Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
<JÍ..^1I.IJL.I^.IIL.J.LIL .L.l »_L........................liMÚZt: ...,. -JL-'-L..................................■ Yi Rápolt, a karikásostor M ilyen furcsa az élét!1 ; Ha húsvét táján egy ködös, csepergős vasárnap délelőtt nem megyek haza Pályiba, s nem jön Pityu, az otthoni cigánybarátom, hogy vigyem el Szamosangya- losra, mert most keresztelik az unokaöccsét, s ha menetközben nem kanyarodom le a főút- ról, hogy megnézzem — ha már úgyis erre járok — Rápoltot, akkor, mint az elmúlt tizenöt évben egyszer sem, bizony most sem igen lennék itt. Akkor fogadtam meg, ha megjön a jó idő, megyek én Rápoltra. Hát most itt vagyok. A jó idővel, a szilvaérlelő meleggel együtt. S járom a falut, mely pont olyan, mint a karikásostor. A vége annak is szegényes, semmitmondó. De ahogy vastagszik a szíjfonat, úgy lesznek szebbek a házak. S ahol a bojt díszük, ott bomlik ki az igazi Rápolt is. A nyél már csak ráadás. Az a régi nagyutca, a templomtól a Szamosig. Pontosabban a gátig. Mert melyik az a bolond utca. mely a lábát a folyóba áztatja...? Semelyik. A rápolti biztosan nem. Áztatta korábban eleget. Persze hogy megunta. Mégpedig a század- forduló után egy évvel, mikor szabályozták a folyót. Mikor levágták a kanyarjait, s gátat kezdtek emelni. A nagyutca túlsó fele is akkor került szárazra. Azóta se mostak tán lábat a házak. Bár nem tudom... Este van a lábmosás ideje, most pedig még csupán délelőtt tízet írunk. S ki hallott már olyat, hogy valaki ilyentájt feredez- zőn.J? A váróéi ember... az képes rá. De nem a rápolti...! Hétágra süt a nap, s az .„ö.köritaji” faluvégen egy idős nénike jön szembe velünk Istentelenül nagy furikot tol, benne hatalmas csomag. Nyaralni jönnek a pesti rokonok, postán küldték a rengeteg nyári holmit. — Mit tiidnak itt csinálni a pestiek? — Jaj lelkem... hát mit tudnának!? Fürdenek a Szamosban. — Azt mondják, szennyezett. — Nem koszosabb az, mint az út pora. Igaz, én mióta itt lakom, nem fürödtem benne. De a pulya mind ott lubickol. — Honnan került ide? ■ — A túloldalról. Hérmánszeg- ről jöttem férjhez. — Mikor volt a menyegző? — Most vagyok hetven. Nem tegnap volt, gondolhatja. Látom a csomagon, Erdélyi Zsigmondnénak címezték. A mellettem álló nénikének. — Az bizony rég lehetett... Erdélyi néni. A garabonciás diákokat nézhették ily kerekre nyílt szemmel. — Honnan tudja maga, hogy én Erdélyi Zsigmondné vagyok?! Még ilyet! Tanácstalanul kapja arcához a kezét, s még akkor is rémülten néz utánunk, mikor már rég bent járunk az igazi faluban. Ahol sűrű orgonabokrok mélyén rejtőzik a kis, torony nélküli templom, ahol lakó híján gaz veri fel lassan a parókia udvarát, s ahol csendes az iskolaudvar is. Igaz, nyár van, szünidő, de ősszel sem hangosabb a porta. Mint majd minden, Ököritóra költözött, az iskoláshad is. Ugyan még csak augusztust írunk, s tombol a hőség, de a nyárfa már búcsúzik a nyártól. Sodrott szélű levelek pilinckáz- nak a levegőben, s messzire virít a som vérvörös gyümölcse. Gyermekujjnyi szemeket szaggatunk az ágakról, de Csehi Sándor ránk szól. — Ne a fáról... a földről szedjék! Ha más mondaná, tán azt hinnénk, sajnálja ezt a fanyar, a1 ember száját csókra húzó somot. Pedig, dehogy sajnálja. A fűbe hullott az igazi érett. Nem olyan kedvetlen ízű, mint az eddigiek. A gazda túl van már bőven a nyolcvanon, s bejárta a fél világot. De ilyen szép somfákat sehol sem látott. Mint Rápolton. Ahol nincs is tán olyan kert, ahol február végén ne öltözne narancs- sárgába legalább egyetlen egy belőlük. Hirdetvén, a rápolti ember ma is ragaszkodik a hagyományokhoz. S hirdetvén, a rápolti asszonyoknak aligha van párja ezen a környéken. Mert az az asszony, aki nem tudja, hogy a piskótatekercs mit sem ér somlekvár nélkül... hát az a gazdasszony bizony nem érdemli meg, hogy annak nevezzék. Legalábbis itt, Szatmárban. Bezzeg Csehi Sándorné! Vagyis Kovács Margit nénénk, a maga hetvenhét évével. Ő még tudja, hogy itt a fekete földön mi a módi. No de nem csoda, hisz ő maga is a Szamos-part szülötte. Nábrádon nézte ki magának feleségül Csehi Sándor. —' Ó, maga még olyat nem látott! Úgy ment az én uram a Szamostöltésen, mintha a szél röpítette volna...! Az elébb még itt volt, s már el is tűnt a ködben! Biciklivel járt Csehi Sándor udvarolni. Nagy, őszi ködökben nyomta a pedált, három hónap után meg is unta a kerekezést. Decemberben már az ő lakodalmában húzta a cigány. Kérsemjénből, vagy Kisarból érkezett a banda...? — hát ezt bizony már nem is igen tudják, de azt igen, hogy gyönyörű szép volt az a december. A Szamos már áradt, s barkáztak a folyóparti ficfák. Tisztára tavasz készült. — Mondták is a barátnőim, olyan tiszta lesz ate életed, mint ez a fényes december... Felneveltek három derék fiút. Az egyik a pesti Fórum szálló igazgatóhelyettese, a másik főiskolai tanár Kecskeméten, a harmadik meg műszaki tanácsos Debrecenben. Messze kerültek hát sajnos a Szamos mentétől, ám ez nem jelenti azt, hogy végleg el is szakadtak volna. Ál! az öreg portán egy hatalmas csűr, tele mindenféle régi szerszámmal. Az egyik csűrfia tele fenyődeszkával. Az apjuk vette nemrég Gyarmaton... A középső fiú építkezni készül. Ki gondoskodjon az építőanyagról, ha nem az idősebb Csehi Sándor!? Pedig megvan neki is a maga baja. A háborúban megsebesült, ma is tele a teste szilánkokkal. Mutatja a fejét, ahol akkora lyuk van, hogyan vigan elfér benne egy dió. Amúgy jól tartja magát. Ki hinné, hogy még negyvenhétben leszázalékolták! Hetven forint volt a rokkantsági nyugdíja akkor, de többet ért, mint a mostani ötezer. Ám aki azt hinné, hogy Csehi Sándor panaszkodván említi mindezt, óriásit tévéd. Nincs neki egy rossz szava sem a nyugdíjára. S ha lenne is... Kilépvén az udvarra, elfeled mindent. Égig érő tölgyek, meg diófák övezik a portát. Akkora fák, hogy a szomszédba lóg mindegyiknek a csorogója. Szerte Szatmárban ez lett a vén fáknak a veszte. Hogy szaporodott a család, aprózódott a telek. A diófa meg csak nőtt, csak nőtt. Beborította a szomszéd kertjét is. Az árnyékban meg nem nőtt semmi. S a bélnek sem volt keletje, neki hát a fejszét a fáknak... Csehi Sándor tud olyan gazdáról, aki ezer pengőt kapott egyetlen hatalmas rönkért. S az a pengő akkor versenyzett a svájci frankkal! Ám a rápoltiak előbbre láttak. Mikor meghallották a biztatást, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, csak legyintettek. Várjuk ki a végét... vannak is Rápolton ma olyan dióligetek, hogy a csécsiek, milota- iak is megirigyelhetnék őket. Pedig a nagy konjuktúra idején maga Csehi Sándor is felcsapott fakereskedőnek.. Aztán téesz-tag lett belőle. De megunta azt is hamar. Inkább vesszen a föld, a ló, a szekér... Megélt a maga lábán. S ahogy vénült, mind jobban beieszerelmesedett a saját kertjében. Tuját, meg tiszafát, borókát meg rózsatöveket szerzett, s szemzett, oltott rendületlenül. Ha pedig idegen tévedt a faluszéli házba, levitte a kertbe. — Ezt az almát, ezt a szilvát kóstolja — biztogatta őket. Hatalmas, rücskös körtefa alatt állunk, még a nagyapja oltotta annak idején vadalanyba. Megkóstoljuk persze ezt is, de azt mondja a gazdánk: — Jöjjenek egy hét múlva. Akkor érik a,,Bürhajú” körte. Ha ettek még finomat...! Ám ki tudja, egy hét múlva hol - leszünk!? Csak az a biztos, hogy Fonalka Sándor, a mátészalkai barát akkor is itt lesz. Mint most, a hátán permetezővel. Ő védi öreg barátjának a féltett rózsáit. Fiatalabb is, meg hát „tartozik” is Csehi Sándornak. Hogy ide csábította Mátészalkáról. Hogy megvette ezt a rápolti telket, ahol nyugdíjas korára megtalálta a csendet, a békét. Ahová a cseppnyi unokája is úgy jön, hogy azt hiszi, Rápolton van a Fonalkák gyökere. D e biztos az is, hogy Keresztesi Ferencné, a rápolti posta „egyesített” kézbesítője is — délelőtt újságot hord, délután meg táviratokat fogad—a megbeszélt időpontban hajszálpontosan megjelenik a portán. Hozza a Magyar Nemzetet, a Kelet- Magyarországot. S ha délután egy órakor Adorján Józsefné meghúzza a harangot, hát a postás elmondja, kit búcsúztatnak. Mint most Kondor Mariskát. Csengerben élt utóbb, Debrecenben fogták le a szemét. De megmaradt ő mindvégig rápolti- nak. Ezért is szól most érte a harang. így siratja fiait, lányait a szülőföld. Rápolton. Balogh Géza * Delel a rápolti csorda t t " ' i _____________________________________,__________________________ i 1 U Kalat- v J990. augusztus 18. mOflUSPIIKT^fl ... 11 ——^a nwyjanirMai ünnepi melléklete —^
