Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-03 / 154. szám
2 Kelet-Magyarország 1990. július 3. Kötetlen kötelező Jelenet az előadásból. A tanácstalanság ára Úttörőtábor - gyermekek nélkül A megye szinte valamennyi úttörőtáborában fellobogtak már a tábortüzek, ám Dombrádon, a Tisza partján némán árválkodnak az épületek. Sok fiatal szeretett volna az idén is itt pihenni, azonban a magas térítési díj miatt az iskolák lemondták a táboroztatást. A kötelező olvasmányok — talán épp azért, mert kötelezőek — nemigen tartoznak a gyerekek kedvencei közé. Néhány kivétel azonban ez alól is van: hisz a Kincskereső kisködmönt, az Egri csillagokat és A Pál utcai fiúkat még felnőtt korunkban is szívesen forgatjuk. De arra talán még nem nagyon v0it példa, hogy egy osztályra való gyerek megtanulta és színpadon előadta Molnár Ferenc darabját. A Pál utcai fiúkat. A nem könnyű feladatra a nyíregyházi 2. számú gyakorló 6—7. osztályosai vállalkoztak tanárnőjük Kodácsi Lászlóné irányításával. Egy év alatt tanulták meg a neN evelésügyi kongresz- szusra készül a Magyar Pedagógiai Társaság. A fontos tanácskozást mi sem jellemzi jobban, mint azok a dátumok, amikor a magyar pedagógia történetének eddigi öt hasonló tanügyi, illetve nevelésügyi kongresszusát tartották történelmünk olyan fontos időszakaiban, mint 1848, 1896, 1928, 1948 és 1970. Bár a VI. nevelésügyi kongresszust csak jövőre hívják össze, az előkészületek máris megkezdődtek. A pedagógiai társaság szeretné kialakítani javaslatait a nevelés- és oktatásügy megújítására és szeretné elérni, hogy a pe- pedagógusok széles rétegeire támaszkodva nevelésügyünk alapkérdésében, a közös cselekvéshez elengedhetetlen szakmai egyetértés alakuljon ki. Ezért héz szöveget, s olyan biztonsággal álltak ki a Kölyök- vár színpadára a közelmúltban, mint az igazi színészek. Bájosan, felszabadultan küzdöttek a grundért, és ahogy a haldokló Nemecsek ágya köré sereglettek, ugyanúgy elszorult a torkunk, akár a könyv olvasásakor. Ez a meghatódottság azonban nemcsak a darabnak szólt. Szólt a pedagógusoknak és a diákoknak, akik szívós munkával, szabad idejüket is feláldozva munkálkodtak azon, hogy másoknak élményt nyújtsanak. (cs. k.) szakmai vitára javasolnak néhány kérdést. Nevezetesen azt, a nevelésügy hogyan felelhet meg a társadalmi kihívásoknak. Meg kívánják vitatni, hogy a szemléleti változás miképpen jelentkezik a nevelés és oktatás kérdéseiben. A Magyar Pedagógiai Társaság a fent említett kérdésekben, és újabb témákban is számít a pedagógusok, a szakmai testületek, a munkaközösségek véleményére, és kéri, hogy azt legkésőbb szeptember végéig juttassák el a társaság titkárságára. (Budapest, 1388, pf.: 84.) A társaság vállalja, hogy a vélemények alapján széles körű együttműködéssel, szakmai közvéleményt kifejező álláspontot alakít ki, és az állásfoglalását a a művelődési kormányzathoz is eljuttatja. (b. i.) Az előzményekről, a tavaszi szervezési gondokról Szabó András kisvárdai úttörőelnök tájékoztat. Szünidíf .arai — de mennyiért? — Sürgetésünkre a kezelőtől, a dombrádi tanácstól március végén megkaptuk az értesítést, hogy a térítési díj egy napra 150 forint. Addig ugyanis, amíg ezt nem tudtuk, nem jelentkeztek a csapatok. Ezt követően a tíz turnus 80 százalékát már meg is szerveztük, amikor újabb értesítést kaptunk, hogy a tanács felemelte a térítési díjat napi 260 forintra. Ennek ismeretében ismét felmértük az igényeket, de a legtöbb helyen elutasították, s a pedagógusok tiltakoztak a nagyarányú emelés ellen. Nagyon sokan indulatosan kifakadtak, hogy társadalmi munkában éveken keresztül dolgoztak a tábor fejlesztésén, a tanács pedig most hasznot akar húzni. A megyében lévő többi tábor sem rosszabb a dombrádinál, s Tivadarban, Tisza vasváriban 130—140 forint naponta a térítési díj. A megyei úttörőelnökség felajánlotta az olcsóbb táborok szabad kapacitását, a csapatok azokat el is fogadták, így végül nem marad ki a gyermekek életéből a táborozás. A mi szervezésünkben végül csak két turnus maradt a táborban, mivel egy szovjet és egy fonyódi cseretábort már nem tudtunk lemondani. A fülledt melegben ál- mosító a délelőtt Dombrádon. Csendes a tanács, alig van ügyfél. Éppen egy szobában találom Solymosi László tanácselnököt és Harcsa Bertalan vb-titkárt, így mindketten hallják, amikor a tábor ügyével előhozakodom. — Eddig a megyei tanács pénzéből finanszíroztuk a tábort, azonban 1990. január elsejétől normatív ellátásban részesül minden tanács, így mi is — magyarázza Harcsa Bertalan. — A költségvetési támogatás nem veszi figyelembe a tábort, s ha abból a pénzből tartanánk fenn, a falunak kétmillió forinttal kevesebb jutna közcélokra. Ezt mi nem vállalhatjuk fel. Kiszámoltuk a tábor önköltségét, 260 forint naponta. Ezen semmi hasznunk nincs, de nem is akarunk ráfizetni. A viszamondott helyek nem vesznek kárba, húszéves fiatalok és felnőttek is érdeklődnek a tábor iránt, szívesen jönnének ide pihenni. A tábort bérbe venné 10—15 évre az ÁFÉSZ, s néhány kft. is, de az önkormányzati választás miatt csak egy évre adnánk ki, erre a rövid időre pedig kinek kellene? Egyelőre tehát a tanács kezelésében van, de szeretnénk, ha hasznosítaná valaki. > gyermek a fontos Hogy mennyire másként gondolkoznak a tanácsi vezetők, mutatja az ibrányi tanács példája. Mint ismeretes, ott is van tábor, azonban a térítési díj megállapításakor teljesen más szemlélet uralkodott. — Korábban minden táborban egységes díjat fizettek a gyerekek — mondja Csongrádi Zoltánná vb-tít- kár. — Ám most, hogy megszűnt a tábor működését döntő módon segítő állami támogatás, mindenki megvizsgálja, hogy mire van lehetősége, hogyan tudja működtetni a tábort, s főként mennyiért? Tehát ahány tábor, annyi térítési díj lehet. Mi napi 140 forintot állapítottunk meg, s még így sem vagyunk önköltségesek, van rajta tanácsi támogatás. Emelhettük volna a díjat, s akkor talán a színvonal fejlesztésére is jutott volna, de mi a gyermekeket és a szülők pénztárcáját tekintettük fontosnak. Ha az ésszerűség jegyében a gazdaságosságot nézzük, az csak a gyermekeket sújtja. Sajnálom a leendő önkormányzatokat, ha a társadalmilag hasznos feladatok közül el kell dönteni, hogy melyikre nincs pénz. Félek, hogy a gyermektáboroztatással kezdik. lágy a bizonytalanság E kis kitérő után menjünk vissza a dombrádi Tisza-partra. Nyárfák árnyékában üdülő üdülőt követ, néhány tulajdonos a kertjét gondozza. Csendes az úttörőtábor, pár alkalmazott és karbantartó található csak ott. Hiába kérdezgetem őket, nem válaszolnak. Egy arra ballagó idős bácsi felvilágosít: — Nagy bizonytalanságban élnek, azért nem mondanak semmit. Az a hír járja, hogy júliustól a tanács bérbe adja az úttörőtábort a közelben kempinget üzemeltető Holland- Magyar KFT.-nek. Nem tudják, velük mi lesz. Eddig gyermekekkel foglalkoztak, gyermekeket szolgált a tábor, most pedig majd a kft. hoz ide rengeteg felnőttet, sok külföldit, a bevétel 20 százaléka pedig a tanácsé lesz. Ne is kérdezzen erről senkit, az illetékesek úgy sem nyilatkoznak addig, amíg a szerződést meg nem kötötték. Júliusban majd minden kiderül. Talán júliusban minden kiderül. S ha valóban így lesz, jól jár majd a kft. és a tanács is. De mi lesz a gyerekekkel ?! Utcanév futószalagon? Nem élek Nyíregyházán, ezért nincs jogom, de névkutatással is foglalkozom, ezért van okom a megdöbbenésre. Valóban megdöbbenéssel olvastam a „Nyíregyháza: Utcakeresztelők” (Kelet-Magyarország, 1990. jún. 21.) című cikkben a megyei tanács Nyíregyháza utcaneveire vonatkozó döntését. Hogy a pártállam sugallmaz- ta utcanevek helyébe visszaállítják a régieket, csak üdvözölni tudom, hisz ez is a rendszerváltás szükségszerű következménye. Azt persze már itt sem értem, miért kivételes a Zalka Máté utca, mi indokolja annak további megtartását. Ám, a tulajdonképpeni megdöbbenést a városperem új utcáinak keresztelője okozta. Oros új utcái például kivétel nélkül növénynevek: Tujafa, Platán, Füzes stb. Még furább* mondhatni groteszk, Felsősima új utcáinak csupa hangszeme- ve: Cimbalom, Tilinkó, Furulya stb. Tudom én, hogy olykor jelentkeznek önkényesen gyártott és valóságalap nélküli fantázianevek is, no de nem ilyen sablonosán és tömegesen, nem ennyire futószalagon! A cikk holmi „szakértők” véleményét is emlegeti. Csodálkoznék, ha e „szakértők” névsorában ott szerepelne például Mező András, vagy Bac- hát László főiskolai nyelvésztanárok neve is. Nehezen hinném el, hogy ők ilyen sablon és valóságalap nélküli utcanevek szentesítéséhez voksukat adták volna. Ez az utcakeresztelő szerintem csupán arra utal, hogy a megyei tanácson a divat változott ugyan, de a szemlélet nem. Ahogy negyven éven át ideológiai indíttatásból tömegesen adták Nyíregyházán (persze másutt is) a sablonos utcaneveket, most az új módi szerint bár, de a régi beidegződés alapján járnak el az utcanevek „tömeggyártásában”. Jó lenne végre megérteni, hogy az utcaneveknek is beszédes neveknek kell lenniük, legalább egy kicsit magukban kell hordozniuk az elnevezett utca valamilyen jellemzőjét. Kétségeim vannak, hogy Oroson az említett növények, Felsősimán pedig az említett hangszerek jellemzőek az elnevezett utcákra. Arról pedig határozottan meg vagyok győződve, hogy a régi ostobaságot új butasággal felcserélni még a demokrácia ürügyén sem lehet. Nemzetközi vásár Vitát javasolnak HAZA - DE HOVÁ? A tékozló fiúk esete A „hazafelé” most se sikerült. Rakamazon a kalauz fülön csípte őket és a miskolci rendőrségnek átadta a fiúdat, akik a berkeszi nevelőotthonból szöktek meg. — Kaptunk néhány pofont, s azt vágták a fejünkhöz, hogy mi törtünk be Miskolcon, Tokajban, meg össze-visz- sza. Aztán, megbilincseltek, és elhoztak Nyíregyházára — magyarázzák a srácok. Megszeppenve méregetnek. Nem tudják még, hogy hova tegyenek, hazudjanak-e, védve magukat, vagy legyenek inkább őszinték? Az egyiknek közben adtam egy fájdalomcsillapítót, panaszkodott, hogy fáj a foga, de mintha a szája széle is ki lett volna csattanva. „Nem akarok tudni... ” — Mi anyámékhoz akartunk menni — kezdte a beszélgetést az egyik testvér. — Hatan vagyunk összesen, Kinga háznál van, hárman intézetben élünk, ketten meg anyámmal. — Én nem ismerem a szüléimét, nem is akarok tudni róluk. Van egy anyukám Nyírpazonyban, 83 éves, apukám meg 79, ők neveltek. Azt mondta a pszichológus, nem élhetek ott, mert már idősek — válaszolja a fehér inges fiú, aki az előbb mosta ki ruháját. — Tessék már nekem elintézni, hogy én meg eljussak Szálkára a keresztanyámhoz — könyörög a negyedik fiú, akinek mindig sírásra áll a szája. A berkeszi otthonban 200 gyerek él, 98 százalékuk cigány. Nemrég jártam ott, kívülről nézve elfogadhatónak, barátságosnak tűnt az intézeti élet. — Hiába van meleg-hideg víz, fürdőszoba. Nem jó ott Van tv, rádió is. Ha valamit szeretnénk, akkor nincs. Kijárunk a faluba napszámra, hogy legyen egy kis pénzünk. — Kelj fel, mosakodj, egyél, oszt kész. Unalmas, nem tudunk mit csinálni. Aztán a nagyok meg ütik-verik a kisebbeket. — Hát milyen legyen az intézet? — Semmilyen, mi nem akarjuk azt. — Valahol viszont élni kell, és a szüléitek nem tudnak eltartani benneteket... Valahol élni kell — De igen. Várnak — ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy otthon rájuk is szükség van. — Azt mondják az intézetben: menjetek, amerre láttok, nyitva áll a kapu. Meg, hogy mikor visz már el innen az anyátok? Meddig fogtok még a mi pénzünkből élni? — Rossz cigánynak lenni? — kérdezem. — Nem lehet azt tagadni. Betörnek, lopnak, mert nem tudnak megélni... — S Ti hogy fogtok megélni? — Az én keresztanyám tud főzni, mosni, és nagyanyá- mékkal én is fogok a tehénre vigyázni. A két testvér először is majd egy házat szeretne építeni, hogy legyen otthonuk. Aztán kitanulják a kőműves- séget, hogy másoknak is építsenek. — Én meg kertész leszek, szeretem a virágokat. Oldódott a hangulat, ahogy a fiúk dédelgetett álmaikról meséltek. Hogy a cigányok nemcsak lopnak, csalnak, hanem gyönyörűen táncolnak a mátészalkai telepen a tábortűz körül. Hogy Indiából jöttek', és milyen szép kosarakat tudnak fonni. Hogy az ő gyerekük soha nem lesz intézetben, és nekik rendes családjuk lesz. Az egyik srác a beszélgetésünk végén ki akart ké- reszkedni rágyújtani. — Ne butáskodj, hiszen még gyerek vagy. Nem szabad dohányozni! — Óh, nálunk minden fiú cigarettázik. Meg aztán, legfeljebb előbb halok meg. A magaviselet ára Az intézet igazgatója a folyosón már várta a négy „tékozló” fiút. Elmondta, hogy rajtuk kívül még néhányan rendszeresen megszöknek. Több lopást is elkövettek. A szülők a nyári szünetre nem kérték őket haza. A rossz magaviseletük miatt a vakációban az otthonból se mehetnek táborozni sehová. Meg fogják őket büntetni. Bojté Gizella K iküldött tudósítónk jelenti: Soha nem látott érdeklődés jellemzi az ezévi kiállítást. A legnagyobb területen a lengyel gazdaság mutatkozik be konfekcióiparával, híradás- technikai készülékeivel, kéziszerszámaival. A pavilonokban (amelyek rendkívül ötletesen Pólónéz vagy Polski Fiat gépkocsinak vannak álcázva) a kiállítás látogatói egymás kezéből cibálják ki az olcsóbbnál olcsóbb, világ- színvonalú minőséget képviselő lengyel termékeket. Mindezek azt bizonyítják, hogy minden híresztelés, illetve a közép-európai változások ellenére életképesnek bizonyul a KGST. (bzs—tz.)
