Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-07 / 158. szám
N eked elment az eszed! Itt keresni Józsefházát...! — morogja kollégám, s vészes gyorsasággal próbálja feltekerni a kocsi ablakát. Mintha három repülőgép száguldana egymás mellett, kilométeres porcsíkot húzunk magunk után, s minél mesz- szebb hagyjuk Tiszavasvárit, annál inkább be kell látnunk, eltévedtünk. Pontosabban: eltévedtem. Mert társam már bent a városban hajtogatta: járt utat járatlanért el ne hagyj. De most már mindegy. Valahol Tiszabüd és Tiszadada között poroljuk az utat, mert a kőut már rég elfogyott, mikor egy mezőőr formájú ember bukkan elő a fasorból. — Józsefházára erre kell menni? — Lehet erre is — mondja, s ránéz a kocsira—, de akkor csak hármasban menjenek. Itt forduljanak balra, amott menjenek át a hídon, majd egyenest... Kiérnek a polgári útra, onnan már a bolond is odatalál. Nyilvánvaló, hogy én a bolondnál is bolondabb vagyok, mert társam veszi át az útikalauz szerepét. Örülök neki, így legalább nézelődhetem. Rozsdásodó búzatáblák, kövér répaföldek között haladunk, nyílegyenes nyárfasorok, kanálisok szegélyezik a dűlőutakat. Elhagytuk már a Keleti-főcsatornát, s el a Nyugatit is. Mintha nem is e megyében járnánk. A szelíd nyírségi dombok, a játékos szatmári, beregi ligetek után túlságosan is racionálisnak, mérnöki ésszel tervezettnek tűnik a vidék, amilyet csak a Nagykunságban, vagy itt közelebb, a Hajdúságban látni. A szem persze csalhat. A szív szinte sohasem. Elég két- három mondat, egy rebbenő tekintet, s már tudja, itt is legalább olyan kedves emberek élnek, mint visszább a két csatornán. , Józsefházán ma is majd hatvan család, közel kétszáz ember él, akkorra tehát, mint egy kisebb falu Szatmárban. Mégis, szinte teljesen ismeretlen a megyében. Pedig akinek a hármas számú főút környékén, Pesten, s azon túl van dolga, ott megy el mellette. Tiszavasvári után majd tíz kilométerre, ott ahol megszakad az utat kísérő nyárfák lánca, ahol a széles gyepen feltűnik két, gyermekkéz tákolta futballkapu, ahol most is két lurkó rúgja a bőrt, ott van Józsefháza. Az első letérő mindjárt a bolthoz, a tejcsarnokhoz, a régi iskolához vezet. A kocsit érdemes kint hagyni a kövön. Nem mintha sár fenyegetné ebben a nagy szárazságban az utast, különben is kövesút vezet mindenüvé bent a tanyában, de gyalogosan köny- nyebben szóba elegyedhet az ember. S ha netán a tanya legidősebb lakóját keresi, nem kell végigkóborolnia az utcákat, mert rögtön megmondják neki, egy tapodtat sem tovább! Özvegy Munkácsi La- josné itt lakik pont a szomszédban...! S miután nyolcvanhétéves korában már ritkán szaladgál az ember, itthon üldögél, gyönyörködik az unokáiban, dédunokáiban. Egyik gyermekével, s annak családjával él együtt, de most egy másik lányával, özv. Faggyas Sándornéval beszélget éppen. Ő is itt él Józsefházán, sőt, a fia is családostól. — Nem menne az el innen, ha hajtanák se! — mosolyog. Itt épített ő is, csak most elment az unokámmal.horgászni. Van itt annyi ér meg csatorna, hogy biztos neki állhatok most megint halat sütögetni. Az árnyas szobába mene- külünkatűzőjúniusi napelől, s próbáljuk szóra bírni a tanya legidősebb asszonyát. Az elmúlt tíz-húsz év már-már ködbevész, de ami előtte volt...! Mintha csak tegnap történt volna. — A Dessewffyeknél voltunk cselédek. Jó ember volt a Gyula gróf — néz messze az időben. — Szerette a gyermekeket... talán azért is, mert neki nem volt. Csak azok az gazdatisztek... hát azok nem nagyon kímélték az embert... De a gróf, az jó ember volt. Most volt itthon a testvére, György, elbeszélgetett a szentmihályiakkal. Azt mondta, ha meghal, itt szeretné, hogy eltemessék. Megengedik? — kérdezte g. szentmihályiakat. Gróf úr, ha maga így méltóztatik.J — ezt mondták neki a régi emberei. A mellette ülő lánya, Fagy- gyas Sándorné is túl van már a nyugdíjkorhatáron, itt a szomszédban volt boltos majd egy negyedszázadig. így tehát, ha valaki ismeri a tanya ötven esztendejét, ő aztán ismeri. — Úgy nézzenek erre a településre, hogy bizton állíthatom, ez a megye legfiatalab- bika. Harmincöt évnél itt nem talál öregebb házat. Ötvenhatban, közvetlenül a forradalom előtt épült mind egy szálig. Ha az ember átsétál a tanya túlsó végébe, a régi Józsefházát onnan is láthatja. Néhány gazdasági épületet, meg egy hatalmas, piros tgglás magtár emlékeztet a múltra, meg persze arra, hogy a régieknek még ma is hasznát veszi az itt gazdálkodó termelőszövetkezet. A cselédházakat — ilyenben született, majd kezdte az asszonyéletét Munkácsi Lajosné is — a földosztás után tíz évvel kezdték elbontani az egykori cselédek. Ide, a kövesút mellé húzódtak. Valami ezernyolcszáz forint volt a négyszáz négyszögölnyi telkek ára, plusz háromszáz forint a mérnöki költség. — Az osztáskor a négy gyermek után mi is kaptunk nyolc holdat..jaj! de megszenvedtünk mi azzal. Többet dolgoztunk, mint cselédkorunkban. Mégsem volt látszatja. Hallgatja a nagymama szavait a vasvári tanács pénzügyi előadója, Kakócz Istvánná is. Ő persze az akkori időkről mit sem tud. Legfeljebb any- nyit, amit a nagyanyja, a nagyapja el-elmesélt neki. Például azt, hogy az uradalomban a dohányosok igazán kivételezett helyzetben voltak. Nekik nem szólt a kürt hajnali háromkor... ébresztő, mindjárt kél a nap, kezdődik a munka! — Mi már csak az iskolát sajnáljuk... Pontosabban azt sajnáljuk a legjobban — mondja a fiatalasszony. — Hogy a gyermekeknek buszra kell szállni. Pedig mindig nagyon jó tanítók voltak itt. Ahogy nagymamáék mondják, egy teljes emberöltőn át Füle Ferenc volt az uradalom tanítója. Szerette mindenki, mintahogy Szilágyi Antalt is... ő volt itt az utolsó tanító. Már tizennégy éve, hogy meghalt szegény. Üres azóta az isko^. la. Ha már beszéltünk a tanya legidősebb asszonyával, az illem azt diktálja, keressük meg a legidősebb férfiát is. A bolt előtt három asszony két nevet is mond — Nagy József és István Pál — de azt ők már meg nem mondják, melyik a vénebb. A véletlen dönti el, ki áll velünk szóba. István Pálnál hiába zörgettük az ajtót, így aztán marad Nagy József. A legszélsőbb utcában, a gyönyörű tölgyerdővel szemben lakik, idáig már a Leninváros- ba, Miskolcra, Pestre robogó autók zaja sem hallatszik. Igaz, a rókák, s néha a nyestek is fel-fellopakodnak éjjelente az udvarra, s elkapnak egy-egy tyúkot, ám amúgy semmi sem zavarja a békességet. Jól megvannak a szomszédok is de ez nem csoda. Az egyik sógor, a másik testvér... A nagy, messzi távolban kombájn zúg, valahol aratnak, a Nagy-portán pedig egy nénike permetez. Hátán szabályos, rézfalú permetező... — Magad uram, ha gazdád nincs... — Nagy Józsefné, született Vámosi Eszter hangjában mindezek ellenére semmi tragikum, a magyarázatot is halljuk mindjárt. — Betegeskedik az öregem, de hál’ istennek, amúgy még elbírja magát. Fáj ugyan nekem is a hátam, a lábam, de túl a hetven esztendőn...! Adjunk hálát az úrnak, hogy élünk. E lőkerül közben a kertből a gazda is. Mert ha a nehéz munkát nem is bírja már, azért nem múlik el nap, hogy meg ne nézné, milyen termés ígérkezik. A szőlő szép, a krumplira sem haragudhat az ember. Csak ez a három diófa...! — Amikor építettünk, ötvenhatban ültettem őket, de becsapott az a házaló. Azt mondta, papírhéjú mind, hát erre olyan a termése, mintha kőbe ágyazták volna. Hoz is mindjárt egy jó marókra valót, fogyasszuk egészséggel, ha fel tudjuk törni. Nyolcvankét év nagy idő, ami a vállát nyomja, a patikákban sem ismeretlen vendég, de nem nagyon panaszkodik. —• Megjártam én kérem a hadifogságot, a donyecki szénbányákat... de hazakerültem. Most azt várják maguk is, hogy szidjam az oroszokat, a kommunistákat...?! Nem szidom. Azok is emberek voltak, s milyen szegények. Teremtő isten, milyen szegények...! Mi meg élünk, megvagyunk. Békében a világgal. Kívánhat-e ennél többet a magamfajta...? Balogh Géza • Józsefházán is dúl a fut- ball-világbajnokság 1990. július 7. iWiHMPímCTM , , , 11 A HÉTVÉGI MELLÉKLETE II Kaiét
