Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-14 / 164. szám

— Beszélgetés Sass Sylviával — Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban Világelső cseh üveg Még tíz perce sem vagyok itt. már másodszor szólal meg a telefon... — Egy kőszegi kislány telefonált — tér vissza a másik szobából Sass Sylvia —, egyik kis rajongóm. Rendszeres időközönként felhív, megkérdezi, jól vagyok-e, születés­napon, névnapon, sőt anyák napján felköszönt... Amolyan pótédesany­jának tekint, mióta egy kőszegi sze­replésemen odajött hozzám, s össze­barátkoztunk. — Sok ilyen rajongója van? — Akad néhány. Főként gimna­zista korú lányok. Egyszer levelet kaptam egy ismeretlen lánytól, aki megkérdezte, mi kell ahhoz, hogy operaénekes legyen valakiből. Megírtam, amit gondoltam. Aztán addig-addig leveleztünk, míg fel­vették a Zeneakadémiára, de végül is a zeneszerzés tanszakra. Nemrég üzenetet kaptam tőle: elvégezte a főiskolát, a rádióhoz került, és most arra kér: a rádióban felvételre kerülő első szerzeményeinek, néhány dal­nak vállaljam az eléneklését. Pócs Katalin a neve. Akadnak fiúrajon­gók is, de ők szemérmesebbek, bá­tortalanabbak. — Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy elindult az operaénekesi pá­lyán. Ön egyike azoknak, akik kie­melkedő karriert futottak be, sokat énekelt itthon is, külföldön is, szá­mos állami kitüntetést kapott. Most mintha mégis eltűnt volna az ope- raélerből. — Utoljára a Salome címszerepét énekeltem az Operaházban az 1989- es, áprilisi felújítás premierjén, és utána még további hat előadáson. Ha a színház olyan szerepet kínál nekem, ami egyezik a vágyaimmal és elképzeléseimmel, természetesen szívesen vállalom ezután is. Külföl­dön egyébként mostanában is több­kevesebb rendszerességgel fellé­pek. Nemrég Los Angelesben éne­keltem egy nemzetközi jótékonysá­gi gálaesten, amelyet az AIDS elleni kutatás javára rendeztek. De ugyan­csak a közelmúltban vendégszere­peltem a Monte Carlo-i színházban is, ahol egyik legkedvesebb szere­pemet, Cilea operájának hősnőjét, Adriana Lecouvreur-t alakítottam. — Úgy sejtem, Ón kissé visszahú­zódó ember. Vannak sérelmei? — Nincsenek. Nem tolakszom szerepekért, s amíg magas színvo­nalú társulatokban énekelhetek, addig többre nem is vágyom. Szá­momra nagyon fontos, hogy egy- egy szerepre a tökéletes felkészülés lehetősége biztosítva legyen. Pél­dául a kellő számú zenekari próba. Ezenkívül jó légkörű, egymást se­gítő művészi közösségre vágyom a munka során, mert csak ilyenben születhet jó produkció. Ezért maradt oly emlékezetes számomra egy kő­szegi előadás, amikor ott először volt szabadtéri színház, s ahol elő­ször énekeltem egy estén Santuzzát és Neddát a Parasztbecsületben, il­letve a Bajazzókban. Öröm volt együtt dolgozni olyan kollégákkal, mint Sólyom-Nagy Sándor, B. Nagy János, vagy Sándor János karmes­ter. És oly jól esett, hogy akkor, 1988-ban szinte az egész város sze­retettel vett körül minket. — Úgy tudom, festményeiből is volt kiállítás Kőszegen. — Igen, és Szombathelyen. De láthatták a képeimet többek között Baján, Szekszárdon, s több vidéki városban. — Milyen szerepet tölt be az éle­tében a festés? — Vagy másfél évtizede kezd­tem, egy hamburgi vendégszereplés idején, mikor előadás után nagyon egyedül maradtam a szállodai szo­bában. Akkor festéket, vásznat, ecseteket vásároltam, s nekiláttam... Aztán nem tudtam abbahagyni. Va­lójában régóta vágytam festeni, de soha nem volt rá időm. Akkor meg észrevettem, mennyire megnyugtat, sőt kiegészíti operaénekesi munká­mat. Mert többnyire a szerepeimhez kötődnek a képeim. Azt próbálom megfesteni, amit az általam formált nőalakok mögött érzek, ami nincs benne a zenében, amit színésznő­ként sem tudok a színpadon kifejez­ni, s ami ezért belémszorul. Tudom, hogy nem vagyok festő, s hogy ebben művészeti ágban is ugyan­olyan felkészülésre van szükség, mint az énekművészetben. De azt hiszem, több ez számomra, mint hobbi. Sajnos, nincs megfelelő he­lyiségem, műtermem. De minden­képp folytatni akarom, mint ahogy egyébként is többet szeretnék most már törődni magammal. Két évtized ugyan még nem olyan nagy idő az operaénekesi pályán, de a korábbi, nagyon zsúfolt életet, a sok utazást, a gyakori fellépést, ami mellett az embernek szinte semmi magánélete nincs, már nem szívesen vállalnám. Szomory György A cseh kristály, a barokk csiszolt nátronüveg még a 18. században hó­dította meg a világot. Olyannyira, hogy még a velencei kristályt is háttérbe szorította. E hagyományokból táplálkozva az 1950-es évektől ismét a világ él­vonalában jegyzik a cseh üvegmű­vészetet, amely a legizgalmasabb művészeti ág ma Csehszlovákiában. Ezért is kísérte megkülönbözte­tett figyelem a csehszlovák üveg­művészek bemutatkozását tavaly Párizsban. S ezért esemény, hogy most az Iparművészeti Múzeumban láthatjuk augusztus 20-ig a Cseh­szlovák üvegművészet 1945— 1989 című kiállítást. Száz műalkotás reprezentálja a jelenkori cseh üvegművészet utóbbi fél évszázadának változásait, stílus­fordulatait. Nem egy műtárgy meg­járta már a világot, nemzetközi kiál­lítások előkelő díjait szerezve meg alkotójának. Amikor a II. világháború után a legismertebb üvegművészeti köz­pontokból kitelepítették a német származású mestereket, új szakem­berek képzéséről kellett gondos­kodni. Éppen ezért, a prágai Iparmű­vészeti Szakiskola 1945 után főis­kolává lépett elő. Az iskola nemzet­közi hírnévre tett szert. Egykori hallgatói közül sokak nevét jegyzi a nemzetközi művészvilág. Az ötvenes évek elején a haszná­lati üvegek gyártásában jeleskedtek a tervezők. A hagyományos formák­tól és díszítésektől Josef Kaplicky tanítványai szabadították meg az üveget, akiket a professzor arra ösztönzött, hogy egyedi tárgya­kat, „stúdióüveget” készítsenek. Bohumil Éliás: Az éjszaka virága Jiri Suhájek: Madár A 60-as, 70-es években az olvasztott üvegplasztikában és a monumentá­lis építészeti üvegben hoztak újat a cseh művészek. Munkáikat nemzet­közi elismerés kísérte (az 1958-as brüsszeli, az 1970-es osakai expón, az 1957-ben és 1960-ban a milánói üveg triennálén.) Új formák, új irányzatok tűntek fel a 80-as évek cseh üvegművésze­tében. Az expresszionizmus és a posztmodernizmus némi késéssel a képzőművészet más műfajaiból az üvegművészetbe is átszármazik. A legifjabb tervezők „antiesztéti- cizmusa” az anyag tiszteletét írja zászlójukra: „az üveg nézzen ki úgy, mint az üveg”. (kádár) Markó Iván felfedezettje A nyírkárászt szólótáncos Túlzás nélkül állítható, hogy néhány év alatt a Győri Balett nemcsak a ma­gyar, hanem a világ műértő közönségét is meghódította. Az együttes tíz év alatt az ismeretlenségtől a világhírig jutott, Győr nevét is azóta ismerik a világ számos országában, amióta balett-tán­cosai sorra lépnek fel a világ rangos színpadain. Tokió, London, Bayreuth és Párizs, mindenütt kedvelik művé­szetüket. A látványos táncszínház si­kere egyaránt köszönhető Markó Ivánnak és a tehetséges táncosoknak. Talán kevesen tudják viszont, hogy a Győri Balett egyik szólótáncosa sza­bolcsi származású, Nyírkárászról in­H. Német Katalin: Egyszeri látomás II Katona Judit: Inkvizíció Sütő Andrásnak Már elmondhatom, hogy elvitték apámat és éjjel-nappal verték a pribékek. Emlékeimben sötét rend a bánat, s az agyonvert székelyek falfehérek. Gyerekszíveknél melegszem mostanában, kis arcoknál, hol bánat könnye gördül. Mióta állok már itt gyászruhában, nem is élhetnék embertelenebbül. Már elmondhatom, hogy angyalok zokognak, mert hű nemzetem üldözötté válik. Isten szemét kiverte semmi horda, ám Küklopszként ragyog rám a másik. dúlt útnak tízéves korában, hogy végül a világ legtehetségesebb szólótáncosai között tartsák majd nyilván. A Demcsák család 1969-ben olva­sott egy újsághirdetést, amely azt adta tudtul, hogy az Állami Balettinté­zet tehetséges 10 éves fiúk és lá­nyok jelentkezé­sét várja. Nosza, nem kellett több Demcsák Ottó­nak, sem pedagó­gus szüleinek, azonnal tollat ra­gadtak, s a fiú je­lentkezett az inté­zetbe. (Ma mint mondja, kissé me­résznek tűnik az akkori elhatáro­zás, hiszen balett­táncot legfeljebb a televízióban lá­tott addig.) A fel­vételi szűrővizs­gák sikeresnek bi­zonyultak, s tíz éves erőt próbáló keserves tanulás következett a kis­fiú számára Budapesten, távol az ott­hontól, a szülőktől. Demcsák Ottó második találkozása a művészettel akkor történt, amikor Markó Iván ellátogatott az évfolyamuk egyik találkozójára. Demcsák Ottóék évfolyama sze­rencsés volt. A vidéki balettosok fel­legvára — mint ismeretes — addig Pécs volt. A végzős balettosok meg­tudták, hogy Győrött olyan színház épül, amelyben komoly balett-terem és minden egyéb feltétel is meglesz, amely lehetővé teszi egy balettszínház létrejöttét. A több mint húsz táncos fel- kerekedett. Győr városa rendkívül kedvezően fogadta a fiatalokat, hát még akkor, amikor kiderült, hogy Markó Iván világhírű balett-táncost is sikerül megnyerni vezetőjüknek. A Győri Balett tavaly volt tízéves. — Nagy öröm számomra, hogy az együttes alapítója lehettem— vallja a szólótáncos. Ez a tíz év az önmegisme­rés iskolája volt, olyan folyamat, amely minden alkotóművész számára létfon­tosságú. Azok a szerepek, amelyeket módomban áll eltáncolni az örömöm és megmérettetésemen túl jellememet is formálták és azt hiszem, jó irányban. Persze mint kiderült, azért a Győri Balett életében is voltak problémák. Olyannyira, hogy egy ízben majdnem kenyértörésre került a sor Győr városá­val, ám az ellentétek elsimultak, a tán­cosok maradtak, miután kivívták teljes gazdasági és művészi függetlenségü­ket. Persze az utóbbiba addig sem igen szóltak bele. Markó Iván neve olyan márka, amelyet a világ bármilyen szín­pada szívesen elfogadna. A mesternél maradva: ~ Markó Iván figyelme arrais kiter­jed, hogy mindenkinek része legyen a sikerélményből, ami azért is, elenged­hetetlenül szükséges, hogy a művész meg tudjon harcolni önmagával is. Nap mint nap beállni 4—5 óra próbára, nem éppen lélekemelő. Demcsák Ottó szívesen és értő módon beszél a hivatásról is, amikor elmesélem neki, hogy nálunk, a me­gyében milyen sok fiatal jár balettozni, a siker vagy csak jó mozgás, a maga­biztosabb fellépés reményében. — A hivatás teljes embert igényel. A balettot nem szabad középszerűen művelni, csak a fizikum és az érzelmek feláldozásával lehet eredményeket elérni. A művésznek szeretni kell az életet és az embert, s a hitéért minden nap újra kell kezdeni a harcot. A szólótáncos egyébként művészta­nár is. A győri művészeti szakközépis­kola balett szakán tanít. Említem neki, hogy szívesen látnánk egyszer itthon is, hiszen a Győri Balett-tel eddig csak Debrecenig és Miskolcig jutott el. A Bujtosi Szabadidő Csarnok pedig jó lehetőséget biztosítana a világhírű együttes fellépéséhez. Nos, rajta nem múlik, nagyon szívesen jönne Nyír­egyházára, a megyébe, hogy egyszer hazai környezetben is bizonyítson, vívja meg az aznapi csatáját önmagá­val a művészettel, a balettal. Ha a „hazai” bemutatkozás késik is, legközelebb a Margitszigeti szabadtéri színpadon lép fel a Győri Balett, au­gusztus közepétől a Jézus az ember fia című produkcióval. Az egyik tanít­ványt, Demcsák Ottó kelti életre Bodnár István 8 momrarapcTÓn ^ 1990. július 14. ^— a iHdyjrdi ül bZdy hétvégi melléklete ——— rSíirit^íiPTni fiypfpnpkro Demcsák Ottó Daphnis szerepében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents