Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-30 / 152. szám
10 II Kelet a Magyarország hétvégi melléklete 1990. június 30. A KM vendége Az egykori hadifogolytábor-parancsnok Film Könnyű vér A mai magyar játékfilm világában irányzatokat vagy vonulatokat kitapintani azért lehetetlen, mert oly kevés az elkészült művek száma, hogy minden következtetés csak komoly fenntartásokkal fogalmazható meg. Úgy tűnik azonban, hogy Szomjas György és Grunwalsky Ferenc együttmunkálkodása mégis hordoz olyan jegyeket, amelyek alapján törekvéseik körvonalazhatók. Szerencsés vagy kivételezett (más lehetőségek is elképzelhetők, nem ismerem kellőképp a hátteret) helyzetük következtében az utóbbi évek során mindketten többször jutottak forgatási lehetőséghez, íróként vagy/és operatőrként is segítették egymást, ezért munkáik stiláris különbségeit csak az aprólékos elemzés tudná kimutatni, ugyanakkor a tartalmi azonosságok könnyűszerrel felfedezhetők. A közelmúltban került a mozikba Grunwalsky filmje, a Kicsi, de nagyon erős, és most Szomjas munkája, a Könnyű vér. Hogy mindkettő ugyanabból a műhelyből került ki, az a laikus számára is könnyen felfedezhető. Téma, szerkezet, hangnem tekintetében szinte tükörképei egymásnak. A szerzők korábbi filmjei is olyan hősöket mozgatnak, akik sajátosan periférikus világot képviselnek, a szubkultúra mélyrétegeiből kerülnek az ábrázolás középpontjába. Hogy sorsuk mennyire jellemzően fejezi ki azt az emberi kapcsolatrendszert, amely napjaink jelentősen átrendeződő társadalmi viszonyait jelenti, távlat hiányában nehezen minősíthető. De bizonyos, konkrét jelek és adatok alapján feltételezhetjük, hogy az alkotók jól látják: ami korábban jelenségszintű társadalmi mozgásnak volt minősíthető, abból helyenként lényegi tendenciák alakultak ki. Sajnos azt kell mondanunk, hogy ezek az elmozdulások negatív természetűek, ezért a művészi eszközökkel történő figyelemfelhívás nem tekinthető haszontalannak. A Kicsi, de nagyon erős két főhőse betörő, bár a rendező igazán nem krimitörténetet rajzolt köréjük. Sokkal inkább érdekli őt alakjainak társadalmi háttere, cselekedeteik lélektani ragója. Alkotói magatartását az jelemzi, hogy megkísérel egy rendkívül kényes egyensúlyt fenntartani: egészen közeljutva hozzájuk már- már azonosulni velük, ugyanakkor megteremteni azt a józan távolságtartást, amely nélkül elvész a kritikai megítélhetőség lehetősége. A Könnyű vér két főhőse kurva. (Érdemes lenne elgondolkodnunk azon, miért készült mostanában több olyan film nálunk, amelyekben az e foglalkozást űzők kerültek a középpontba.) A köréjük kerekített történet egyszerű, helyenként már bántóan szürke, akár azt is mondhatnám, hogy primitív. Az az egyensúly, ami megteremtődött a Kicsi, de nagyon erősben, az itt felbillen. Túl sok az olyan eszköz, amely a hangsúlyozott távolságtartás szolgálatában áll: a figurák esetenként kilépnek a cselekményből és szabályos riportszituációban vallanak magukról; a jelenetek közötti sajátos választóvonalat a Danubius Rádióban elhangzó, itt komikus elemként megjelenő szövegek képezik; a kabinetalakításokban testet öltő intellektuális humor végképp idegen az ábrázolt közegtől. Ez az alkotók által hangsúlyozott távolságtartás felesleges erőlködésnek tűnik, hiszen elidegenül a néző egyébként is, ezt váltják ki belőle a film azon mozzanatai, amelyeket nyilván nem ilyen hatá- súaknak szántak: a cselekmény hiteltelen mozzanatai (például a kés kivitele vagy az esti iskola jelenetsora), és főként Deim Ildikó játéka, akihez képest a Jogi esetek alkalmi színjátszói is profiknak nevezhetők. (A másik babát alakító Kiwán Margó viszont határozott színészi vénával rendelkezik.) Szomjas filmje rendkívül ellentmondásos. Tagadhatatlan értéke, hogy felhívja a figyelmet egy olyan társadalmi állapotra, amely kétségkívül létezik, egyre jellemzőbbnek tekinthető (itt döntően a szélsőségek kiterjeszkedésére, a morális lepusztulás gyorsulására, az ezt kísérő közönyre célzunk), de ezt inkább a film egésze sugallja, részletei szinte végig ellene dolgoznak a — vélhető — alkotói szándéknak. Hamar Péter A képen látható jelenet a Rózsák háborúja című színes szinkronizált amerikai filmvígjátékból való. A filmet Danny Devito rendezte, főszereplői pedig Kathleen Turner, Michael Douglas és Danny Devito. Énekel, táncol A pályakezdő Simonyi Krisztina K. M. A közelmúltban — egy fájdalmas, de mégis megrendítő kegyeleti aktus, — a hajdani hírheded tiszalöki hadifogolytábor elesett áldozatainak emlékére emelt oszlop beszentelésének kapcsán újra egykori szenvedéseinek színhelyére látogatott Soós László, az egykori fogolytáborparancsnok. — Soós úr, arra kérem, ismertesse meg olvasóinkat eseménytelennek nem nevezhető életútjával. — Szívesen. A középiskola elvégzése, a villanyszerelői szakma megszerzése és alkalmazása után 1942-ben besoroztak az akkor Magyarországhoz tartozó Rahóra, he- gyivadásznak. 1943-tól kint voltam a fronton, ahol megsebesültem, s kórházból kórházba kerülve végül 1944. végén október 30-án hadikórházba, Bécsből hazamentem Zircre. Felgyógyulásom után már nem találtam az alakulatomat sehol. Szombathelyen, a huszárlaktanyában vártam a háború befejezését, de amikor az oroszok már Sárvárról lőtték Szombathelyt, mégis csak kikerültem Ausztriába, ahol egy Csehszlovákiában alakult, de Ausztriába vezényelt hegyizászlóaljjal találkoztam, akik közül sokat ismertem, s csatlakoztam hozzájuk. A háború befejezése után elindultunk hazafelé. Bruck előtt kerültem hadifogságba. Több lágerben dolgozva Voro- nyezsből jöttünk haza Magyarországra, 1950. december közepén. K. M. — Amikor Önök átlépték Csapnál a határt, nyilván azt gondolták, hogy szabad emberek lesznek. — Igen. Záhonynál leugráltunk a vonatról, megcsókoltuk az anyaföldet, s arra gondoltunk, hogy rövidesen viszontlátjuk szeretteinket. Ehelyett azonban Nyíregyháza-Sóstóra vittek bennünket. A BM üdülőben kihallgattak kb. 180—200 főt, közülük néhányat elengedtek, a többieket pedig Budapestre a Mosonyi utcai Toloncházba, majd megismételt kihallgatásunk után 1951. február első napjaiban Tiszalökre szállítottak bennünket. Itt hét barakkban emberinek aligha nevezhető körülmények között találtuk magunkat. K.M.—Tulajdonképpen mivel indokolták, hogy továbbra is rabként tartják Önöket? — Erre semmiféle magyarázatot nem kaptunk az ÁVH-tól. Hozzám például az első kérdésük az volt: „Na zsivány, hány csecsemőt vágtál a falhoz?” Úgy látszik a válaszomat rossz néven vehette, mert pisztolyt szegezett rám, de végül meggondolta magát. K. M. — Hogyan lett Önből fogolytábor-parancsnok? — Mivel elég jó írásom volt, fogolytársaim rám testálták, hogy írjam össze a barakkban lévők névsorát. Ezt átadtam a jugoszláv származású, Németországban tanult, s ezért magyarul jól írni és beszélni nem tudó akkori fogolytábor-parancsnoknak Greifenstein Gyulának, aki rögtön maga mellé vett írnoknak. Őt később valamivel megvádolták, elvitték a táborból, attól kezdve többé semmit sem- tudtunk róla. Ahogy eddig is én továbbra is készítettem a munkahelyek létszámigényléseit, a napi jelentéseket, ami alapján az ÁVH a munkára történő kijelöléseket végezte. Engem tehát se ki nem neveztek, sem meg nem választottak, vagyis úgy kerültem ebbe a beosztásba, mint Pilátus a krédóba. Nagyon nehéz volt ezt a tisztet úgy betöltenem, hogy a fogolytársaimnak mennél kevesebb bántódása legyen. Nagy lelki gyötrelmet jelentett, hogy olyanokat is ki kellett küldeni munkára, akik fizikai állpo- tuknál fogva erre alkalmatlanok voltak. Néhányszor aztán vissza is sikerült hoznom őket a gyengélkedőbe. K. M. — Mint Ön is tudja, az ÁVH nem volt válogatós a módszerekben. Nem próbálták besúgásra rábírni? — De igen. Én viszont azt válaszoltam, hogy ha ilyet tennék, úgy a következő fél órában öngyilkosságot követnék el, vagy megszökni próbálnék, ami egyet jelentett a halállal. így aztán többször nem is próbálkoztak. K M. — Ha jól tudom büntetésül átvitték Kazincbarcikára. Milyen volt ott az élete? — A munka könnyebb volt, mint Tiszalökön, a bánásmód azotjban a szadizmus felső fokát jelentette. Sokkal jobban bántak velünk a Szovjetunióban, mint itthon a saját honfitársaink, s ez mind a mai napig nagyon fáj. Itt csak „ürgék, gyilkosok, gazemberek” voltunk. Az volt az érzésem, hogy tartottak tőlünk — no nem fizikai értelemben — hiszen a fegyver az ő kezükben volt, — hanem attól, hogy tetteiket az egész ország megismeri. Meggyőződésem szerint a Szovjetunióból történő hazatérésünk után, azért nem bocsátottak szabadon bennünket, mert napvilágra került volna, a kormányok közötti titkos megállapodás, hogy bennünket jóvátételi munkavégzés címén eladtak, azaz vérrel fizettek a Szovjetuniónak. K. M. — Néhány hónap után azonban isméi visszavitték Tiszalökre. — Valóban így volt. Itt először a konyhára kerültem, éjszakai műszakra, de a szakácsmesterséghez annyit értettem, mit tyúk az ábécéhez. Szerintem inkább az volt a céljuk ezzel, hogy gátolják a bajtársaimmal való kapcsolattartást. Hogy ismét parancsnok lettem, az egy külön riportot érdemelne. K. M.—Hogyan alakult a sorsa a táborból történő elbocsátása után? — Az erőmű építésvezetője és az ÁVH illetékesei civil munkát ajánlottak fel, de azt válaszoltam, hogy amíg napi három sült krumplinak valót meg tudok keresni, úgy nem jövök vissza Tiszalökre. Nem is mentem! Olyan munkát kerestem, ahol nem vagyok szem előtt. Ezt szó szerint kell érteni. így lettem a dudáin áll kiürülve, hitek, utópiák nélkül, jövő nélkül, s hogy túl az ötvenen azt sem tudja, holnap mit eszik, hol hajtja álomra a fejét, az már szinte mellékes, bagatell. Zakariásnak csak a tartása maradt, de azt nem adja föl. Mert a tartás maga az ember. És az élet a halálig tart. Zakariás sorsa az elmúlt ötven év Magyarországon történelem is. Helyzeténél fogva sokfelé kötődik, de egészen sehová sem tartozik. Mert egyszerre polgár és proletár, munkás és művész-értelmiségi, mert zsidónak magyar és magyarnak zsidó és mindkettőnek katolikus, de katolikusnak ateista, és hívőnek oly keserű, illúziót, sőt jövőjét vesztett ember, aki már csak arra képes, hogy talpon maradjon, mert az ember addig ember, amíg föl bír tá- pászkodni... így jellemzi bonyolult jellemű hősét az író, Kertész Ákos, aki talán legjelentősebb sikerét a Makra című regényével aratta. Zakariás című tegújabb regénye akárcsak a Makra, rabul ejti az olvasót. Kétségtelen, hogy számos rokona él Zakariás Gézának, a regény főszereplőjének a francia, orosz, angol és más népek regényirodalmában. Az önmagával ri szénbányában előbb villanyszerelő, majd a technikum elvégzése után elektrotechnikus. Tizenkilenc év után elmentem a Gabonaipari Vállalathoz, majd Zircen a termelőszövetkezetben helyezkedtem el, és innen is mentem nyugdíjba. K.M.—Ön volt az utolsó magyar, aki elhagyta a tiszalöki tábort. Azok azonban, akik az NSZK-ba akartak kitelepülni még a táborban maradtak. Nekik mi lett a sorsuk? — Előző nap megkérdezték, hogy kit ajánlok a helyemre? Nehéz kérdés volt, ezért egy nap gondolkodási időt kértem. Olyan embert akartam, akiről tudtam, hogy a bajtársaim bizalmát is élvezi. Ezért Finn Feri barátomat jelöltem meg. Ezt utólag megtudva nagyon megbántam, ugyanis őt ítélte el az akkori manipulált bíróság öt évre az október negyedikéi „fogolylázadásért”, holott ő éppen akkor fogdában volt. K. M. — Az emlékoszlop beszerelésekor Ön is, Finn úr is úgy nyilatkoztak, hogy nem él bosszúvágy senki szívében sem. — Valóban így is érzünk. Ha felejtetni nem is tudunk, hiszen ifjúságunk legszebb éveit rabolták el tőlünk. Egyetlen volt rabtársam sem kívánja a „Szemet szemért — fogat fogért” elv érvényesülését. A mostani látogatásunkkor jóleső érzés volt megmutatni azt az erőművet, ami a mi vérrel áztatott munkánk árán épült. Doszlop Miklós meghasonló, már-már neuraszté- niás, önmarcangoló, önvádaskodó, sérülékeny személyiség burkában vergődnek valamennyien. A magyar főhős Zakariás, azonban, nemcsak belső karaktere, megélt és megszenvedett sorsa miatt „vérrokonunk”. Vetünk együtt élte meg az utóbbi éveket, évtizedeket, s éppúgy nyomot hagyott lelkében, ideg- ,rendszerében a kiszolgáltatottság, a hazugságok és látszatok világában való folytonos eligazodás és eltévelyedés, mint sokunkban. Mindezek mellett Zakariás nem valamilyen kulcsregényhős. Karakterét, sajátos belső törvényeit, önpusztító és önmagát mindig újjáépíteni tudó képességét, igényes, árnyalt írói lélekrajz, meleg emberség és bölcs irónia teszi hitelessé. Kertész Ákos, érezhetően egy hozzá közelálló barát, egykori szaktárs, majd művésztárs életútját, hivatásának kacskaringóit, válásait, naív élethitét és hiszekénységét követi nyomon. Nem „vet be” a regényben látványos bravúrokat; egyszerűen beszélteti a főhőst, mozaikokból rakosgatja össze portréját, miközben nem akar sohasem ítélőbíró lenni. Ner.i minősíti Zakariás Géza egy-egy cslekedetét, sőt megérti őt, így fogadja el, hogy nem tudja elfogadtatni magát önmagával és cipeli a terhet. Tudathasadásos állapotban éli meg a vele és körülötte történteket. Mindig is más akart lenni, mint amilyen a valóságban volt. Ezért állandó szerepjátszásra kényszerült, mégha azt őszintén, átéléssel is csinálta. De sohasem tudott más lenni, s ebben valósággal felőrlődött és nagyon sokszor amint az lenni szokott, az alkoholhoz menekült. Kertész Ákos regénye drámai töltésű, ám mégsem úgy vibrál regényében a drámai feszültség, mint a nagy sorstragédiákban. Megszelídült, olykor nem kevés humorral, optimizmussal is átszűrt epizódok sorakoznak a regény lapjain. Zakariás életstílusa, viselt dolgai esetlensége, sebezhetősége és örökös jótakarása elsősorban másoknak, olykor önmagának, az illúzió- vesztésből fel-felébredő, majd újra visszazuhanó ember különös ingajátéka zajlik az olvasó előtt, aki nem tud közömbös lenni a főhős iránt. Pedig ez a szegény Zakariás Géza már csaknem emberi roncs, de azért van annyi tartása és energiája, hogy ember tudjon maradni, bár nem remél semmit... „Dehogy ember akar — és tud — maradni — ez tébolyodon századunkban nem is kevés” — mondja az író, Kertész Ákos legújabb regényének hőséről. Páll Géza Az Operettszínházban készülő Nagymama című darabban Németh Marikával, Lehoczky Zsuzsával lép színpadra a pályakezdő Simonyi Krisztina. Ő még csak tavaly került ki a Színház- és Filmművészeti Főiskola musical szakáról. Pici gyerekkora óta tanul táncolni, énekelni predig most is, Horváth Eszternél. Szeretné hangjával is elérni azt a technikai tudást, amit mozgásában már megvalósított, a kifejezés gazdaságát. A Jeszenszky-balettnél már középiskola után megismerhette a színpadot, a főiskolán pedig már sokféle feladat várta. Aldon- za a La Mancha lovagjában, szerep a West side story-ban, Shakespeare Vízkeresztjében. Sok volt a megmérettetés: francia sanzonok, a Hello Dolly... sok-sok kicsi és sok-sok nagy szerep, mert a közönséget meg kell hódítani. Ez aztán olyannyira sikerült, hogy a főiskola utolsó évében már rendszeresen játszott a Fővárosi Operettszínházban, például a Hegedűs a háztetőn, a Denevér, a Csárdáskirálynő, a Mária főhadnagy előadásaiban. így aztán ismerős társulatba került már az induláskor, sok nagyszerű művész közé, bár példaképének Sulyok Máriát és Ruttkay Évát tartja. A mozgás az erőssége, már koreo- grafált a Józsefvárosi Színházban. Különleges szerepálma nincs. Azokat a feladatokat szereti, amiben meg lehet újulni, amibe saját ötleteit, érzéseit beleviheti. Sok olyan feladatra vágy ik, amiben össze lehet nézni a partnerrel. Ezért örül az Operettszínháznak, ahol mindenben mindenért meg kell küzdeni. Az út elején jár, huszonegyné- hány évével, szinte külsejét hazudtolja remek humorérzéke, s szakmai alázata. Nem kell ahhoz Kasszandrának lennem, hogy kimondjam, primadonna elődei útjára lépett. Józsa Ágnes Könyvespolcunk Zakariás
