Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-30 / 152. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

1990. június 30.

Kiss Benedek:

Virrasztó

Tenyerébe vett a langyos este. mint szeplős lány szőke kiscsibét.

Rajzik körém kerítő seregben léptek emlékeként a sötét.

Cipőkoppanások — szívverések! Messze guruló üveggolyók! %

Az ég kaptárát ellepik a méhek — most rebbennek szét a csillagok.

De aki virraszt, bújhat az magába, dúrhatja szárny alá busa fejét!

Rajzik körém cipőknek koppaná- sa,

kiket imént nyelt el

a messzeség.

Székhelyi Edit: Kísértés

Tőkés püspök intelméhez

Idézet egy újságcikkből. „Az emigrációs folyamatot tragikusnak ítélte azért is, mert az értelmiség vándorol ki Erdélyből és hamarosan nem lesz, aki tanítson!” (Népszava 1990. május 31-i számából.)

Olvastam e sorokat és szívem mélyéről tört fel a sóhajtás. Istenem, ha én most otthon lehetnék csíkországi kisfalumban, újra beléphetnék abba az iskolába, amelyben 15 éven át díjmentesen tanítottam a magyar nyelvet 1926-tól 1941-ig.

De mintha hallanám ismerőseim és jóbarátáim kérdését. Akkor te miért települtél át? Miért hagytad ott Erdélyt, a csíkországi fenyveseket és a hőn szeretett Hargitát?

íme dióhéjban az esemény: 1926- ban a Csíkszereda) római katolikus tanítóképzőben kántortanítói oklevelet szereztem. Boldog voltam, hogy vége az árvaházá és kollégiumi éhezésnek, nehéz diákéletnek. Szabad vagyok, álláshoz juthatok. A felekezeti tanítók fizetése csak az éhhaláltól mentett meg. Az állami hatóságok kétszer dobták vissza az oklevelemet, mondván: .Az államhoz nem érvényes!” Dehogy nem — gondoltam én — csak jó csúszópénzre van szükség és sikerült is a kinevezés. Utána jött a nősülés, házépítés és nehéz román nyelvű (definit ív-véglegesítő) vizsga. Besszarábiában románok és ruszinok között jelesen vizsgáztam. Végre én is szilárd talajt érezhettem a talpam alatt. Mert a vizsga feljogosított arra, hogy kérés nélkül senki át nem helyezhetett. Állami iskolában színmagyar gyerekeket kellett tanítanom, román nyelven. Titokban díjmentesen magyarul is. Ez nem tetszett a román jegyzőnek és feljelentett, melynek eredményeképpen fél évi munkaszolgálatra Bukovinába vittek 1940. január 1- től júliusig. Gyergyói magyarok, zsidók, ruszinok, egy-két román állati sorsban éltünk.

Majd megtörtént a bécsi döntés. Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz. Mérhetetlen örömben és mennyországi boldogságban élt a nép, de csak két hétig! Feltámadt a legveszedelmesebb ellenség: testvér testvér ellen, jóbarát barát ellen, az írásbeli feljelentések özöne áradt a hatóságokhoz. És íme, derült égből lecsapott a villám. Éppen 1940. évi karácsony szent ünnepén.

A délelőtti szentmiséről tértünk haza, amikor az asztalon két hatalmas levélborítékot pillantottunk meg. Feltéptük és remegve olvastuk: „Tekintetességedet a Vall. és

Közokt. Miniszter ...sz. rendeletével 1941. jan-i hatállyal áthelyezte Tyúkodra!”

Csak néztünk egymásra, sírtunk, jajgattunk és ordítottunk nagy kínunkban. Minket? Télvíz idején kis gyerekkel? Saját kezünkkel épített kis házunkból a magyar tanügyi hatóságok üldöznek ki? Ez nem lehet! Rettenetes volt az elkeseredésünk.

Futottunk m fűhöz-fához mentségért, de csak annyival vigasztaltak:

,Nyugodjatok meg, mert több mint iS—20 kollégátokat is áthelyezték Biharba, Máramarosba és Szatmár - ba. De mi nem ezt a kegyetlenséget érdemeltük volna, hanem meleg kézszorítást és köszöntet a 15 évidíjmentes magyar nyelvi tanításért, melyet a kötelező óraszámon felül végeztünk. Ilyen minősíthetetlen eljárás csak Csík megyében történt, sem Háromszék megyében, sem Udvarhelyen nem.

1941. Január 1-én vándorbotot vettünk a kezünkbe és 2 bőrönddel, kisgyerekkel elindultunk a nagy ismeretlenségbe, szörnyű elkeseredéssel. Másfél napi utazgatás után kikötöttünk Tyúkodon (Szatmár m.) ahol szeretettel fogadtak, 26 évig (nyugdíjazásunkig) tanítottunk feleségemmel. Fájó szívvel elhagyott csíkmegyei munkahelyünkre diplomanélkülieket helyeztek, akikkel szemben a nép elégedetlen volt. Tudtunk nélkül, több mint 170 család írásba kérvényezte, hogy minket helyezzenek vissza, de válasz nélkül maradt.

A tiszti iskola elvégzése után zászlós lettem a tusnádi erődszázadnál. 1944. augusztus 23-án a románok letették a fegyvert. Irtózatos menekülés kezdődött.

Életem kockáztatása árán sikerült

10—15 Tyúkodról hadimunkára behívott „kommunistagyanús”, embert az utolsó induló vonattal megszöktetnem. Valamennyien a front előtt hazaértek. Megmenekültek a hadifogságtól, haláltól.

1944. szeptember 8-án kaptuk a parancsot, hogy ki kell törnünk, mert az ellenség a hátuk mögött 100 kilométerrel már elfoglalta Gyer- gyószentmiklóst.

Én ezt a parancsot nem hajtottam végre. Sajnáltam volna egyetlen székely életét is feláldozni. Szakaszommal ismertettem a hadihelyzetet. Szüléitek, feleségetek, kedvesetek itt a közelben laknak, hazavárnak benneteket. Az erdőből ki ne bújjatok, mert vagy a mieink, vagy az ellenség lő le. Az aknagyűrűből csak itt és itt lehet kimenni. Isten veletek!

Másnap reggel nagy bombázás

után a páncélosok áttörtek az erőd területén, akiket elfogtak, 4 évet Szibériában szenvedtek.

1944. november elején ezer veszedelem után hazaérkeztem Tyúkodra, éhesen. így és ezért hagytam el Erdélyt, ahová álmaimban sokszor hazaszállok, megsimogatni szüleim keresztfáját, 48-as déd- nagyapám síremlékét a csíkkarcfal- vi templom kerítésében.

1945—46-ban már nem mehettem haza, mert a kis házunkat idegenek bitorolták. Végül egyetértek azzal, aki még bírja a nehéz kisebbségi életet, az ne hagyja el szülőföldjét. Tudom, nehéz továbbhaladni borongós, sötét éjjelen, de hátha most az egyszer győzelemre vezet Csaba királyfi.

Kérem ne tekintse senki nagyképűségnek de 84 betöltött évemmel a tarsolyomban, ha hallom Tőkés László püspök úr szavait, hogy maholnap nincs aki magyarul tanítson Erdélyben, szívesen beállnék abba az iskolába, ahol elemista voltam, majd későbben tanítottam, hogy oktassam, neveljem, tanítsam a csillogó szemű, okos kis első osztályos dédunokáimat, az én kedvelt fonomimikai módszeremmel, mely segítségével már karácsonyra magyarul és románul folyékonyan írtak és olvastak.

Puskás Sámuel

Nyíregyháza

Fogalom és demokrácia

Többek között a szakmai nyelv radikális átalakulása is jellemzi a nyolcvanas évek közepétől önállósuló magyar politikatudományt. A politikai rendszerváltás természetes következménye, hogy ennek a formálódó, új fogalmi apparátusnak egyre több olyan kifejezése fordul elő a köznyelvben is, melyeket eddig csak tudományos publikációkban olvashattunk. Nem túlzás azt állítani, hogy a ..politikai kultúra". ..pluralizmus", .Jogállam". vagy az igen kedvelt „paternalizmus" és más, hasonló kifejezések megszokottá váltak a napilapok hasábjain ugyanúgy, mint más tömegkommunikációs eszközöknél.

Azt sem feledhetjük, hogy még hosszú ideig jelen lesz a letűni politikai kurzus szocializációs hatásrendszere által közvetített — több-kevesebb eredménnyel generációkban rögzült.— fogalomkészlet is. (A kisdobosok 6 pontja, a tud. szoc. tételek vagy az esti egyetemek vulgár- marxista dogmái nem múlnak el gyorsan és nyomtalanul.)

Az új—vagy a megváltozott régi—politikai intézmények eredményes működésének alapvető feltétele a (tényleges) állampolgári részvétel. Ez azt is jelenti, hogy a mindennapokban is fontossá vált politizálásban előfordult fogalmak pontos ismerete már ne csak egy kontraszelektált elitet, hanem az érdekelt polgárokat is jellemezze.

A várhatóan szeptemberben sorra kerülő helyhatósági választások, ületve az ennek nyomán kialakuló helyi ön- kormányzatok — a lakóhelyi szintű politizálás miatt — előtérbe helyezik az előbb vázolt, lényegében kommunikációs problémákat.

Ezek közül a helyi hatalom politológiai értelmezését mutatjuk be röviden, mert a leendő önkormányzatok működése alapvetően (helyi) hatalmi kérdés.

Szükséges magának a hatalomnak a fogalomtisztázása is, mert a köztudatban élő hatalomképből sokszor lényeges jellemzők hiányoznak. A hatalom mindig valamilyen társadalmi viszonyrendszer sajátossága, ezért értelmetlenek az olyan kijelentések, mint „X. Y. jelentős hatalommal rendelkezik”. Eltekintve a nem politikai dimenziókat is magában foglaló kijelentésektől (pl. „a feleségemnek hatalma van felettem”), a különböző szociológiai hatalomfelfogásokat röviden így összegezhetjük: tényleges döntések tényleges birtoklása.

A helyi hatalom elfogadott és mérvadó hazai értelmezése Gombár Csaba nevéhez fűződik. Tömör meghatározása a következő: (helyi hatalmon)... „a társadalomban megnyilvánuló érdekkörök és érdekirányultságok politikai transzformációit értjük, amelyeknek eredményeként érvényesült formában jelenik meg helyi szinten a döntések tényleges birtoklása.”

A témával foglalkozó kutatók közül Bánlaky Pál öt mozzanatra bontotta ezt a meghatározást, amit úgy ismertetünk, hogy választ kapjunk a helyi hatalom meglétének feltételeire vonatkozó kérdésre is.

Ezek szerint helyi hatalom létezik, ha

— vannak a helyi érdeket'kifejező, helyben hozott döntések;

— vannak a helyi társadalom szervezteként működő olyan intézmények, amelyekben az érdekek politikai „átváltása” zajlik;

— vannak olyan helyi csoportok (hatalmi központok),, amelyek képesek a döntéseket kisajátítani, privilegizálni;

— a döntések birtoklói rendelkeznek a kikényszerítés eszközeivel;

—- és végül: a helyi hatalom gyakorlói képesek elfogadtatni ténykedésüket az állampolgárokkal.

Az így értelmezett helyi hatalom létezésével kapcsolatban két felfogás uralkodik. Van, aki kategorikusan tagadja a helyi hatalom létezését a mai Magyarországon. Ezt a felfogást képviselő Gombár Csaba egyik friss nyilatkozatának (a Népszabadság június 7-i számában olvasható) mottója szerint: „Soha nem működött igazi helyi hatalom...". A másik, kevésbé kategórikus vélemény azt állítja, hogy ma is van helyi hatalom, de nem úgy működűt és nem olyan jellegű, ahogyan egy demokratikus tár* sadalomban kellene (Bánlaky Pál). Azaz: hiányoznak az olyan intézmények, amelyekben a lakópolgárok tényleges érdekeinek, tényleges politikai transzformációja zajlik. A formális intézmények működését meghatározó, azzal párhuzamosan létező informális helyi központok azok, ahol a döntések születnek. Ez pedig napjaink bulvársajtójának kenyéradó témaköre, a hazai politikai kultúrában tradicionális múlttal rendelkező uram-bátyám világ.

A gyakran vadászházak fehér asztala mögé képzelt, ám valóságosan szigorú renddél. hierarchiával bíró „belső kör” az, ahol a tényleges döntések formailag nem döntések, csupán megállapodások. Bánlaky szerint szociológiai értelemben mégis beszélhetünk helyi hatalmi központokról, ahol a megszületett megállapodások a hivatalos, jogilag legitim helyi szervezetekben ,,törvényerőre emelkedik”. („...ezekben „fordítódik le” a külső informális struktúrában megszületett döntés a szervezet nyelvére.”)

Példákat nemcsak a leleplező könyvek, cikkek, filmek sokasága miatt felesleges idézni. Közvetlen vagy közvetett élménnyel feltehetően mindenki rendelkezik lakóhelye „belső körének” működéséről.

Ennek a torz mechanizmus továbbélésének gyakorlati megakadályozásának szociológiai lehetőségét a közelgő helyhatósági választások jelenthetik. (Természetesen a nyilvánosság „hatalma”, a példaértékű esetek feltárásának hatása sem elhanyagolható.)

A jól működő önkormányzatnál minimális annak a lehetősége, hogy a helyi ügyeket eldöntő kettős szervezet- rendszer egyfajta „eltűröm, most el kell tűrnöm" állam- polgári attitűddel jellemezhető, kétes presztízst szerezhet magának. Ahol így volt, ott az állampolgár eddig is tudta a legfontosabbat: az őt érintő ügyekben a formális szervezet csak látszólag döntött.

Murányi István

szociológus

Helytállni Erdélyben!

Minden bizonnyal az idei esztendő tavasza a romániai katolikusság életében is örökre emlékezetes marad. Temesvár, Gyulafehérvár, Nagyvárad után május elsején Iasival egyidőben Szatmárnémetiben szentelhettek püspököt a római katolikus hívek, rövede- sen pedig Erdély három görög katolikus főpásztorának beiktatására kerül majd sor. Több évtized után újra reális tartalommal telítődött így Szatmárnémetiben is a fogalom, fedi a név a valóságot. Nem egymást váltó intézmények székhelye immár ezentúl a püspöki palota épülete, hanem a megye egyik legnépesebb felekezetéé. Reizer Pál május elsejétől felszentelt és beiktatott püspöke az egyházmegyének.

A fiatal, alig 47 éves főpásztor készségesen válaszol kérdéseinkre.

— Milyen változást eredményez az egyház életében, hogy Szatmárnémeti újra püspöki székhely lett?

Reményik Sándor:

Ki kezdte?

Megtorlás megtorlást követ.

Egész világon mindenütt.

A hold nem világol a vértől,

S a füsttől már a nap se süt. Csorognak végtelen esők, Ereinkbe nyirok szivárog,

Penész a gondolatainkba,

Mint alkoholistát az árok Úgy vár, ha vár az ágyunk este, Úgy vár a kilátástalanság:

A szellemtelen világ teste.

Május... Ravatalok a kertek,

Az orgona virág ha nyit,

Úgy nyitja a világ elé:

Mint egy vers, szirom-titkait — Egyforma időszerűtlenség, Egyforma hóbort mind a kettő,

S valami mély, közös gyökér Akarja mégis, mégis őket.

Nincs egyebe a borostyánbokornak.

Csak lila fürtje, lila álma,

És nekem sincsen más nyílásom, Mint a versnek nyiladozása, Megtorlás megtorlást követ,

Egész világon mindenütt,

A hold nem vilgol a vértől,

A füsttől mára nap se süt.

Ki éri meg ennek a végét?

Ez az elhulló vers-virág?

A jövő-évi orgona?

A kín, amely szívembe vág? Megtorlás megtorlást követ.

Én elvettem, ő visszavette, Kiáltsuk: te vagy a hibás?

Vagy az a kérdés, hogy ki kezdte? Mint a gyermekszoba kérdése,

E gyilkos gyermekjáték is olyan: Nemzetek közti véres játék Ki volt a hibás a dologban?

Egyik így mondja, úgy a másik,

És ludasabbnál ludasabbak — Magába egyik sem tekint,

Mind magát véli igazabbnak.

S ki önmagával s nemezeiével Vágyna számvetést kezdeni,

Azt mint gyöngét s honárulót A sok száz „igaz" kiveti.

Ki kezdte hát? A végzet kezdte — A legfelsőbb Hadúr talán,

Mert Istent is hadúrrá tette Az őrült ember-képzelet.

Kolozsvár, 1941. május 13.

— Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy jelentősége a helyi kereteken túlnő. Megszűnt általa az az áldatlan állapot, amit az 1948. augusztus 4-i törvényerejű rendelet idézett elő. A keleti tömb országai közül — tudomásom szerint — csak Romániában kötötték a hívők számához a püspökségek létét. Bulgáriában például, ahol mindössze harmincezer, tehát jóval kevesebb katolikus él, mint Szatmár megyében, mégis két püspökség működik. Világ- viszonylatban csupán nálunk húzódott el a II. világháborút követően ily soká e kérdés megoldása. 1964-től fő törekvésünk volt a híveinket és egyházunkat ért sérelmek orvoslása. Legsürgősebb feladatunk — s ebben mind a hat püspökség aktív részt kell vállaljon — a papképzés, az iskolák és szerzetesrendek normális működésének beindítása. Püspöki konferenciánk feladata mesz- szemenően együttműködni a megalakulandó új kormánnyal. Helyi szinten

I újra választjuk a papi szenátust. Biztosítani kell ugyanis a kollektív vezetést. Csakis paptársaim segítségével vállalI hatom egyházmegyénk ügyeinek intézését...

Vonzó egyéniségéért Reizer Pált az egész egyházmegye katolikussága jól ismeri. Különösen a közép- és fiatal nemzedék rajong érte. Máramarosszi- geti plébános volt, mikor a püspöki kinevezést megkapta. Azt megelőzően 18 évig a szatmári Zárdatemplom papjaként működött.

— Változást hoz-e a hivatal életvitelében?

— Minden bizonnyal. Szabadidőm annyi sem lesz, mint eddig. De szeretnék megmaradni híveim s önmagam számára is annak, aki eddig voltam. Ahogy eddig a plébánia, ezután a püspöki palota kapuja se legyen senki előtt zárva. Erősíteni szeretném közvetlen kapcsolatomat híveimmel. Nem óhajtom a régi püspöki nimbuszt. Szerintem a lelkipásztorság emberi kapcsolatok teremtésére és elmélyítésére épül.

— Meghitt falusi plébániák hangulatát idézik szavai...

— Nem véletlenül. Túrterebesen születtem, s a szülői örökség, a falu vallásossága, az a csodálatos légkör, ami ott engem hitbeni gazdagodásom során a helyi plébános úr jóvoltából gyermek- és ifjúkoromban körülvett, mindmáig elkísért. Lelki tisztaság, puritánság jellemezte az akkori túrterebesi katolikusságot.

— Az újonnan kinevezett erdélyi püspökök közül három a szatmári egyházmegye szülötte. Véletlennek tekinti-e ezt a tényt?

— Attól tartok, meddő spekulációt eredményezne, ha annak okát keresnénk, hogy miért épp e megye szülötteire esett a választás. Tény azonban, hogy ez a vidék mindig mélyen vallásos volt, s az is maradt. S ha erre gondolunk, akkor nem tekinthetjük véletlennek, hogy Bakócz Tamás, Hám János. Meszlényi Gyula, Boromissza Tibor, Scheffler .Iánős, Pakocs Károly... — s hadd ne soroljan tovább a lelkipásztori és irodalmi tevékenységükért még országhatárokon túl is jól ismert neveket! — egyházmegyénk szülöttei vagy papjai voltak. Kétségtelen, megható és felemelő volt számomra az, hogy Jaku- binyi György gyulafehérvári segédpüspök és Tempfli József nagyváradi megyéspüspök társszentelőként Francesco Colasuonno érsek, pápai nun- cius mellett részt vett az én beiktatásomon. Mindhárman ennek az egyházmegyének szülöttei vagyunk, de immár elsődleges a szolgálat, a hit erősítése és hirdetése, hivatásunk gyakorlása ott, ahova megbízatásunk szól.

— Hangot adott ez utóbbi gondolatnak püspöki szózatában is...

— Külföldre távozott paptestvéreimhez fordultam kéréssel. Jöjjenek. haza! Itt a helyük, ide köti esküjük. Ennek a népnek, melyet olyan sokan bántanak, melyet olyan sokan cserbenhagytak, most becsületes, szorgalmas, áldozatos papi egyéniségekre van szükség. Nagyobb dolog ma itt Erdélyben helytállni, a türelemről, a tűrőképességről, a reményről meggyőződéssel prédikálni, mint bárhol esetleg csillogóbb szolgálatokat betölteni, ellátni. Híveinktől is elvárom a hűséget. Senki sem pótolható közülünk, mindenkinek itt kell maradnia, s itt kell harcolnia mindazért, ami szent és jogos, hogy szeretett egyházmegyénk a sok kivándorlás miatt n4 szórványvidék, ne missziós terület legyen.

Muzsnay Árpád,

a romániai magyar földművesek hetilapja,

a Falvak Népe rovatvezetője

|| Kelet

, A Magyarország

8

__________