Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-28 / 150. szám
1990. június 28. Kelet-Magyarország 3 Keserűség az édesítő üzemben A válság terhét a dolgozók viselik Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a múlt hét pénteki bejelentés az Agrofruct Rt. rohodi üzemének 74 dolgozóját, amikor közölte velük az ügyvezető-igazgató és az üzemvezető, hogy július 1-jével, gyakorlatilag nem tartanak igényt a munkájukra. Az üzemet fölszámolják, a gépeket Csengerbe a részvénytársaság központi üzemébe költöztetik és a rohodi telepet értékesítik. Nem sokat aludtak a kétségbeesett rohodiak hétfő reggelig, amikor munkásgyűlésre érkeztek az üzembe, ahová az igazgatót is várták. — A kollektíva azt szeretné, hogy megmaradjon az üzem, ne vigyék el a gépeket Csengerbe, hiszen itt a szaloncukor-gyártás 89-ben nyereséges volt — szól a többiek nevében is Szentpé- teri Míklósné műszakvezető, akit férjével együtt öt évvel ezelőtt hívtak ide Szerencsről szakmai irányítónak. — Nem ígérhetek semmi biztatót. Sajnos tudomásul kell venni, hogy a gazdasági válság az elsők között érinti az édesipart, mivel a rohamosan romló életkörülmények miatt először a mi termékeinkről mondanak le az emberek. — ismétli el újra az érintettek számára oly nehezen elfogadható, ám sajnos a valóságot tartalmazó érveket Tóth Sándor, a részvénytársaság ügyvezető igazgatója, aki megalakulásától, majd tíz évig volt ennek a kollektívának a vezetője. — Az egész országban elhatalmasodó pénzhiány következményeként 6,5 millió forinttal még mindig tartoznak a kereskedelmi vállalatok a tavalyi szaloncukor árából. Ugyanakkor nekünk 35 százalékos kamatra kellene mintegy harminc millió hitelt fölvenni, hogy a karácsony táján értékesítésre kerülő-alma alapanyagú szaloncukor gyártását egyáltalán el tudjuk indítani. Ám a jelenlegi rendelésállomány és a várható további keresletcsökkenés szinte biztos veszteséget sejtet. Ezért döntöttek úgy a részvényesek, hogy az üzemet föl kell számolni, a Csengerbe átvitt gépeken azt a kevés megrendelt árut le kell gyártani, és ezt az üzemet el kell adni. — Miért nem mondták ezt meg hamarabb? Amikor tavaly ősszel a téesztagságo- mat, háztájit, vagyonrészjegyemet otthagyva átcsábítottak ide, — kiáltja könnyes szemmel Majer Jánosné — vagy legalább májusban tudtuk volna, hogy lehetőségünk legyen földet bérelni a termelőszövetkezettől dohánynak, paradicsomnak, így viszont csak egy maradt, mehetünk éhbérért napszámosnak az elvtárs-urak földjeire. — Értsék meg, nem tehetünk másként. — veszi visz- sza a szót az igazgató. — Felajánlhatok egy öszvér megoldást: az év végéig így marad minden, és ha van mit gyártani, dolgozhatnak. Ám jelenleg ez csak egy hónapi munka. A többi időre pedig mehetnek fizetés nélküli szabadságra. Ettől már jobbnak tartom, hogy megkapják a munkakönyvüket és egy évig munkanélküli segélyben lehetnek, aminek a minimális összege 4300 forint vagy a fizetésük 70 százaléka havonta. — Rendben van, a munkanélküli segélyt választjuk — szólt közbe Molnár István targoncavezető és portás —, de azt szeretnénk, hogy az üzemet így ahogy van zárják le, és ha lesz megrendelés, jöhessünk ismét dolgozni. Nem tudjuk miért nem jött el ide Iklódi elvtárs, akit meghívtunk erre a gyűlésre. Bár már nyugdíjas téeszel- nök, de még kiállhatna értünk, hisz ő vitt be minket a csengeri részvénytársaságba. Az eddig csendben ülő többi dolgozóból is feltör a keserűség. Egyre-másra záporoznak a kérdések: „Még egy hét gondolkodási időt sem hagynak! Miből fogunk megélni, akik egyedül keresünk a családban, és még OTP-kölcsönt is törleszte- nünk kell?”, „Áprilisban, egy év után járt volna a munkaruha, s nem adták! Talán már akkor sejtették ennek az üzemnek a sorsát?”, „Nem ment tönkre az Agrofruct, nem is a mi hibánkból kerülünk az utcára, nem járna nekünk valami végkielégítés?”, „Van ugyan ez az újrakezdési kölcsön, de ki tudja azt felvenni? Nem a leginkább rászoruló, mert annak nincs semmije, ami biztosítéknak megfelelne!”» A már-már elszabaduló indulatok felröppenve, lassan megjuhászodnak, s miután az igazgató már elment, az emberek is szállingózni kezdenek hazafelé. Látszik a szemekből, nem értik, mi történik velük, körülöttük. Nem értik azt, hogy ez a világ már nem ugyanaz, mint volt még a közelmúltban is. és még messze nem ugyanaz, ami egyszer talán majd lesz... De mikor lesz ez a „lesz”? Mert ami "van, az nem egyik óráról a másikra lett így, a „részvényesek” bizonyára sejtették, s talán valamilyen más megoldás irányába is léphettek volna ... Galambos Béla Világbanki, 19,5 millió forintos hitelből a legrosszabb — hullámos, repedezett — 5,5 kilométeres szakasz pályaszerkezet megerősítését végzi a nyíregyházi Közúti Építő Vállalat a 4-es számú főútvonalon Kisvárda és Záhony között. (B-zs.) Elmebetegek az egykori kolostorban Szerzetesrend, otthon nélkül Nemcsak a pápalátogatás miatt Száz elmebeteg él közvetlenül a világhírű máriapó- csi kegytemplom tövében, az érintetlenül hagyott alacsony folyosók, boltíves cellák árnyékában. Vajon mi lesz a sorsa a Bazilita Rend egykori monostorának, ahol ma a Fővárosi Tanács Elmebetegek Szociális Otthona működik? A parlamenti döntéstől várja a megoldást a görög katolikus püspökség, valamint az egykori bazilita szerzetesrend. Foglalkoztatja a kérdés a falu lakosságát is, mert a szociális otthon jelenleg negyven embernek ad munkát, a Fővárosi Tanács gondja pedig az, hogy nem tudja máshol elhelyezni a betegeket. Hová menjünk? Az írásos emlékek, a száj- hagyomány szerint is, a pó- csi fatemplomban 1696-ban az ikonképen Szűz Mária több napon át könnyezett. A csoda hallatán Lipót császár a képet elvitette, melyről egy másolatot küldött a kis falunak. Bécsben viszont nem ismétlődött meg a jelenség, de Pócson 1715-ben és 1905- ben ismét hullottak Mária könnyei. A mezítlábas, bátyus zarándokok tömegesen érkeztek, s ekkoriban települtek át a Munkács-Cser- nek hegyi monostorból a baziliták. Máriapócs így lett a görög katolikus egyház kulturális központja, itt nevelték a papnövendékeket, a sokoldalúan művelt baziliták egyformán oktatták a római és a protestáns tanulókat, s tanítóképzőt is nyitottak. S innen egy ugrás a közeli múltba: P. Dudás Bertalannak, a — Hova-hova fiacskám? — kérdezem. — A maratoni futóversenyre — mondja a fiam. — Ülj csak le egy percre — mondom. — Beszélgessünk. mint férfi a férfival. Hova is akartok ti futni? — Először elfutunk húsz kilométerre, azután onnan visszafutunk a stadionhoz. — Nem értem — mondom. — Ez azt jelenti, hogy el fogtok futni valahova csak azért, hogy azután újra visszafuthassatok oda, ahonnan elindultatok? — Nem — mondja a fiam. — Azért, hogy végigfussuk a maratoni távot. És hogy valaki első legyen. — És mi van azután, amikor valaki első lesz? — Hogyhogy azután? Azután koszorút akasztanak a nyakába, az újságírók cikkeket írnak róla, a fényképe megjelenik a lapokban ... RUMEN BELCSEV A maratoni futás — És te mit mondanál az újságíróknak? — Hát például elmondanám. hogy készültem fel a győzelemre... — Minek? — Hogyhogy minek? ... Hát, hogy mindenki tudja, hogy készültem fel. — Eszerint te csak azért akarsz negyven kilométert futni, hogy azután az embereknek elmondhasd, hogyan futottál mindennap rengeteg kilométert, és hogy készültél fel arra, hogy a leggyorsabban fusd végig ezt a negyven kilométert, a nyakadba tegyék a koszorút, és bejelentsd a világnak, hogyan futottál mindennap rengeteg kilométert .. — Hagyd abba — mondja a fiam. — Megfájdult a fejem. Minek beszélsz olyasmiről, amihez nem értesz? — Hogy én nem értelek téged? Én? Az apád? Az, aki annak idején elfutott Athénba, azért futott, hogy bejelentsen valamit, tudod? De te. mit akarsz bejelenteni? A stadionban sok ezer ember lesz! És te mit mondasz nekik? — Tudod mit? Nem fogok futni ... Megkönnyebbültem. Nem buta gyerek az én fiam .. Mert tegyük a kezünket a szivünkre: ugyan ki tudna közülünk olyan fontos dolgot mondani az embereknek, amiért érdemes negyven kilométert futni? (Oroszból fordította: Lipcseyné Bánfalvi Júlia) Bazilita Rend tartományfőnökének emlékezetében 1950 december negyediké kitörölhetetlenül él, amikor 15 ezer apácát és szerzetest tettek földönfutóvá. — Minket nem vittek táborokba, mégis mélységesen megaláztak, kenyér, szállás, munka nélkül világgá kellett menni. Földes szobában éltem évekig, volt egy kis kályha, egy szék, egy láda, amin aludtam. Aztán Anar- cson megépítettük a templomot és parókiát. Én nem követelek semmit, csak azt, ami jár, 1950-ben a rendhez 14 pap, 19 papnövendék és 6 testvér tartozott. Már csak öten vagyunk, s ki tudja, hogy a 81 évemmel hány nap van még hátra? Igaz, a rend működéséhez az engedélyt már az elmúlt évben megkaptuk, de hova menjünk? Éz fából vaskarika, építsek újat? Csendes betegek... Annak idején minden megkérdezés nélkül kidobtak bennünket, akkor most én oldjam meg ezt a problémát? Ebben az épületben évszázadok óta szerzetesek éltek. A másik: ha alakul egy párt, egyesület, annak már rögtön helyet adnak. S nem gondolja, hogy a magyar állam ezzel a lépésével az egész ország keresztény híveit megsértette, megalázta? Újra ott kell kezdenünk, mint Szerit István idejében, s a bazilita szerzetesekre soha nem volt olyan nagy szükség, mint ma. Dr. Foltyn Mária, a Fővárosi Tanács szociálpolitikai osztályának tanácsosa elmondta : — Nincs választási lehetőségünk, ugyanis nem tudjuk máshol elhelyezni az otthon lakóit. Az 1950-es években azt tartották, hogy Magyar- országon nincsenek elmebetegek, de ha valakinek van valamilyen problémája, őt a fővárostól 2—300 kilométerre elvitték. — Nem mi döntöttünk így, nem is könnyű ilyen távolságról irányítani egy intézményt. Egyébként, ha valaki igazán hívő ember, akkor vállalja ezt az ügyet. Arra igyekeztünk mindig is ügyelni, hogy legalább a csendes betegek kerüljenek a pócsi otthonba. Kaliba Kálmán három éve az intézmény vezetője Má- riapócson. — Már az utcai táblát is levettük, amin rajta volt, hogy a Fővárosi Tanács Elmebetegek Szociális Otthona. Ugyanis bántja az embereket. Az látható, „Tilos a bemenet!” A legnagyobb lökést az ügynek szerintem az adja, hogy a pápa jövőre ellátogat Máriapócsra is, s az itteni viszonyokkal semmiképpen nem lehet megbarátkozni. Szolgálatot tenne... Dr. Keresztes Szilárd görög katolikus megyéspüspök elmondta: 1988-ban tárgyalást kezdet a Fővárosi Tanáccsal, hogy Máriapócson egyházi szociális otthont alakítsanak ki. Az volt a tervük, hogy az ott lévő betegek folyamatos ellátásával gondoskodnak az intézet átalakításáról. A jelenlegi lakók helyét öreg papok és beteg hívek foglalták volna el. Arra is lett volna lehetőség, hogy ez az intézet a Szent Bazil rendi atyák kezelésében működjék. — A megállapodást azonban már nem írtuk alá, mert 1989-ben megnyílt a lehetőség a szerzetes rendek működésére és a baziliták teljesen érthető okokból bejelentették igényüket volt rendházukra. A Hajdúdorogi Egyházmegye nem foglalkozott tovább a máriapócsi egyházi szociális otthon kérdésével, ennek lehetőségét a szerzetes atyáknak kell megfontolni. A helyzetünket ismerve ma is az a véleményem, hogy egyházunknak igen fontos szolgálatot tenne egy ilyen otthon, hiszen sok rászoruló idősről lehetne itt gondoskodni. Bojté Gizella JEGYZET Egyenlők között Sokan emlékeznek még a TV-beli Fekete-erdő klinikára, Brinkmann professzorra és társaira, akik mindig derűs mosollyal, megértéssel fogadták a betegeket, akiket ideális körülmények között rendre meg is gyógyítottak. Persze, tudjuk más a film és a valóság. Nemrég az egyik vidéki kórházban készült riportból megtudhattuk: a vezetői- és gazdasági válság megoldására igazgatótanácsot alakítottak, melyek tagjai ezentúl kollektiven felelnek az intézmények rendjéért, a gyógyítás színvonaláért- Az igazgató főorvos ezentúl nem feudális nagyhatalom, hanem mindössze első az egyenlők között, akinek a munkában és sikerben kollégáival azonos arányú része van. A kórház egyik vezetője szabadkozott: nem ötlöttek ki semmi újat, a dolog már rég ki van találva — nyugaton ilyen szisztéma szerint működnek az egészségügyi intézmények, ök csak átvették, s a magyar viszonyokra alkalmazták azt az elvet, amely más országokban tartós sikert hozott. Épp ideje volt elkezdeni valakinek. Az orvostársadalom ugyanis jó ideje várja a változást. A fizetés rendezése, a hálapénz körüli vita feleslegessé válása csak egyike a remélt változásoknak. Ennél nagyobb jelentőségű lehetne annak a feudális viszonynak a megszüntetése, amely az orvostársadalmat napjainkban is jellemzi. Az új önkormányzati törvény életbe lépésével remélhetőleg vége lesz az ilyenféle egészségügyi irányításnak, és szót kapnak végre azok is, akiknek már rég szólniuk kellett volna. S ezalatt nemcsak a leendő igazgatótanács tagjait kell érteni, hanem azokat az embereket is, akiknek bőrén az egészségügy gondjai csattannak. A lakosságot képviselő szervezet bizonyára meg tudja majd mondani, x-nek, vagy y-nak a munkájával elégedett-e, s választ adhat arra a kérdésre is, mi az, amit egy település lakói az egészségügytől valójában igényelnek és elvárnak. A Tv-ben látott film szólt azokról a szponzorokról is, akik nemcsak bizalmukat, pénzüket is adták az új vezetésnek. Bevallották, nem önzetlenül. Azt várják a százezrekért cserébe, hogy a demokratikus körülmények között irányított kórházban eredményesebb lesz a gyógyítás, így hamarabb visszakapják és „dolgoztathatják” dolgozóikat is. Hogy ez nemcsak az egyes beteg és a kórház magánügye? Hogy mindezekből profitál az egész népgazdaság is? Természetesen. Ezért csinálják- Ezért találták ki. Kovács Éva V ízi malom-szépítő Ritka pillanat, amikor a túr- istvándi vízimalom molnárát, mint portaiamtól láthatja a turista. A heti munka része a hosszú nyelű partvissal való tisztogatás: körbe-kör- be a vízimalom faszerkezetén.
