Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. június 23. A KM vendége Tony Monocchio dán szociológus jj Beszéljük ki magunkat... 5) A z ember nem élhet egyedül, az ember nem erős. Muszáj fognunk egy másik ember kezét. — Ez a gondolat Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjéből való. A lelki szükségletek kielégítetlensége lett az egyik ára a társadalmi előrehaladásnak, a normális fejlődéshez pedig hozzátartozna az elismerés, a figyelmesség, szeretet. S az ember nemcsak a saját családjában válik magányossá, hanem elidegenedik környezetétől is. Mindezekkel a problémákkal ma sokan foglalkoznak. Köztük Tony Monocchio dán szociológus, akivel Nyíregyházán az egészségügyi főiskolán találkoztam. — Én elsősorban a környezet megváltoztatásában látom a problémák megoldását — fejtegeti bevezetőképpen a szociológus —, mert a család ezáltal formálódik, amiben persze az egyén is más lesz. Például itt van ez az áldatlan helyzet, bérházakba bezsúfolják az embereket, a lakók szinte egymásba botla- nak, az egyén mégis magányos lesz, alkoholista, kábítószeres. Svédországban évekkel ezelőtt nagyon formális és zárt társadalomban éltek. A televízióban bemutattak egy dokumentumfilm-sorozatot a családok magánéletéről. Szembenéztek önmagukkal. Egyfajta nyitottság indult el ezzel. Az egymás iránti bizalmatlanság sok baj forrása, millió egy dolgot meg lehetne változtatni csak azzal, hogy egyszerűen kibeszéljük magunkat. Az embernek meg kell keresni és meg kell találni helyét az életben, fontos, hogy legyen tisztában önmagával. (A család jellegzetessége, funkciója az elmúlt csízedben lényegesen megváltozott. Szerepet játszott ebben az iparosodás, a nők munkába állása, a házastársi viszony másképpen való értelmezése és sorolhatnánk...) — Nem ismerem az itteni helyzetet, amit azonban furcsállok, az emberek két-három munkát is vállalnak, hogy meg tudjanak élni. Sokat dolgoznak, ez szervezetlenséghez vezet, így a család stabilitása veszélybe kerül, hiszen alig vannak együtt. Remélhetőleg ez idővel megoldódik, de itt nem a szociális gondozóknak kell lépni, hanem a politikusoknak. Egyébként Dániában is létezik az alkoholizmus, az erőszak, pénztelenség, munkanélküliség, de a gondozás egészen más színvonalú. Azt tapasztaltam még, hogy országukban erősödik a vallásosság, ami mondjuk fontos, de ennél is fontosabbnak tartanám, hogy az oktatás sokkal magasabb színvonalon történjék. Úgy tűnik, eddig a hívők voltak toleránsak a nem hívőkkel szemben, a helyzet mintha megfordult volna, előítéletek nélkül kellene elfogadni egymást. (Az előadás szünetében Tony Monocchio úrral tovább folytattuk a beszélgetést kicsit önmagáról. Kaliforniában tanult és Londonban szerzett doktorátust. Jelenleg Dániában él, mint amerikai állampolgár és egy olyan intézményben dolgozik, ahol kifejezetten továbbképzésekkel foglalkoznak. Tanulmányozta többek között az elme- és idegosztályon lévő betegek problémáit, a börtönőrök viselkedését. Légitársaságoknál a pilóták kommunikációs készségét is vizsgálta, szerinte a repülők balesete erre vezethető visz- sza. De a legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a lelki egészségvédelemmel foglalkozóknak továbbképzéseket tartson, módszereket oktasson.) — A szociális munkásoknak úgy érzem, hogy elsősorban a módszerek elsajátítása a fontosabb. A gyakorlatban a pszichológiára szinte nincs is szükség. Igaz a diploma, az elmélet megalapozza az ember általános intelligenciaszintjét, de anélkül is lehet ésszerűen viselkedni. Ez egy szakma, olyan, mint például egy szakács. A jó szakácsnak megeszik a főztjét, de nézzük meg mitől lesz a szociális gondozó munkája jó. Ha hozzásegíti kliensét ahhoz, hogy a beteg saját maga oldja meg a problémáját a lehető legrövidebb időn belül, még függőségi helyzetet sem szabad kiépíteni. Tehát először diagnosztizálni kell a helyzetet, s a kliens elmondja mi a probléma, ezután szükséges a megfelelő terápia, aminek szigorú betartása megkövetelendő. S azt kell megoldani, ami a betegnek gond, és nem azt, amit én látok annak. Nem szabad más gondolataiban olvasni. Még egy fontos tétel, ne sajnáljuk az embereket, hanem segítsünk rajtuk. (A legszomorúbbnak és kilátásta- lanabbnak én a fiatalok helyzetét látom. Gyerekek, akik már nem kötődnek a szülőkhöz, a szociális gondozóval pedig alig hiszem, hogy szóba állnak, s az iskola, az egyház tanításait sem fogadják meg.) — Lehet hogy módszeremben újnak hangzik, de én a felelősséget a szülőkre hárítom, a problémát a családnak kell megoldani. A szociális gondozónak abban lehet szerepe, hogy tanítson a viselkedésre, a felelősségre. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy a szülőt a volán mögé kell helyezni. Előbb a család gondját kell rendbe tenni, aztán az egyénét. (Csakhogy a szülőnek legalább annyi nehézsége van önmagával, a világgal szemben, mint gyermekének. Neki is segíteni kell, hogy tudjon segíteni. A rövid idejű terápiás kezelés alkalmazását javasolja, ami szerint a gondozónak hat héten át két családdal naponta öt órát kell eltöltenie. Mindezek után az a benyomásom, hogy Ön átsiklott azon az apró tényen, hogy Magyarországon jelenleg egy szociális munkásra 50-100 családjut...) — Az én módszerem ettől függetlenül még eredményes és igaz lehet. Magyarország ott tart, hogy normálisan még telefonálni sem lehet. Itt az egész országot újra kell szer- /ezni, hogy beszélhetnénk akkor szociális gondozásról? (,, Otthonteremtők’’ volt a nyíregyházi kurzus címe, az emberben óhatatlanul felmerül, vajon egy családkutató milyen otthont teremtett magának az, aki különböző módszereket keres emberek problémái- ra.) — Montreálban nőttem fel, és tízen voltunk testvérek. A szüleim, akik sajnos nem élnek, magas köve- :elményeket állítottak fel velünk szemben. Pénzügyi nehézségeink s akadtak, de ettől függetlenül vidámak, jókedvűek voltunk. Van két nagy gyerekem. Görögországban aknak az anyjukkal, ugyanis elvál- :am, s egy barátnőmmel élek együtt. Buzsák Zoltán még egy utolsó mondatot tolmácsolt: „Monocchio ár, Ön nagyon szigorú és komoly amber?" „Ha munkáról van szó” vá- aszolta. Persze otthon biztosan tála is minden más. Itt a vakáció, a Dihenés, családi kirándulások ideje, s hogy fogja tölteni a nyarat egy csa- ádkutató? — A paradox helyzetevői ír egy könyvet... Bojté Gizella Könyvespolcunk Film A sokadik zsaru LEHET, HOGY TÉVEDEK, de személyes tapasztalataim szerint mintha a lakosság nem kifejezetten rajongana a rendőrökért. Hogy egészen pontos legyek: az életünkben megjelenő, igazoltató, kellemetlen kérdéseket feltevő, büntető egyenruhásokért nem szokás lelkesedni. Ám ha a rendőr a mozivásznon jelenik meg, megváltozik lelkületűnk, s azonnal átlényegülünk készséges szurkolóvá, s várjuk, mikor csípi végre nyakon az elvetemült bűnözőt. És ebből még nem következik az, hogy kétlelkű nép lennénk, sokkal inkább a finom különbségtételre való hajlam olvasható ki belőle. A legfrissebb zsarufilm a Kötéltánc, s bár a főszerepet alakító Clint Eastwood fölött alaposan eljárt az idő, s szigorú tekintetét ráncok fogják keretbe, biztosan gyarapítani fogja népszerűségi tőkéjét a magyar nézők körében is. Richard Tuggie-nak ez az első rendezése (a forgatókönyvet is ő írta), és látszik, hogy biztosra ment. Elővette a leginkább kipróbált hollywoodi patronokat (gyerek, kutya), és úgy tűnik, szorgalmas mozinéző lehet, mert régebbi, jól ismert filmek motívumai köszönnek nála vissza olyannyira, hogy néha az az érzésünk támad, mintha már láttuk volna az egészet valahol, s nem is túl régen. AZ EGYIK ALAPMŰ, amelyre a Kötéltánc visszavezethető, Hitchcock A nyakkendős gyilkos-a, csak itt a tettes piros szalagot használ visszatérő módon, nem nyakkendőt. A másik az Angyalszív, Alan Parker filmje, amelyből a „láncreakció" ültetődik át, azaz a gyilkos minden tanút elpusztít, de itt a dolog annyival fűszerezettebb, hogy valamennyien nők, akik előbb munka-, majd intim kapcsolatba is kerülnek Block felügyelővel. Tulajdonképp meg is értem Clint Eastwoodot, azaz bocsánat: Block felügyelőt, hiszen a forgatókönyv magányosságra ítéli. Önző felesége magára hagyta, s két leánykája nevelése is őrá hárul. (Mellesleg a nagyobbik lány nemcsak a cselekmény szerint, hanem a való életben is a sokat próbált színész gyermeke.) A kutyák pedig a családi otthonban hatásos szereplői ennek a történetnek. A legváratlanabb helyeken és a legváratlanabb pillanatokban bukkannak elő, néha a frászt hozva a nézőre. A Kötéltánc a krimiknek abba a csoportjába tartozik, amely főként érzelmi alapon akarja megragadni a nézőt. Hol van már Colombo hadnagy vagy Charlie Chan briliáns logikája? Azokban a krimikben, ahol ők előfordultak, minden cselekményszilánknak volt valami jelentősége, és felkínálta a nézőknek az együttgondolkodás lehetőGOODBYE EMMANUELLE. Színes francia erotikus film. Rendezte: Francois Leterrier. Főszerepben: Sylvia Kristel, Umberto Orsini, Jean-Pierre Bouvier AZ ÍRÓ NÉHA ÚGY ÉRZI, VISSZHANGTALAN. Nem látja a betűi fölé hajló arcokat, a Holdra lépő emberről is hitelesebb képe van, mint az egyes lélekről, ahová gondolata, szemléletének sajátos törvényei beköltöznek. Pedig az olvasók léteznek: ezer, tízezer, százezer utóélet függetlenül bennük: ezért ideget próbáló, szívet roppantó felelősség: igaz-e a szó, érdemes-e a nyomdafestékre? Nem járul-e hozzá az írás tudója, hogy kaméleonok igyekezzenek a mindenkori naposabb oldalra, s a csillagok máglyafüstjében feketed- jenek? Jókai Anna, a kortárs magyar irodalom egyik legmarkánsabb egyénisége mondja ezt új könyvében, melynek címét Kosztolányi Dezső verséből kölcsönözte: Mi ez az álom? A gyűjteményes kötetnek még sokféle, mást címet adhatott, — vagy adhattak volna —, de a lényeg ugyanaz maradna: az írónő— amint ezt meg is vallja — az írói hivatásról és annak buktatóiról tűnődik, mindhalálig. S így születnek sorra az élet, az ember, a társadalom legalapvetőbb kérdéseit kivételes tehetséggel és őszinteséggel ábrázoló művei. írás közben — mondja — van benne valami mámor, mint az egyik írásának szeMi ez az álom? replőjében, aki kiírja magából a szenvedést, a kétetyeit, a dühöt, a hiányokat, s szétpostázza a világba. Feladó: Jókai Anna. A CÍMZETTEK HIVATALOK ÉS HATALMAK, minden rendű és rangú kis- és nagyember, „és a rejtőzködő Abszulut”. Első négy könyve — a 4447, a Kötél nélkül, a Tartozik és követel, A labda — egy-egy kétségbeesett levél. Aztán megírta a többi könyvét, a Napok-at, á Szeretteink, szerelmeink-et, A panasz le- írásá-t, majd következtek: a Jákob lajtorjája, a Jöjjön Liliputba, az Együttlét. Ez utóbbiról azt mondja: ebben talán a csúcs áhított képe is bevillant. S jöttek, születtek az újabb művek, most pedig a „Mi ez az álom?” Már gyermekkorában is tulajdonképpen azt akarta, amit most érett fejjel: kifejezni a világot a saját szemével, panaszkodni, tiltakozni, változtatni. A kötetben ezek az évek, a gyermekkori élmények is érzékletesen megjelennek, s ezekből is kiderül, sérülékeny személyiségét tulajdonképp nagy kegyelemnek tartja, mert kapott veit egy olyan tehetséget is, ami segített elviselni, sőt hasznosítani ezt a sok tekintetben talán „szerencsétlen” alkatot. „A környezet, az egész távoli világ fájdalmát is elevenen érzem — írja—, ki sem bírnám, ha nem kiabálhatnék, s röstellném magam, ha legalább meg nem próbálnám a könyörtelen rögzítés mellett a válaszadást is a sok keserves miért-re... ” Új kötete is a válaszadás egy különlegesen emberi építménye, amelyben éppúgy merít a klasszikus alkotók, elsősorban a magyar írók, költők gondo- latiasságának, művészetének saját maga számára megszűrt üzeneteiből, mint egy színházi előadás élményanyagából, egy méltatlanul mellőzött, sőt fel sem fedezett játékfilmből, mesejátékból, a halott színészek utolsó fellépéséből, a fantasztikus irodalom művelőinek nagyon is realista szándékából, a bábszínházban látott bábok jelleméből, és még sorolhatnánk a kötetben szereplő írások jegyzékét, jegyeit, amelyek írói világában megjelennek. A kiküzdött harmónia képeinek is nevezi őket az író, amelyek egy-egy cölöpök a sivatagban, az oázis irányába... Jókai Anna könyvét ugyan szépen részekre osztották — keletkezésük rendjében és a témakörök szerint — az írásokat — Tanítani, Kalandozások, Mások ürügyén, Személyes beszéd —, de legyen szó bármiről és bárkiről, az írónő mindig arról a nagy teherről, egyben e teher boldogságáról beszél, amit az írásunk elején említettünk, illetve idéztünk. Vagyis, ami ősidők óta a tollat fogó embert foglalkoztatja, élteti, elkeseríti, majd újra erőre kapatja; mi végre is kell írni, mi haszna, értelme, célja az irodalomnak, a betűnek. A KÖNYV FÜLSZÖVEGÉBEN szépen megvallja helyettünk is ennek az édes nyűgnek, bűnnek a súlyát és felelősségét: „Az ember helyzete minden élőénél nehezebb. Azzal, hogy választhat. Butaságaiban vagy vélt okosságaiban akár a pusztulását is választhatja. Az Isten sír miattunk — s mi még nem értünk fel odáig, hogy letöröljük a könnyeit. De legalább ágaskodjunk..." Páll Géza ségét, a logikai játék örömét. A megoldáshoz akár valamivel az előtt is el lehetett jutni, mint amikor a nyomozó a befejezésben összefoglalta a lényeget. Itt a befejezés felgyorsuló ritmusáig, az üldözésig minden újabb akció megismétli az előzőt más szereplővel, s hogy a nyomozás hol tart, egyáltalán halad-e előre, arra vonatkozóan értékelhető információt alig kapunk. A forgalmazók egyébként a thriller műfaji megjelölést alkalmazzák, s nem szívesen mennék perbe velük, de ahhoz mintha kevés lenne az igazán lélekborzoló elem. Akad itt persze vonat által levágott és még mozgó kar, s néhány hasonló látványelem, de összességében kevés feszültséget tud az első kétharmad kelteni a nézőben. Az utolsó harmadban pedig az válik bosszúságunk forrásává, hogy az addig rettenthetetlennek és leleményesnek hitt zsaruhősünket testközelben kétszer is lepipálja a tettes, s csak a „harmadik menet” dönt, bár ott meg valamennyit még a véletlen számlájára is rá kell írnunk. HOZZÁSZOKHATTUNK MÁR a korábbi években, hogy a nyári mozikínálat szinte kizárólag a szórakoztató műfajok világából kerül ki. Egyre több a II., a III. sőt már a IV.-gyei jelzett cím, ami tematikai előzményekre utal, s még példa nem volt rá, hogy ilyen sorozatoknál a későbbi színvonalban felülmúlja saját előzményét. Ha a Kötéltánc nem is igazán jelentős munka, de ezeknél a római valahányasoknál mindenképp többet ér. Hamar Péter A Brando-villa rejtélye Gengszterfilmként is indulhatna. A helyszín látványos, a szereplők elegánsak. Marlon Brando 32 esztendős fia, Christian,’ rejtélyes módon agyonlövi a ház vendégét. Az esetről nagy terjedelemben számol be az amerikai sajtó. Megírták, hogy A keresztapa, A vágy villamosa és más híres filmek főszereplője voltaképpen senkit sem enged be kaliforniai villájába, melyet őrök, elektromos biztonsági berendezések és kutyák strázsálnak. Dag Dor- lett, a Tahitibői jött vendég azonban bemehetett, lévén Brando másódszűlőtr lányáhaK á vőlegénye. Christian és Cheyenne — a lány az indián törzsről kapta a nevét — féltestvérek. Az előbbiről most azt tartják fontosnak elmondani, hogy különc és nehezen kezelhető, mint az apja. , Cheyenne pedig szerencsétlen; nem sokkal a Tahitiba költözés után — ahová Marlon Brando elvonult a világ elől—a fiatal lány súlyos autóbalesetet szenvedett, az arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Itt ismerkedett meg azzal a fiúval, akit a csatád már vőlegénynek tekintett. De mi történhetett a Brando-villában? A nyomozótiszt szerint veszekedtek, és a szavakat tett követte: Christian Brando egyetlen pisztolylövéssel lezárta a vitát. A mentőknek már nem volt dolga, annál inkább a rendőrségnek: a gyilkos fegyveren kívül még négy puskát vihettek magukkal. „Tragikus véletlenről van szó, és a kliensem be fogja bizonyítani az ártatlanságát” — nyilatkozta Amerika egyik leghíresebb védőügyvédje. Hol volt Marion Braiido? -rf teszik fői a kérdést a' lapok. A villában, de nem hallott semmit... Való igaz, hogy a legizgalmasabb forgatókönyvet az élet írja. A kétszeres Oscar-díjas színésznek most el kell játszani azt az apászerepet. amellyel menti a fiát, hogy aztán egy életen átkozza ezért a tettéért a lánya. II Kelet — A WagyarorszÉg
