Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
1990. június 23. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 A múzeum olyan tudományos intézmény, amely a természet és a társadalom fejlődésének, történeti alakulásának tárgyait, ill. egyéb dokumentumait gyűjti, megőrzi, feldolgozza, s e tevékenység eredményeit kiállításokon és kiadványokon keresztül bocsátja a szaktudományok és a nagyközönség rendelkezésére. Társadalmi funkcióját tekintve a múzeum különleges, mással fel nem cserélhető, nélkülözhetetlen intézmény, hiszen létének célja az ember bemutatása, kollektív emlékezet; egy-egy emberi közösség történeti és etnikai tudatának hordozója. De kifejezője annak is, hogy ez a közösség hogyan tudja történelmi múltját saját kora valóságához kapcsolni. Hazánkban közel hétszáz olyan intézmény van, amely népünk nemzeti létének történeti és kulturális emlékeit őrzi. Ezeknek az intézményeknek hozzávetőlegesen egynegyede felel meg a múzeummal szemben támasztott követelményeknek, a többiek muzeális emlékhelyek, helytörténeti, üzemi gyűjtemények, múzeumi kiállítóhelyek, tájházak stb. Többségük annak a rendkívül dinamikus fejlődésnek az eredményeképpen jött létre, amely a múzeumi hálózat 1963-ban bekövetkezett decentralizálásának eredménye. Az addig központi, minisztériumi fenntartásban működő vidéki múzeumok a megyei tanárok hatáskörébe kerültek, s ezzel kialakult egy gazdaságilag és szakmailag egyaránt integrált megyei múzeumi szervezet. Ez a nagyarányú extenzív fejlődés egy részről igen örvendetes, hiszen a számszerű növekedéssel párhuzamosan megsokszorozódtak a történelmi és kulturális emlékek megmentésére és őrzésére szolgáló intézmények, de ezzel nem tudott lépést tartani a belső muzeológiai munka. Hiányosak és korszerűtlenek a múzeumi nyilvántartások, zsúfoltak, és a műtárgyvédelem alapvető kritériumainak sem felelnek meg a raktárak, s a muzeológiai szakirodalomban szinte ismeretlen a rendkívüli forrásértékű tárgykataiógusok műfaja. A múzeumi dolgozók összlétszámá- hoz viszonyítva aránytalanul kevés az ún. múzeumi középkáder: restaurátor, gyűjteménykezelő, fotós stb., s nem jobb a helyzet a szakműhelyek, laboratóriumok vonatkozásában sem. A legnagyobb gond a tudományos munka presztízsének hiánya. Sok helyen a múzeum falain belüli tudományos kutatás inkább csak megtűrt, mint támogatott tevékenység. Ennek oka abban keresendő, hogy a hetvenes évek közepén a múzeumokat közművelődési intézményekké minősítették, s a kultúrpolitikai irányelveknek megfelelően a múzeumi munka hatékonyságát a közművelődési tevékenységen keresztül ítélték meg a fenntartók s a politikai szervek. A probléma nem az, hogy a közművelődési tevékenységet erősítették, hanem az, hogy ez a múzeum egyéb tevékenységeinek rovására történt, mind anyagiakban, mind a múzeumok személyi állományának tekintetében. Azt, hogy a magyar múzeumügy alapos reformokra szorul, a szakma már régóta látja, sürgeti. Az elmúlt tíz évben erre több alapos szakmai elemzés és tervezet is készült. Anyagiak hiányában azonban az abban foglaltakból nem valósult meg semmi, hiszen a magyar múzeumügy anyagi ellátottságában mindig a maradék elve érvényesült. Múzeumaink jövőjét illetően szakmai körökben egyre nő az aggodalom, mert, úgy tűnik, a rendszerváltás bonyolult folyamatában a múzeumok teljesen kiszorulnak a politika látóköréből. Manapság divatos emlegetni Kié a múzeum? Nyírbátori múzeumbelső / az Európához való felzárkózás igényét, aminek egyik mércéje az is lehet, hogy hogyan bánunk nemzeti értékeinkkel. Ma is érvényes Györffy Istvánnak az a megállapítása: „ Európa nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át kultúrájából, hanem arra, mit tudunk a magunkéból hozzátenni az övéhez. ”S hogy az aggodalmak nem alaptalanok, azt igazolja, hogy egyik pártnak — s jelek szerint a kormánynak — sincs átgondolt kultúrpolitikai programja, a központban csupán (és érthető módon) a közoktatás ügye áll. A szakmai elvek átgondolásának és a vélemények figyelembevételének hiánya jellemzi az új önkormányzati rendszer bevezetésének előkészítését is. Pedig ezen a ponton a magyar múzeumi hálózat léte forog kockán. Bár az önkormányzati törvény tervezetében konkrétan szó sem esik a múzeumokról, az a felfogás, amely a tanácsok által fenntartott és létesített kulturális intézményeket az önkormányzatok hatáskörébe és vagyonába utalja, azt jelenti, hogy a múzeumok fenntartói a helyi önkormányzatok lesznek, s a bennük őrzött műkincsek az önkormányzati vagyon részét alkotják. Ez az elvben tetszetős megoldás azonban számos olyan ellentmondást hordoz, amellyel a törvényalkotók nem számoltak. A múzeumi szakemberek körében általános vélemény, hogy minden közgyűjteményben őrzött műtárgy a magyar nemzet tulajdona, ama- gyar nemzeti kincs szerves és elidegeníthetetlen része, s arra egyetlen önkormányzat sem tarthat igényt csak azért, mert jelenleg az ő területén található. Ugyan milyen jogon illetné Nyíregyházi panoráma — szokatlan szemszögből, a művelődési ház magasából. (Balázs Attila felvétele) pl. Nyíregyháza városát a Jósa András Múzeumban őrzött, és a megye különböző területeiről származó, nemzetközi hírű honfoglalás kori aranykincsek, vagy Nyírbátort, Bethlen Gábor fejedelem díszkardja, avagy az az 1484-ből származó címerkő, amely egykor a Báthoryak ecsedi várát díszítette, s amely egyébként az első datált reneszánsz kőemlékünk. Úgy véljük nemzeti műkincsállományunkról külön törvényt kellene alkotni. Ennek a nemzeti kincsnek a biztonsága, gyarapítása, a világgal való megismertetése pedig állami feladat kell legyen. A magyar közgyűjteményi hálózatnak azok az intézményei, amelyek lokális feladatokat látnak el, s nem rendelkeznek a múzeumi lét kritériumaival, valóban kerüljenek át a helyi önkormányzatok fenntartásába. A múzeumok azonban, amelyeknek egyben regionális szerepük is van, továbbra is maradjanak a regionális önkormányzati szerv fenntartásában, s a megyei múzeumigazgatóságok irányításában. A megyei múzeumi hálózatok ugyanis minden nehézség nélkül kapcsolhatók a leendő megyei önkormányzatok bármely tervezett típusához. S ezt nemcsak szervezeti és formai okok indokolják. A Báthory István Múzeum pl. nem csupán a város, hanem az egész Nyírség múzeuma. Feladata ennek megfelelően a táj történeti és kulturális emlékeinek gyűjtése, tudományos feldolgozása és bemutatása. Műkincseinek döntő része nem is Bátorból származik, hanem különböző nyírségi falvakból, ill. a történelmi Magyarország különböző tájairól. Az intézmény leginkább közművelődési tevékenységén keresztül szolgál helyi érdekeket, bár ennek közel fele szintén a területre irányul. A területi feladatokat ellátó múzeumok fenntartása ugyanakkor aránytalanul nagy terhet róna a helyi önkormányzatra. Az a város pl., amely az idei évet több mint félszáz milliós hiánnyal kezdte, s jelen pillanatban meglévő intézményeinek fenntartását sem tudja kellő szinten biztosítani, nem valószínű, hogy szívesen vállalná egy további, és jelentős költségterheket jelentő múzeum fenntartását. S ez nemcsak Nyírbátorra érvényes, hanem más településekre is. Sőt, a múzeum helyi fenntartása a mainál is nagyobb anyagi terhet jelentene, hiszen a múzeumi szervezet felépítéséből következően az intézmények működéséhez szükséges infrastruktúra a megyei múzeumokban összpontosul. Ezek rendelkeznek megfelelő szakmuzeológusi állománnyal, és szakkönyvtárral, műhelyekkel, laboratóriumokkal, és persze az azokban dolgozó szakemberekkel. Ha tehát egy vidéki múzeum saját lábára akar állni, ahhoz meg kell teremteni az önálló működéshez szükséges feltételeket, amelyek országos szinten bizony több száz milliós beruházást igényelnének. Ellenkező esetben a legalapvetőbb szakmúzeumi munkát is bérben kellene végeztetni, amely szintén jelentős költségnövelő tényező. Úgy gondoljuk, hogy a magyar vidéki múzeumi hálózat csak akkor őrizhető megjelentős vérveszteségek nélkül, ha fenntartásuk és fejlesztésük (részben központi támogatással) a regionális (megyei) önkormányzatok kezébe kerül. Természetesen minden önkormányzatnak továbbra is meg kell adni a lehetőséget új múzeumok ill. gyűjtemények alapítására, de a szakmai érdekek védelmében az alapítókat tájékoztatni kell a múzeumokra érvényes normatívarendszer legfőbb követelményeiről, s működési engedélyt csak ezek teljesítésével kaphassanak. Lehetővé kell tépni azt is, hogy a megyei önkormányzati szinten működő múzeumi szervezethez minden múzeum önként csatlakozhasson vagy abból kiválhasson, ha a helyi önkormányzat pl. vállalja a fenntartás és a működéshez szükséges feltételek megteremtését. Ez év májusának közepén Pécsett megalakult a magyar múzeumok társadalmi önirányítási és szakmai érdekképviseleti szervezete, a Magyar Múzeumok Szövetsége. Az egyesület legfontosabb aktuális feladatai közé tartozik, hogy az önkormányzati törvény megalkotása során felhívja a közvélemény, s természetesen a törvényhozók figyelmét a múzeumok sajátos szakmai érdekeire, hogy kezdeményezze egy széles körű szakmai vitán alapuló új múzeumi törvény megalkotását. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy múzeumaink működésének megfelelő jogi keretei csak lehetőséget nyújtanak a majdani továbblépéshez. Igazi sikereket csak akkor könyvelhetünk el, ha népünk és hazánk élete is jobbra fordul, de addig is szükséges közös dolgaink és gondjaink számbavétele, s a konkrét cselekvés kollektív szándéka. f Dr. Dám László múzeumigazgató, a Magyar Múzeumok Szövetsége elnöki tagja Tudásipar K ulturális életünk minden megnyilvánulása — a színház, a film, a múzeumügy, a műemlékvédelem, a könyvtár és a könyvkiadás — a teljes reménytelenség állapotában van. Miközben az állam egyre inkább kivonul a kulturális életből, egy koldussá szegényedett intézményi rendszert hagy maga mögött. A piaci viszonyok megjelenése e területen mégjobban összekuszálta a helyzetet. A kultúra nincs felkészülve a piaci megméretésre, versenyre, s az sem tisztázott, mi is a szerepe a piacnak a kultúrában. Ezért aztán rendeltetésüktől merőben idegen feladatok vállalására kényszerülnek a kulturális intézmények. A művelődési házak kocsmát nyitnak, a múzeumok vásárokat, bálokat rendeznek, a könyvtárak fagylaltot árulnak. Összehasonlító tanulmány készült nemrégiben egy amerikai és egy hazai múzeum támogatási és önfinanszírozási rendszeréről. Az derült ki, hogy az USA-beli intézménynek fele akkora a vállalkozási tevékenységből származó jövedelme, mint a magyar múzeumé, de kisebb Amerikában az állami és a regionális támogatás is. Jelentős viszont, ami nálunk szinte teljességgel hiányzik, az állami szférán kívüli — vállalati, banki, egyéni — alapítványi támogatás mértéke. Manapság a kultúrának igen szűk az érdekképviselete, ezért még a maradékelv alapján juttatott pénzeit is megcsapolja, lefaragja a költségvetés. Tavaly év végén kezdődött el a költségvetési intézmények munkaügyi érdekegyeztető tanácsának (KIMÉT) négyoldalú tárgyalás- sorozata. Résztvevői a kormány, a tanácsi önkormányzatok szövetsége (a Társadalombiztosítási Főigazgatósággal, a Tudományos Akadémiával), a különböző szakszervezetek és a kamarák. Mind a négy „asztaltársaság” nyitott, bármelyikhez lehet csatlakozni. S noha itt elsősorban munkaügy-politikáról, bérekről van szó, ezek a feltételek a kulturális intézmények létét vagy megszűntét is meghatározzák, s így rendkívül fontosak működésük, életben maradásuk szempontjából. Hasonló kísérlettel megyei, városi szinten is találkozhatunk, Zalaegerszegen, Sopronban a városi intézmények és a helyi önkormányzatok ültek érdekegyeztető asztalhoz. Jack Lang francia kultuszminiszter igen szemléletesen érzékeltette a minap a televízióban, hogy a művészetek, a kultúra a nyugati világban jó üzlet. A befektetés busásan kamatozik, legfeljebb nem rögtön. Vegyünk például egy jól megóvott műemléket— így afrancia miniszter —, szépségével örömet szerez a környezetében élőknek, egy-egy műemlék kedvéért szívesen utazik (lakik, eszik, költ) a turista. S hasonló a helyzet a színház, a film, a zene, a képzőművészetek esetében. A művészetek többet adnak a társadalomnak, mint amennyibe kerülnek. Nálunk egyre olyan gazdasági tervek készültek-készülnek, amelybe nem épült be a kulturális tervezés. Mind ez ideig politikai meggondolások döntötték el, hogy kultúrára, egészségügyre, oktatásra mennyit költünk. Ezért aztán nehezen ítélhető meg, hogy most mennyi a nemzetgazdaságban a kultúrára fordítható összeg. S hogy amennyit előirányoz a költségvetés, az sok-e vagy kevés. Csak annyit tudunk, veszélyhelyzet van. No, nem a kultúra van válságban, hanem a feltételrendszer, amely működteti, befolyásolja. Persze átmenetileg ezért háttérbe is szorulhat-a kultúra. Különösen, hogy a közfigyelem se kultúrapárti mostanában. P edig a tudásiparba, az oktatásba, a kutatásba, a kulturális televízióba még profit reményében is érdemes befektetni. Az NSZK-ban egy statisztika szerint a 4,2 milliárd márka kulturális befektetés 6 milliárd márka bevételt hozott! A bankvilágtól — szerencsére — itthon sem idegen a művészettámogatás, a kulturális célú alapítványi részvétel (Magyar Hitel Bank, Posta Bank). Újabban a külföldi tőke számára is vonzó a magyar kultúra, amolyan tájékozódási pontnak, előőrsnek tekinti. Szívesen beszáll alapítványokba, kulturális üzletekbe, s ha az együttműködés sikeres, továbblép a gazdaság más területei felé. K. M. Lapszemle: Szilágysági Szó Magyar nyelvű hetilap jelenik meg ez év január 5-e óta Zilálton, Szilágysági Szó címmel, amelyet szerkesztői, írói, technikai dolgozói mellékállásban készítenek. Első számai egylapos, kétoldalas terjedelemben jelentek meg, majd megerősödve, négyoldalasra tértek át. A lap a térségben 40 esztendős hiányt pótol. A Kelet-Magyarország szerkesztősége is igyekezett a maga módján segíteni a Szilágysági Szó munkáját azzal, hogy szakkönyveinkből küldtünk ki az újságíráshoz, szerkesztéshez szükséges szakkönyveket, szótárakat. Ezt az újságban közölték, illetve ezért a napokban az itt járt Kovács Sándor szerkesztő személyesen is köszönetét mondott, átadva lapjuk eddig megjelent kollekcióját. A leggyakrabban politikai töltetű publicisztikákkal találkozhatunk az újság hasábjain, az aktuális események között vezetik az olvasót, magyarázV _________________ zák a történteket. Folyamatosan foglalkoznak az anyanyelv oktatásának kérdéseivel, és ugyancsak rendszeresek a szülőföld megtartó erejéről szóló személyes vallomások. Náluk is nagy esemény volt az országgyűlési képviselők megválasztása. A Szilágyságban 88,72 százalék arányban vettek részt a választáson az állampolgárok, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amely április 1-jévef átvette a Szilágyságí Szót, a választásokon a második helyen végzett. Szeretnének szólni a zilahi újság készítői „az utca emberéhez”, a politikától távolabb állókhoz is, írnak pl. a szolgáltatásokról, a kistermelők gondjairól, vagy éppen az alkoholista gyerekekről. Zilahon az egyik érdekes kérdés — erről többször is írnak — megszűnik-e a kötelező egyenruha viselése az iskolákban? A gyerekek és szüleik jobban szeretnék a köpenyt. _______ J y Kelet , A Magyarország
