Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-02 / 128. szám
1990. június 2. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Céljaink ma is reálisak Búcsú más helyzetben Gondolatok a népfrontkongresszus után E llentmondó hírek kelnek szárnyra mostanában a Hazafias Népfront jövőjéről. Egy olyan mozgalom éli válságát, amely félévszázada nemes céllal, a nemzeti egységért jött létre és a legnehezebb időszakokban tűzte zászlajára a haladás eszméjét Most mégis Shakespeare híres temetési beszéde motoszkál bennem, noha nem Caesart veszítettünk. Ám siratni és nem temetni kell most a népfrontmozgalmat. Búcsúzáskor kioktatás és kézenfogva vezetés nélkül önálló esélyt adva a jogilag immár nagykorú szervezeteknek, egyesületeknek, köröknek, kluboknak, hogy legszebb, legértékesebb hagyományainkat ápolják. Vagyonát a mozgalom nem mint jogutódra, hanem mint új tulajdonosokra hagyhatta volna. Miért nem történt hát ez így? Az okok és a megnyilvánulások, a kongresszusi határozatok elemzése csak higgadt mérlegelés után engedték sejtettni, hogy mi történhetett. A kongresszus résztvevőinek egy része érzelmi alapon, mások anyagi kötődés, megint mások rossz beidegződések, tapasztalatok miatt úgy döntöttek, nem oszlathatjuk fel a mozgalmat. Nem igazolhatja sem a jelen, sem a jövő azt, amit a szólásokban, bölcs mondásokban oly gazdag magyar kultúrtörténet úgy őriz, amiről önként lemondunk, azt soha vissza nem kapjuk, nem is követelhetjük. Ez a gondolat azonban most nem a valós helyzetet mutatná, hisz épp a tömegeit veszítette el a mozgalom. Először magának a népfrontmozgalomnak az eredeti céljait, az azóta bekövetkező feladatvállalásait, társadalmi, politikai helyét és a választások utáni helyzetét szükséges számbavenni. Kétségtelen, a leghaladóbb, a legnemesebb emberi célokkal rokonítható akár az 1937-es program, amely még Márciusi Front néven vált ismertté, akár a nem kevésbé haladó az 1944-es ideiglenes nemzetgyűlést, kormányt, majd a koalíciós együttműködést előkészítő Függetlenségi Front munkája még a sztálini modellt építő Rákosi ellen is adott valamelyes menedéket a másként gondolkodóknak és az sem véletlen, hogy Nagy Imre 1954-ben ettől a mozgalomtól remélt támogatást a személyi kultusszal szem- beszáüva Azt is jogosan mondhatjuk, hogy 1957-től volt a Hazafias Népfrontban közéleti ellenzékiség, alkalmat adott a nem közvetlenül a hatalomban lévőknek is, de egészében épp a politikai funkciójában volt a leginkább visszafogott és visz- szafojtott a népfront. Ebből csak időnként egy-egy kiemelkedő vezetője tudta kiemelni, de a monolitikus államban, ahol végül minden fölé emelkedhetett egy politikai erő, egyetlen párt — másként nem is ioi lei ii ieuei\ a uoiyui\. ez a vaiai iá a íasiz- mus ellen, tehát a diktatúra ellen fellépő mnzrinlr'm ami a rlemokráciát tartottá mindig a legmegfelelőbb emberi életformának, fennállásának szinte teljes időszakában csak korlátok között, csak ahogy lehetett módon valósíthatta meg még saját keretei is azt. Így nai nem veienen, nogy a politikai változást igénylő választásokon munkájának más eredményeit nem vette figyelembe a szavazni induló állampolgár. Voltak a választási propagandában is hibák, de a választási kudarc valódi oka az, hogy a népfrontmozgalom politikai szerepe módosult, nagyobbrészt megszűnt. Joggal tehetik fel nekem a kérdést, miért vállalkozott hát a Hazafias Választási Koalíció színeiben a népfrontnak annyi jelöltje? A választ ketté kell bontani! A Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Hazafias Népfront mozgalom vezető testületéi szerint a mi megyénkben ezt indokolták, hogy egy-egy szakterület elismert szakembereit nyertük meg, ami a parlamenti, de minden munka eredményességét garantálhatja. Másik fontos szempont, hogy az egyéni jelölt közvetlenül a választókhoz kötődhetett, tehát nem pártszempontok, programok alapján kell szavazni, és egy egyéni gondokkal és tervekkel küzdő, elmaradott gazdaságú, számos társadalmi nehézségekkel vívódó térségnek ez előnyös lehetett volna. Harmadszor: a kislétszámú pártok láttán—talán politikailag nem volt ez felismerhető — de úgy véltük, nagyobb lesz a pártonkívüliek iránti bizalom, mint amit az eredmény mutatott. A demokráciáért vívott küzdelmünk azonban azt kívánja, hogy tiszteljük a demokráciát, vagyis vegyük tudomásul az eredményt, vesztesként, de nem bukottként fel kell állnunk és a helyünkre másokat kell engedni. Még akkor is, ha ez személy szerint nncjycn fsjdsimns bűcs11^ -ott Még egy nagyon fontos szempontot azonban lényeges megvizsgálni. A Hazafias Népfront 1957-től nemcsak a szövetségi politika színhelye, hanem otthona volt a civil társadalom szerveződésének is. A politikai intézményrendszerünk azonban ezt éppoly ,,szemérmesen" kezelte, mint ahogy a másként gondolkodó, alternatív szervezetek mögött létező ellenzéki pártkezdeménveket. A fejlett demokráciákban, ahol a politika és a közélet nem egymást tökéletesen azonosító fogalmak, létrejöttek nem politikai, de kisebb-nagyobb társadalmi csoportok tömörítő szervezetek. A természetbarátok, a hagyományőrzők, a városvédők, az irodalmi, képzőművészeti tár- sasáaok és más kulturális ielleaű közösségi munka, önművelődés mellett megalakultak szociális helyzetük azonosságából, érdekeik, tapasztalataik egyeztetése céljából is kisebb-nagyobb csoportok, egyesületek. így például nagycsaládosoké, mozgáskorlátozottaké vagy más fogyatékosságból azonos helyzetbe kerülőké, alkoholellenes klubok és lehet folytatni a sort, akár más jeliegűvel, például etnikai érdekképviseletek, kulturális szövetségek sorával. Minél gazdagabb a iista, bizton állítható, annál fejlettebb a társadalom, annál erősebb, minél több másságot tud elviselni. A legutóbbi években a Hazafias Népfrontban azért volt jó dolgozni, mert „megszólalt” a társadalomnak jónéhány olyan szintje, ami már arra utalt, nemcsak a politikai intézményrendszer avulását kísérik új erők felemelkedve, hanem az addig másod-harmadrangú területeknek tartott, de életünk minőségét meghatározó állampolgári kezdeményezések is elindultak (városvédők, II. világháborúban elesettek emlékének ápolása, nyugdíjas klubok, értelmiségi klubok). Őket egyenlőre ném emelte önálló képviseletre a csak a pártokra szavazó állampolgár, a Hazafias Népfront azonban a mostani hatalmi, anyagi viszonyok között már nem tudja őket tovább segíteni. Önszerveződéssel, önállóan működhetnek, arra lehetőséget ad az egyesületi törvény. A népfront megyei bizottsága átmentési kísérletek nélkül — 1990. június 30-al, jogutód nélkül — feloszlatta önmagát azért, hogy dsmckratikusan tovább élhessenek, újraszerveződhessenek valóságos értékei. Ennek a folyamatnak közvetítők nélkül — nem felülről szervezve — hanem önszerveződéssel kell végbemennie, résztvevői egymással szövetségre lépve nőhetnek megyei egyesületekké, szövetségekké. A városokban, községekben a népfronttestületek önállóan, a helyi tár- cadalnm inónveinpk i^meretéhon döntenek sorsukról. S ha szövetséget akarnak, szövetkezni kívánnak, az ténylegesen helyben induljon el. Amikor megyei bizottságunk jogutód nélkül szűnik meg, úgy gondoljuk, azt reméljük, hogy munkánk eredményeit, értékeit, sokan tovább fogják vinni, építWQ( ria-7r|nnítwa Mo-rmlmi inlz méltósága, eredményei lehetővé teszik — és egyben követelik — : úgy búcsúzzunk, hogy a következő generáció haladó hagyonmányként építhessen munkánkra. Megköszönöm mindazok munkáját, akik mozgalmunkat fénykorában, és akkor is amikor gondokkal küszködött, segítették, támogatták. Jó ügyet szolgáltunk. Soltészné Pádár Ilona a Hazafias Népfront megyei titkára 7 A könyv és az új világ RÉGI ÉS NEMES HAGYOMÁNYNAK SZÁMÍT immár az ünnepi könyvhét. Az már kevésbé nemes hagyomány, hogy kampányokhoz szokott társadalmunk szinte erre az egyetlen alkalomra tartogatja érdeklődését az értékes irodalom iránt. Mert az ünnepi könyvhét elsősorban a magyar irodalom, s azon belül is a kortárs szerzők érdekében szerveződik. Nem az elmúlt esztendőben, de sajnos már a hetvenes évek során megfigyelhettük, hogy nem váltak be azok a jóslatok, amelyek azt hirdették, hogy a fejlődő szocialista társadalomban minden ember egyre inkább az értékes kultúrát, a valódi műalkotásokat fogja birtokba venni. Tömegesen éppen egy ellenkező irányú folyamat gyorsult fel. A könyveknél maradva: nem az olvasó emberek száma csökkent — egyelőre legalábbis —, hanem az olvasmányok szerkezete alakult át: egyre kevesebb lett a valódi érték, s egyre több a szórakoztató irodalom aránya. Természetesen itt nem az a baj, ha egy mű szórakoztat, hanem az, ha csupáncsak erre képes. Az ilyen műveknek megvan az a furcsa sajátossága, hogy másnapra, harmadnapra gyakorlatilag el is felejtjük, s ami megmarad mégis, az sem annyira az olvasmányra vet fényt, mint inkább a saját alkatunkra, ízlésünkre. Életünknek rengeteg olyan tevékenysége van, aminek közvetlen hatása múlandó. Gondoljuk el azonban, milyen tragikus következményekkel járna, ha minden, vagy majdnem minden élet- tevékenységünk ilyen gyorsan elmúló hatással rendelkezne csupán. Aligha nevezhetnénk magunkat embernek. AZ EMBER LÉTÉHEZ, LÉNYEGÉHEZ elengedhetetlenül hozzátartozik tehát az értékek — az emberiség által teremtett értékek — valamilyen mennyiségének tudása, ismerete, alkotó birtokbavétele. Erre a fajta plkntÓQra 37 alkotó Q^íntn befogadásra minden értelemmel megáldott lény képes. S egy társadalom állapotát, a legtágabban értett kulturáltságának szintjét az is minősíti, hogy mennyire, milyen mértékben és mélységben képes a befogadásra. Hiszen amelyik társadalom nem „befogadó”, az nem képes teremteni, alkotni sem. Sok okát hangsúlyoztuk már annak a válságnak, amelybe a nyolcvanas évek során zuhant a magyar társadalom. Azt is, hogy leértékelődött a tudás, hogy perifériára szorították az értelmiséget. Azt is, hogy Európába visszatérni csak kiművelt emberfőkkel lehetséges. Ám a legkevesebbet mindmáig éppen ennek érdekében tettünk. Ma már kemény tapasztalataink vannak arról, hogy a társadalom állapotát nem lehet tartósan szólamokkal sem minősíteni, sem megváltoztatni. A politikai intézményrendszer radikális megváltoztatása következetes munkát igényelt, és követel még továbbra is. Hasonló a helyzet az ország gazdaságával. Itt még alig történt valami, s ennek negatív következményeit mindany- nyian érzékelhetjük. Ám szólamoknál tovább alig jutottunk az ország tudásszintjének kérdésében. A NEMZET KULTURÁLTSÁGÁNAK ÁLLAPOTÁT ugyanúgy csak következetes munkával lehet emelni, minta gazdaságét, a kettő csak együttesen hathat jótékonyan egymásra. Milliószor hallhattuk a szöveget, hogy az átlagember a fárasztó napi munka után kikapcsolódni óhajt, s nem képes a szellemi erőfeszítésre. Lassan már az is elhitte ezt, akinek pedig többre lett volna igénye. Be kellene végre mindenkinek látnia, hogy amíg a szellem területén csak kikapcsolódásra képes, addig nem fog ötről hatra jutni, sőt, a napi munka egyre fárasztóbb lesz az egyén számára, egyre jobban fog csupán a „kikapcsolódásra” vágyakozni, s ez a folyamat negatív spirálként tovább csökkenti az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. Míg ellenkezőleg: az értékek „fárasztó” birtokbavétele előbb-utóbb pezs- dítően hat munkájára — bármi is legyen az —, s egy- szercsak azon veszi észre magát az egyén, hogy már nem is kíván csupáncsak szórakozni, mert azt kevésnek érzi. Mindehhez természetesen hozzá kell segíteni a közössegeket is, meg az egyeneket is. Már maga az is segítség, ha a szórakozás szajkózása helyett a művelődést hallja állandóan reklámozni már az aprócska gyermek is. Az is segítség, ha olyanná válik társadalmunk, hogy a könyv, mint az emberiség által felhalmozott legtöbb érték hordozója. visszanyeri ranaiát. és ismét nélkülözhetetlenné válik mindennapi életünkben. A taiiKÓnyv is, a szaKkónyv is, meg az irodalmi mű is. A KÖNYVPIAC ma sajnos nem ezt a tendenciát érvényesíti. A hon védelmére azonban nemcsak hadsereget kell lenntartani a koz költségén. A hazának nemcsak a ha+árait kell védeni, hanem szellemiségét is. így a műveltség és annak terjesztése olyan allami feladat, amely eiof semmilyen pártállású kormány nem zárkózhat el. S nemcsak a könyvhét kínálatának kell ezt a szemléletet tükröznie, hanem az egész esztendőének. V. G. y Keleia— A Impyarorszaj P R ó F É T A ( Kótics Ferenc grafikája)
