Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-12 / 110. szám
7 )90. május 12. II Kalo«- • a nracprnrsTáo hétvégi melléklete hazajutok. Autó akad, ami elvigyen, hisz’ annyi a jármű az utakon, hogy se vége, se hossza a karavánoknak. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan megérkeztek a mentőegységek. Már szekszárdi, szombathelyi maradt házakat. Megmarkoltuk az evezőket, s hajónk nesztelenül siklott az éjszakában. Csend volt, csak az evező ütődött néha a habdeszkához, vagy a víz loccsant egy-egy rossz merítésnél. Kerítések fölött, kertekben, udvarokon húztunk át. Ha sűrűbb, tás helyre értünk, a csónak végére térdelve kapaszkodtam a fákba, mert a félhomályban a szűk helyeken nem lehetett kormányozni. Tisztásra értünk s megálltunk. Valaki cigarettára gyújtott. A gyufa fellobbanó rőt fényében nagyon szomorú arcokat láttam. Nemcsak bánat volt az—hanem a tehetetlenpok eseményeit. Pénteken félbeszakadt atanítás, a legrosszabbkor. Még közel egy hónap van hátra a tanévből és épp az ismétlések, ösz- szefoglalások ideje. Most meg nemhogy tanítás nincs, de még a gyerekeket is elvitték a faluból. Mi lesz itt? — Ki tudná ezt ma még megmondani. Szombaton reggel is, amikor Kis- arban voltam, s a gát még tartotta a vizet, emberek százait szállították az autóbuszok és teherautók Fehér- gyarmat felől. Hogy néztek azok ki?! Egy szál ruhában — sajnos nagyon is illett rájuk a latin mondás: omnia mea mecum porto. Tényleg semmieszelősen motyog:—Nem, ez nem lehet. Hol fogok én most már lakni? Egy honvéd vezérőrnagy támogatja el a parttól. A látvány iszonyatos. Az átkelésről szó sem lehet. Az egyetlen és utolsó lehetőség Vásárosnamény. Arra talán még gert lát. Jön csendben, erőszakosan... Délben elrendelik a kitelepítést. A Petőfi utcában autóbusz- és tehergépkocsi-konvoj áll. Előbb a gyerekeket, asszonyokat, öregeket viszik el. Hazaszaladunk elbúcsúzhány csónak is a mentés segítéséhez. Esténként őrködni indultunk, mert olyan hírek jártak, hogy a hasonló sorsú községekben éjszakánként csónakos tolvajok fosztogatják a vízben álló, gazdátlanul Mintha az Apokalipszis lovasai vágtattak volna át a fuldokló táj fölött... Amikor kikötöttünk, szó nélkül mentünk haza. A sötét szobában ruhástól feküdtem le, s mert az álmatlanság most jótevőként szegődött mellém, átgondoltam az elmúlt naMÁJUS 13. Riasztó hírek érkeznek Tiszabecs, Nagyhódos és Garbolc körzetéből. Árhullám várható a Tiszán is. Elrendel- < a harmadfokú árvízvédelmi kéltséget a Túron. Riasztó hírek, mégsem vettük molyán. Itt élünk a folyóktól, pataktól át meg átszabdalt Szatmári- óságon. Hozzászoktunk a vízhez. Áradás! Minden évben van ára- is, így van ez rendjén. Valamikor ászner János bácsi csónakkal járt ! Fehérgyarmatra a heti postáért legyintettek az öregek. Láttunk mi ár vizet,-eleget—sohse jön az ide. ; ezzel napirendre is tértek a dol- k fölött. MÁJUS 15. Nyíregyházára kell annem. Korán kelek, s megyek ki ötórás buszhoz. De busz nincs, ak tétova, ácsorgó emberek, akik t beszélik, hogy éjjel elment a isz, berendelték, mert hajnali két akor a Szamos Nábrád és Macs közt átszakította a gátat, és ast Panyolát meg Kérsemjént kell iríteni. Barátommal motorkerékpáron hanunk be Fehérgyarmatra. Az :ákon embertömeg és rengeteg mű. A község nyugati szélénél 1 a víz — mondják és mindenki rafelé tart. Az állomáson tájékozlak bennünket; vonat már nem egy Mátészalkára. Kimegyünk a u szélére. Emberek sokasága ott da tanácstalanok, tenni alig tud- ik valamit. Az áradó víz percek att eláztatja a sebtében emelt kis úlgátat. Teherautóval vágunk a víznek. A Húsz évvel ezelőtt, 1970 tavaszán pusztító árvíz sújtotta a Szatmári-síkságot. Több tucat település lakóházainak és egyéb építményeinek ezreit döntötte romba. Súlyos kárt tett az állatállományban, tönkretette a mezőgazdasági kultúrát, és sajnos emberéletet is követelt. Az események részt vevő szemtanújaként írta meg az árvíz történetét Szilágyi Sándor, a nagyari iskola igazgatója. Elsősorban közvetlen környezetének eseményeit rögzítette, de ez volt jellemző a hasonló sorsú községekre is. írásával egy pályázaton első díjat nyert. Az árvíz húszéves évfordulójára emlékezve ebből a munkájából közlünk részleteket. ni a családtól. A szemekben könny csillog, de mindenki megérti, hogy most nem lehel mást lenni. Elindulnak a gépkocsik, s mi rohanunk vissza az első vonalba. A víz közben elérte a gátat! Tetején milliónyi bogár nyüzsög. Úszni nem tudnak, csak küszködnak az életükért. A magasabb bakhátakon néhány elcsigázott, borzos nyúl kuporog. Körülfogta őket a víz. Nekik ez már a vég... A gyönyörű búzavetés is eltűnik lassan az emelkedő vízben. Hat óra — a töltés már szinte mindenütt szivárog. Feladjuk a sziszifuszi küzdelmet — mert, közben megjelenik egy karszalagos ember és megmondja azt, amit úgy is sejtünk már: a vizet itt nem tudjuk feltartóztatni. Be a faluba, ott mentsük, amit még lehet. Nyolc órakor már térdig érő vízben rakjuk vontatóra a disznókat a Móricz Zsigmond utcában. S mert a baj nem jár egyedül, kialszik a villany, s megered az eső. Éjfélre sikerül a két legveszélyeztetettebb utcából az állatokat kihozni. Igaz, két-három traktor húz egy pótkocsit a közel méteres vízben. A faluban maradt emberek fáradtan, törten térnek nyugovóra, ha ezt egyáltalán nyugovónak lehet nevezni. Másfél óra alvás után szomszédom ébreszt fel. — Gyere gyorsan, mert itt a víz az iskola udvarán. Azonnal ugróm. Öltözni nem kell, mert csak úgy gumicsizmásán dőltem le. S valóban, a szomszéd udvaráról már nyomul át a víz. Később, amikor megvirrad, lemegyek az alsó utcákra. A látvány siralmas és lehangoló. A házak vízben állnak. Némelyiken máris óriást repedések. A színek, ólak, szalmacsomók tetején tyúkok, kutyák, macskák húzódnak egymás mellé — igazolva azt az ősi törvényt, hogy a halálos veszedelemben nincsenek ellenségek. Mire hazajövök, az iskola parkja állatkertté változik. Birkák, disznók serege legel a virágágyak között. S a tehenek olyan méltóságteljesen sétálgatnak a park útjain, akárcsak egy indiai metropolis szent állatai. Ajtókból, deszkákból tutajokat eszkábáltak össze, meg került néjük nem volt azon a daráb kenyéren kívül, amit a hónuk alatt szorongattak. A víz pedig még mindig inkább emelkedik, nem apad. Egyetlen kis boltunk néhány nap alatt kiürült. Fogytán a kenyér is a faluban. A víz pedig valósággal elzár bennünket a külvilágtól. De azt ott kívül tudják. Tegnap is bejöttek hozzánk kétéltű- vel. Fölöttünk pedig mint óriási libellák röpködnek a helikopterek. Közben az egész ország megmozdult a bajba jutottak megsegítésére. A víz visszahúzódása után községünkbe is nap mint nap érkeztek az ország különböző részeiből intézmények, vállalatok deputációi. De nemcsak a közösségek képviselői, hanem egyszerű emberek, családok is megkerestek bennünket levélben, s mindannyian a segíteni akarásról, támogatásról biztosítottak minket. Voltak családok, akik felajánlották, hogy elhelyeznek, befogadnak árvízkárosult gyermekeket egészen addig, amíg új házuk felépül. Nagyon szép — igazán nemes, emberi megnyilatkozások voltak ezek. JÚNIUS ELSEJÉN reggel, nyolc órakor hatvankét tanulónk és négy nevelő állt az iskola kapujában. A tetők fölött suhant. Községünk árvízkárosult lakóinak nem kellett rettegni, hogy mi lesz a télen. Öt utcá-/ ban 125 ház adott biztonságos meleg otthont lakóinak. NOVEMBER 14-ÉN elvonultak az építők. Derekas munkájukkal rászolgáltak a megbecsülésre, bizton hiszem, hogy afalu minden lakója szeretettel emlékezik rájuk. 1971. FEBRUÁR 10. Zárszámadó közgyűlésre ült össze a tsz tagsága. Mint ilyenkor mindig — mindenről szó esik. Beszélnek az árvízről, az újjáépítésről, a megsegítésről, s arról, hogy a mag már a földben várja a tavaszt. Tfz hónap telt el az árvíz óta — a katasztrófa iegsúlyosabb nyomai eltűntek. Az élet visszatért normális ritmusába. Az emberek végzik megszokott munkájukat. A gyerekek járnak iskolába, s megírták dolgozatukat az árvízről... A dolgozatot — ha nem is papírra — mindannyian megírtuk, és mindegyik úgy végződik, hogy ezt a csatát az ember nyerte meg. Szörnyű volt a csapás, de a lerombolt vidék népe a nehéz időkben sem maradt magára. Millió segítő kéz nyúlt felé, hogy a talpraáflásban támogassa, s a halott romok helyén új házsorok álljanak. Szilágyi Sándor óta bátor legény. A kilométerkő ár alig látszik ki a vízből, az ár inte sodor le bennünket az útról — égis átvergődünk. Nem értem — a sem értem, hogy még abban a :lyzetben sem bírtuk tudomásul inni a veszedelmet. Eljutok Mátészalkára. A pályaud- ron táskarádiók tucatjai harsog- <, hogy kitört a Szamos, s közvet- n veszélyben van Kisarés Nagyar Most döbbenek meg! Gyorsan tza kell mennem, de Tunyogma- Icson már géppisztolyos katonák ják el az utat. Senkit nem engedik át a túlsó partra. Hol a legközelebbi átkelőhely? sengerben! Rohanok oda. Csen- :r élethalálharcát vívja a szennyes adattal. Az egész falu a gáton. >—40 centi van kinn a töltésből. A illámtérben egy kis ház éppen iszerogyik, s pillanatok alatt tűnik a rohanó árban. Mellettem egy hér hajú öregember — a ház gaz- tja. Tekintete a semmibe mered, s gépkocsioszlopok húznak át Mátészalkán, a veszélyben levő területek irányába. Hozzák a segítséget és a védelmi anyagokat. Néhány óra alatt eljutok Csengerből Vásárosna- ményba. Az út szinte párhuzamosan halad a háborgó Szamossal, s így, mint egy óriási vetítővásznon, mindenütt látni lehet az eseményeket. Az egész vidék olyan mint egy megbolygatott méhkas. Minden község apraja-nagyja az utcákon. Tárt karokkal és kapukkal fogadják az árvízből kimentett érkezőket. Délután két óra körül .érkezem haza. Otthon minden épkézláb ember a határban, a védőgátat építik. Ásót fogok, megyek én is. SZOMBATON REGGELRE már jó egy méter magas a gát, és közel három kilométer hosszú. A munkához edződött emberek keményen, szívósan dolgoznak, mint a gépek. Jól bedöngölik a töltés rézsűoldalát, hogy majd jobban bírja a víz nyomását. Mert a víz jön. Ha a Bírhó felé néz az ember, más összefüggő fenség és a fáradtság valami megmagyarázhatatlan keveréke. Távolabbról tetőszerkezetek eresztékeinek recsegése, a vízbe hulló cserepek surrogása, egy sóhajtásszerű zuhanás hallatszik. Aztán úrja csend... Borzasztó ez! Sohasem tudtam elképzelni, hogy így halnak meg a házak. A házak, amelyekben tegnapelőtt még emberek laktak, amelyeket egy élet gondos, fáradtságos munkájával építettek fel. Amelyekhez ezernyi szállal, emlékkel kötődnek lakóik. Most összerogynak, maguk alá temetve a múltat, s talán az emberek reményeit is. — Mert lesz-e helyettük valaha is másik — s ha igen, mikor? Úgy érzem, most mindnyájan egyet gondolunk: milyen kicsiny, milyen tehetetlen az ember a sors roppant tenyerében. Csak vergődik, s nem tud megbirkózni az elemekkel. Május van. Ilyenkor már a tücskök zenéjétől, békák dalától hangos az illatos határ. Most csend van és ez idegtépő, fájdalmas csend, még a csillagok sem ragyognak. Csak víz — víz mindenütt! Éjfél felé jár. A kutyák sem feleselnek egymással- Csak az öreg akácok nyikorognak fájdalmasan — ők meg állva halnak meg. Mindenfelé a pusztulás lehelete bűzlik. gyermekeket a szüleik is elkísérték az induláshoz. Kékedre megyünk, a gyönyörű borsodi üdülőbe. Begördül az autóbusz. A búcsúzásnál nem láttam bánatos arcokat. Azt hiszem a szülők bíztak bennünk, tudták, hogy jó helyre visszük gyermekeiket. JÚNIUS 30-ÁN megérkeztek a községbe a Bács Megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói. Mérnökök, technikusok, munkások serege. Olyan gépek jelentek meg a községben, amilyeneket az itt élő emberek közül sokan még soha nem is láttak. Amikor felszerelték a betonkeverő berendezéseket, a falu öregebb lakói álmélkodva álltak meg az utcán. — Hát ez meg milyen torony lesz! És a,,tornyok” működni kezdtek. Azok az emberek pedig, akik pár nappal előbb még a homlokukat ráncolták a nagy vasszerkezetek láttán, most őszinte csodálkozással adóztak, s még egy lakonikus megjegyzést is tettek. — Nahát! Községünkben három hónapig dolgoztak középiskolások és ipari tanulók — több mint kétszázan. Nagyobb részben a Szegedi Verdes István Építőipari Szakközépiskola tanulói. Hatvanhat ház alapozási és negyvennégy ház falazási munkáiban vettek részt. Munkaóráik száma elérte a hatvanezret. A sok száz kilométerről jött építők szívósan, keményen dolgoztak. A nappal keltek és este, sötésedéskor tették le a szerszámot. Nem nézték ők, hogy hány órakor kezdtek, vagy végeztek, ünnep van-e vagy hétköznap. Vasárnap épp úgy gépek zajára ébredt az ember, mint bármelyik munkanapon. Gyakran beszéltem velük. Megfontolt, kemény emberek voltak, s mint mondták, csak egy a fontos. — Felépíteni őszig az új házakat! Határozottan csengett ez a mondat. Ilyen volt a munkájuk is. Hinni, bízni lehetett benne. Mire eljött az ősz, a csípős novemberi szél már új Zúgva, bőgve törte át...
