Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990.május 5. Hétvégi interjú Szőke Sándor népművelővel a falu kultúrájáról Szőke Sándor mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett 1977-ben, a szakmában helyezkedett el, közben tiszteletdíjas, azután főállású népművelő lett a szülőfalujában, Ti- szaeszláron. Onnan hívták meg a bökönyi születésű felesége révén Bökönybe 1983-ban, ahol azóta is a művelődési ház igazgatója. Diákzenekarral, majd diszkósként 1978-tól máig minden hét végén járja a megye művelődési intézményeit. Elvégezte a két éves népművelői szakkurzust, főiskolai tanulmányait átmenetileg szünetelteti. 32 éves, nős, két gyermeke van. Hogyan alakul egy kis falu kulturális arculata, van-e idő, igény, alkalom a lélek fényes pillanatainak megjelenésére, ki segíti a népművelő szélmalomharcát, milyen irányba formálódik a falu szellemisége? Főként ezekről a kérdésekről beszélgettünk. • Először arról, milyen ez a falu, milyen nép lakja? — Nagyon dolgos és nagyon vallásos a falu népe, s főállás mellett rengeteg pluszmunkát vállalnak, dohánnyal, paradicsommal, paprikával, uborkával foglalkoznak. Ennek eredményeként el lehet mondani, hogy jómódú a falu. Az idősebbeknél 4—5, a fiatal korosztálynál általában két gyermekesek a családok. Nem ritka családonként az évi ezer liter bor, 50—100 liter álinka. Sajnos sokat szerepel a falu bűnügyi írek között. Sok a lopás, betörés. Szerintem idetartozik az, hogy az elmúlt negyven év alatt a háttérbe szorítottságukban e falu népét fokozottan rákényszerítettek; ha van is véleményük azt hallgassak el, mert abból nem lesz bajuk. Most, hogy a demokrácia hajnalához értünk, reméljük, ez meg fog változni... • Van-e valamilyen kulturális szellemi hagyománya a falunak? — Komoly értéknek számít a Bökönyi Népdalkor, amely 1974-ben alakult meg 60 fővel, folyamatosan működött, és ismerték nemcsak a megyében, hanem az ország sok helyén, hiszen szinte minden fesztivált végigjártak, jártunk. Sajnos, 1988-tól a népdalkor működése szünetel — mint annyi más hasonló csoporté az országban — de reméljük, sikerül átvészelni ezt a nehéz időszakot. • Mi történt itt az elmúlt hét esztendőben, 1983 óta? — Amikor idejöttem, a ház totálisan szétvert állapotban volt, kívül-belül gazdátlan, meglátszott, hogy csak átjáróház volt, a népművelők egymás kezébe adták a kilincset, a fiatal srácok törtek-zúztak. Se nyilvántartás, se bizonylat, se szappan, törülköző, se berendezés, így kezdtem. korszerűtlen szolgálati lakásban, elhanyagolt környezetben. Ugyanakkor érzékeltem, hogy hatalmas igény van a faluban a művelődési ház működésére. A nulláról indultam és a következő években Qt-hatszorosára növeltem a működési bevételt. Élet költözött a falak közé. Az első öt évben fokozatos volt a felfutás, egyes időszakokban 10—13 rendezvény, foglalkozás is volt egyszerre a különböző termekben. De egy másik folyamat is jelen volt, amit főleg 1988-tól lehet tapasztalni, hogy sok minden más fontosabb a kultúránál az emberek számára az életben; elsősorban a megélhetés gondjai. Fokozatosan elmaradoznak, és eljutották odáig, hogy még a diszkó sem kellett. Egy pangási időszak következett: se kedv, se pénz. Teljes kilátástalanság az életben, mélypont a kultúrában. — El kell azt is mondani; nem volt zökkenő- mentes az utóbbi néhány év a személyes kapcsolatban sem, mert bebizonyosodott, hogy gondolkodásunk fordulatszáma nem mindenkivel azonos azok közül, akikkel pedig azonos hullámhosszon kellene lenni. Ennek ellenére, — mert nagyon megszerettem a falut — nem fogadtam el több, igen csábító, az itteni feltételeknél, körülményeknél sokkal vonzóbb ajánlatot, maradtam, és igyekszem a környezetemet minél szebbé, otthonosabbá varázsolni. Azt gondoltam: ha a falu közössége is úgy akarja, itt kívánok maradni. De mondják ki a döntésüket, ne egy-két ember döntsön és főleg ne a múlt szelleme. • Éppen az említett elmúlt esztendőkben sok népművelő megkeseredett, vagy megkeserítették az életét, és elhagyta a pályát... — Sajnálom azokat, akikben nem volt elég kitartás, mert az élet most állít bennünket igazán nagy feladatok elé. Itt mi összeültünk, napokon keresztül törtük a fejünket. Mit lehetne tenni? Milyen megoldás vezetne célhoz? Milyen módszereket találhatnánk ki, hogy ebben az átmeneti időszakban az emberek ne szokjanak el végképp a művelődési háztól—képletesen úgy is mondhatnám, ne távolodjanak el végképp a kultúrától? Mivel nincs a faluban étterem, a feleségemnek pedig meg van a kereskedelmi szakközépiskolai végzettsége, az első lépés a tejivó-fagylaltozó megnyitása volt itt a művelődési házban. „Gombákkal” napernyővel — azt mondják, a falu színfoltja. • Már elnézést, de mi köze a fagyizónak a kultúrához? —- A művelődési házban és környékén nem egy kocsmai hangulat, hanem kulturált környezet fogadja a vendégeket. Befelé is, kifelé is van kiszolgálás — tej, kakaó, turmix, tea, üdítő, édességek, hot-dog, hamburger, fagylalt, kin- der-tojás. Ez egy plusz szolgáltatás a ház rendezvényein részt vevő vendégeknek, a falu lakóinak pedig olyan találkozóhelye, fóruma, amelynek mégiscsak a művelődési házhoz van köze. Nem szeretném eltúlozni, mert természetesen arról nincs szó, hogy fagylaltozó vendégeink azzal ostromolnának; szervezzek már nekik pl. olvasóköröket. Egyelőre nem lesz több a könyvtári olvasó, de többen vannak a művelődési ház rendezvényein, és „napirenden” tudom tartani, hogy egy kulturális intézménybe járjanak. 0 Tovább vitatkoznék: mondhatják az emberek, jó, jó, de mégiscsak üzlet ez, ami jövedelmet ígér... — Mondhatják ezt az irigyeim... felvállaltuk. Viszont minden eddigi pénzünket, sajnos, örökséget is, beinvesztáltunk. Es az üzletben benne van a kockázat lehetősége is. Plusz: olyan színvonalú szolgáltatást szeretnénk nyújtani, hogyha a vevő azért fizet, hogy görkorcsolyán vigyem ki a fagylaltot, akkor megtanulok görkorcsolyázni... 0 Persze a „beszámoltatásnál” — magyar gyakorlat szerint — mindenfelé inkább a szakköröket, kiscsoportokat szokták számon kérni... — Azok is vannak. Persze, megvannak a hagyományos programok is: pl. nyelvtanfolyamok, karének, rendszeres bábelőadások, zongoraoktatás, időnként ismeretterjesztő előadások, műsoros rendezvények, filharmóniai hangversenysorozat gyerekeknek, de kísérletezünk újabbakkal is. Nálunk most nagyon bevált — olyannyira, hogy megyei turnésorozatot is szerveztem belőle — a „Play-back” diszkó. Valóban élvonalbeli művészeket hívtam meg, Vincze Lillát, Fenyő Mikit, Szandit, olyanokat, akikért a fiatalok lelkesednek, akik nem úgy, mint egy koncerten, hanem a közönség között „lépnek fel." Fantasztikus élményt adott nekem a másik nagysikerű program, amit a közelmúltban tartottunk, ez volt a közös vacsorával és műsorral egybekötött házaspárok bálja. Százhúsz vendegünk volt, baráti társaságok, szomszédok munkatársak. Csodálatos volt, ahogy jöttek, csokornyakkendőben, ünnepélyesen. Megmozdult az egész falu. Azonnal kértek a következő találkozó megrendezését. A juhászok jelentkeztek: ők fogják főzni a birkapörköltet a dohányültetés után, az első kapálás előtt, amikor a munkában van egy szusszanásnyi szünet. Tudom, hogy más művelődési házakban is sikerrel szerveztek már hasonló programokat, de ez engem azért lelkesít annyira, mert olyan emberek jelentek meg a művelődési házban, akik — bár eddig is velünk gondolkodtak — de távol maradtak a ház rendezvényeitől. A jövőben főleg ilyen típusú programokban gondolkodom... ® Jól érzékelem, hogy ez a szemlélet egy menedzseri, vállalkozói típusa a köz- művelődésnek? — Menedzseri, vállalkozói és demokratikus. Véleményem szerint a közeli jövőben a politikai fordulat nyomán a kultúrában is meg kell jelennie egy új szemléletnek... Nem gondolkodhatunk csak szakkörökben, csak kiscsoportokban, rendezvényekben, hanem a kultúrának meg kell jelennie a politikában, a közéletben, a munkában, a környezetben, az emberek egymás közötti kapcsolataiban. Egyre inkább olyan irányba kellene fordulni ennek a mi munkánknak, hogy ne kívülről, ne felülről, ne a hatalmi székből, vagy a tekintélyelv alapján mondják meg, mikor mi érvényesüljön, hanem aszerint, hogy mi a faluközösség akarata. • Hogyan él meg egy ilyenfajta mentalitás egy kicsi faluban? — Azt tapasztalom, hogy a művelődési ház programjaira, rendezvényeire, amiket én szervezek, van egészséges érdeklődés, viszont mint említettem nem mindenkivel vagyunk azonos hullámhosszon. Itt volt például a tanács vb. ülése április 25-én, ahol a közösség középtávú közművelődési munkájáról készített beszámolót a tanács elnöke, főként arról, milyen volt a művelődési ház tevékenysége az elmúlt öt évben. Az értékelés számos pontjával nem értettem egyet, az előterjesztést nem tartottam alkalmasnak a munkám minősítésére. Remélem, azért, mert az még a régi politikai beidegződés jegyében született. • Rákérdeznék konkrétan: a helyi értelmiség hogyan veszi ki részét a közéletből? — Görög katolikus esperesünk a falu érdekében, túl az egyházi feladatokon, igen aktívan működik. A pedagógusok, úgy látszik, nagyon leterheltek, szinte csak az iskolán belül fejtik ki tevékenységüket. Az agrárértelmiségiek nem a faluban laknak. Három orvosunkban jó segítőtársakra találtam. Egyikük még azt is felajánlotta: ha kell, ügyeletet vállal a művelődési ház rendezvényein, hogy a kulturált szórakozás érdekében a fegyelmet megőrizzük. Itt mondanám el: az esperes úr kezdeményezésére létrejött a faluban a rég szükséges „Kerékasztal”, olyan személyekből, akik a településen fontos pozícióban vannak. A mi falunkban a most ébredő politikai helyzetben azt kívánja a nép, hogy a mára kialakult konfliktushelyzetek okait, hátterét hozzák nyilvánosság ele, (pl. a köztudatban „kint lévő” olyan személyi ellentétekről, nézet- különbségekről, amelyek akadályozzák a falu természetes fejlődését). Ezt a Kerekasztalt a jövőben — ha kell kibővítve egészen a falu nyilvánosságig — a közösség ilyen ügyeinek tisztázására használhatjuk. Aktuális a megalakult pártok bevonása. (Itt a kisgazdák pártja mintegy 110, a kereszténydemokratáé 150 tagot számlál, a megalakult vállalkozók pártja iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Úgy látjuk, ettől a Kerékasztaltól várja a nép, hogy egyfajta párbeszéd megkezdődjön. • Hogyan képzelhető el a népművelő szemével ennek a falunak a közeli jövője? — Túl vannak már az emberek azon, hogy befelé forduljanak, mert közösségben kell élniük, szomszédaik vannak, igénybe kell venniük különféle szolgáltatásokat, fodrászt, óvodát, szaküzleteket, és ezt szeretnék megkapni helyben, nem is akármilyen színvonalon. Meg kell kapniuk az alapvető infrastruktúrát a faluban is — most pl. a kábeltévé ügyintézésével foglalkozunk. (El lehet érni, hogy családonként 10 ezer forintért Európa csatornát is tudjuk fogni.) Nagyon fontos, hogy a jó ötleteket támogassák. A vállalkozásokat ne akadályozzák, hanem minden eszközzel segítsék, hogy felvirágozzon a falu. Amíg ezt egy-két ember mondta, azokat leintették... — Ha a falut komfortosabbá, modernebbé, kulturáltabbá, mondhatnám európaibbá tesszük, akkor az elvándorlás megállítható, az emberek meg tudnak telepedni, és a pénzüket szívesen adjak helyben akár kultúrára, akár közcélokra, így kibontakozhat — legalábbis én azt szeretnem — egy szép magyar falu; ne az „alvilág” híre menjen el a faluból, hanem büszkén mondhassuk el magunkról, hogy bökönyiek vagyunk. @ Kívánok ehhez sok erőt, kitartást a bökönyi népnek. Baraksó Erzsébet Szerintem... ...ha néha-néha más szemmel néznénk a világra, jónéhány problémát okozó hibánkat elkerülhetnénk. Ha egyedi esetekből nem általánosítanánk, s nem mondanánk részeg cigányokat látva, hogy minden cigány ilyen, néhány nacionalista román rémtette után nem utálnánk minden románt, néhány önmagát kommunistának valló miatt, nem üldöznénk minden kommunistát. A probléma nem az általánosítás ténye, — az emberi gyengeség, — hanem a tett, ami az érzést követi. Hányán szenvednek vajon ilyen megkülönböztetés miatt? Pedig a megoldás csak annyi, hogy a betanult frázist kell alkalmazni „nem mind arany, ami fénylik”. Azaz nem minden cigány részeges állat, nem minden... Pofonegyszerűen hangzik, de milyen nehéz így gondolkodni. Hányán esnek kétségbe egyetlen kudarc miatt. „Nekem semmi sem sikerül!” Nem vonom kétségbe a fájdalom igazi mélységét egy megcsalatott szerelem után, egy elhibázott szakmai, vagy családi lépés után, de csak a hibás általánosítás viheti rá a bánkódót arra, hogy életének véget vessen. Pedig mi az az egyetlen dolog, amitől félhetünk? Az egyetlen végleges: a halál. Miért kell azt önként választani, amikor jön az anélkül is?! A halál gondolata az, amelyik a nagy önmegvalósítás ábrándját kergetőket meghasonlottá teszi. Egyedi életüket a legteljesebbnek úgy érzik, ha a lehető legtöbbet és a legjobbat megszerzik benne. Ám, amikor már csak magukat ismétlik, felteszik a kérdést: mi az élet értelme? S a választ azért nem találják, mert magukban keresik. Miért nem a természettől tudakolják? O évmilliók óta ezt teszi. Újra teremti önmagát. Minden pillanatában esélyt ad újabb évmilliókra. Ennek mi is része vagyunk, mégha olykor szeretnénk elfelejteni is, még ha olykor a Teremtő pózában is tetszelgünk. Véges életünket látva, nem értjük, miért volt szükség arra, hogy én X. Y. megszülessek'? Ha meghalok, mintha nem is lettem yolna!? Ezért felesleges, hogy most vagyok!? Senki se szeret felesleges lenni. Ebből csak az maradt ki, amit a természet ránk testált, de mi (az egyetlen olyan élőlény a földön, amelyik saját életét a kezébe veheti) lassan már feleslegesnek tartjuk. Új életet létrehozni. Ez nem azt jelenti, hogy „na, uccu neki tegyük össze, amink van”, aztán ijedjünk meg, hogy „na most mit kezdünk vele”. Ezzel csak az otthontalan gyerekek számát növeljük. Egy újabb szemet kell bekapcsolni az emberiség láncába, hogy az a lehető leghosszabb legyen. De ez a szem tőlünk telhetőén a legjobb anyagból, a legszebb formájú, a legedzettebb legyen. S hogy milyen nehéz ez?! Nem véletlenül csüggtek a nagy mester, Szókratész szavain a hajdani poliszpolgárok. Az oszlopcsarnokokban sétálva arról faggatták, vajon mi kel) a gyermekek jó neveléséhez? Szókratész csak kérdezett, kérdezett, mert tudta, a választ mindenki csak maga adhatja meg. Vagy tán már érezte a szörnyű véget? Amikor az ifjak kezdtek olyan dolgokról gondolkozni a kérdések kapcsán, amelyek apáik tekintélyét vonták kétségbe, az öregedő Mester hamar ott találta magát a szenátus előtt. A nagy demokrácia (s elvhűsége) pedig kiitatta vele a méregpoharat. Ez intőjel lehetne számomra, amikor gondolataimból néhányat a figyelmükbe ajánlok. „Ne általánosíts”, az életet ne dobd el, hisz csak egytől félhetsz”, a természeti örökség kötelez. Senkitől nem kérhetem, hogy fogadja meg. Tudom, hogy egyetlen állítás sem örök érvényű. Tudom, hogy mindenkinek meg kell találnia a maga szavait, a maga mondatait. De ezek nem hívatlan vendégek, keresni kell őket. A keleti szerzetesek naphosszat ülnek, bámulva a semmibe, várják a megvilágosodást. Én naponta egy percet kérek, önvizsgálatra. Mii tettem jól, mit nem. A ködös érzések szavakba öntve: tiszták, egyértel- műek. Jól csak így irányíthatnak. ' A j,r Tapolcai Zoltán II Kelet■ A magyarország hétvégi melléklete 5
