Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
9 Erőt adó poézis Egy Mécs László-vers történetéről 1990. május 26. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Elek Emil: Elment a komp Balogh Géza: „Hun kerék...” •• lünk a parton, várjuk a f J kompot. A múltkor még jó méterrel feljebb volt a Tisza, repítette a nagy, lomha testet. Most azonban csak araszol, süttet- jük hát arcunkat a nappal. Újdonsült társam csupa szíj, csupa in ember, izeg-mozog a fűben. Szemmel láthatóan túl van már az első poháron, vagyis hát..., laposüveget húz elő a zsebéből, lecsavar- ja a kupakját, s nyújtja: — Nyalja meg! Jóféle szilva csapja meg az orrom, innék is örömest belőle, de fenn áll a parton az autó. — Hát magamban kell inni...!? Az istent ebbül a világbul! A kortyintás után kézfejével törli a száját, s oly könnyes felháborodással néz rám, hogy nem állom meg mosolygás nélkül: — Kit gyászol ilyen nagy bánattal? — Nem kit, hanem mit! A húszezer forintomat. — Ellopták...? — El, hallja el...! Ennyi volt az adóhátralék, vagy mi az istennek hívják. Hát nem kifizettették...!? A komp még mindig a víz közepén tétovázik, így aztán már ketten sopánkodunk a fűben. Kegyetlen ez a világ, a bőrt is lenyúzzák a tisztességes ácsmesterekről. Nem elég. hogy hetek óta már munka sincs, de még mindig a múlt esztendőt bolygatják. Bizony, erre inni kell. — Na, egészségére! — emeli bánatosan szájához az üveget a társam, s mikor lecsúszik a korty, sokat sejtetően néz rám: — Tudja mit mondok én magának!? Legyünk üzlettársak. — De hát én nem értek az ácsmesterséghez! — Nem is kell. Elég az, ha én értek hozzá. ■—S mi lenne a dolgom? — Munkát keresne nekem. Van egy kőműves cimborám, elvállalunk mindent. A bevétel tíz százaléka a magáé... Na, áll az alku!? A nagy tárgyalás közben észre sem vettük, hogy kikötött a komp, a révész mérgesen integet. Menjünk már, vagy itt akarunk hálni...!? Begyújtom a motort, legurulok a kompra. A révész már a láncot csévéli, mikor meggondolja magát, s felballag a partra. Kezet fog a nagy, derék áccsal, s szájához emeli az üveget — Na, ez jólesett! — mondja, hogy visszatért, s egy kopott kannából vizet tölt magának. — Nem kér? — nyújtja felém a fedőt, mikor észbekap: — igaz, magának nem égeti a torkát. Sajnálhatja... Már a Tisza közepén járunk, mikor a hátunk mögé nézek. — Tényleg ácsmester az az ember? — De még milyen! A múltkor még papok is jártak nála, valami fatornyot bíztak rá... Mert híre van a környéken. — Mégis panaszkodik. —Hogyne panaszkodna! Ki épít most házat ezen a szegény vidéken? Ezért is jár a ,,ré" -hez, panaszkodni... Dehát ismeri a mondást: hun kerék, hun talp...! Lesz még itt jobb világ! A folyó fölött magányos varjú vitorlázik át s lekiált: Kár... Nézünk utána, s kimondatlanul is reménykedünk: nem az iménti szavakra felelt. Egyébként meg néha tévedhetnek a varjak is. hogy magyarok maradtak... Tennessee-be és vissza Hagyományőrző hölgyek Tennessee-ben vasárnap délután — Bodó Ilona olajképe íme, Mécs László költeménye: Ne hagyd a hőst meghalni benned! Maradjunk most a Budavári Palotában, ahol szeptember má- sodikáig láthatja a néző a Bodó művészházaspár mintegy százhúsz műből álló gyűjteményes kiállítását. Történelmi csatajeleneteket, tájképeket, vadászjeleneteket, vágtató cowboyo- kat, hamisítatlan vadnyugati ivókat, westernfilmekben rohanó postakocsit, ekhósszekeret fából, mívesen kifaragva. Bodó Apácák tánca, Bodó Sándor müve — fafaragás sokoldalúságára jellemző, hogy hegedűket is készített, egy ilyent ajándékozott eljegyzése alkalmából feleségének, merthogy aranygyűrűt nem lehetett kapni nálunk 1951-ben... És lovak mindenütt: a vásznon, az érmeken, fából faragva... ezt is Sza- mosszegről hozta magával, gyerekkora nagy élménye volt a ló. Ilona utánozhatatlanul bájos virágcsendéletei, tájképei, finom textíliái és már-már a naív művészet határát súroló, játékos életképei gyönyörködteti- gondolkodtatja tovább a nézőt. Aki bizonyíthatóan hálás az élményért, s így kiált fel a vendégkönyv lapjain: „Rendkívüli élményt nyújtott, köszönjük ... Visszajövünk!... Végre egy olyan kiállítás, amely nem csak a kritikusoknak tetszhet!... Boldogok és büszkék vagyunk, hogy a Szamoshát kis falujából ekkora tehetség származott el, s végre haza is hozhatták ezt a kiállítást...” Egy vitrinben Ned McWher- ter, Tennessee állam kormányzójának sorai a tárlatnézőhöz: „Büszkék vagyunk rá, hogy a most Magyarországon kiállító művészek a mi államunk lakói, s ily módon is hozzájárulnak a világ művészete egybekapcsolódásához...” Megnyitójában erről szól az USA budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője is: „A Bodó házaspár munkái világosak, érthetőek, érezhetőek és tanulságosak. Hidat alkotnak ők nemzeteink között, olyan kapcsot, amelyet ápolnunk kell...” Bodó Sándor ezekről csak annyit mond, örül, hogy ezt megérte. Hogy ha szerény eszközökkel, de követei lehetnek Amerikában szülőhazájuknak. Hogy legutóbb, március 15-ikén a washingtoni Capitolium rotundájában ők is ott lehettek Kossuth Lajos mellszobra felavatásán. S hogy ezt a magyarországi kiállítási lehetőséget megadta a szülőföld, a Budapest Történeti Múzeum. Alig várja, hogy szeptember utóján itt, a szülőfalu szomszédságában, Szatmárban, Mátészalkán is bemutathassa műveit. Hetvenedik születésnapjára ez a hazatalálás lenne talán a legértékesebb ajándék. Kopka János Már huszadik éve őrzök egy megkopott, fehér színű levélborítékot. Rajta írógéppel a címzés: Balogh László űmak Debrecen, Apafii u. 151. sz.; a feladó: Mécs László Pannonhalma, Szociális Otthon. 1970. október 26-án kaptam kézhez. A borítékban géppapír, rajta egy hét strófára tagolt 42 soros vers, alatta a keletkezési hely és idő: Óbuda, 1959. ápr. 17. Mindez géppel írva. A lap alsó szélén aztán kézzel írt ajánlás: .Balogh László- nak baráti emlékül szeretettel a 75 éves Mécs László. Pannonhalma. 1970. ősz.” A keletkezés és ajánlás dátuma közt eltelt 11 év mutatja, hogy a vers eredetileg nem az én számomra készült. A papköltő inkább önmagát biztathatta vele élete egyik legkritikusabb időszakában: a véres megtorlások idején. Az ajánlás viszont már nekem szól, annak a Balogh Lászlónak, aki az 1960-as évek végére eljutott a végső kétség- beesésig. Csodálatosan kedves a költőtől, hogy engem is ugyanazzal a gondolattal biztat, mint korábban önmagát. .Ne hagyd a hőst meghalni benned!” De mindennek megvan a maga kis története! Az elbukott forradalom, a börtönben töltött évek, és az ezeket követő tízesztendős megalázó mellőzés az 1960-as évek végére a végső kétségbeesésbe kergetett. Már még az önelveszejtés ördöge is megkísértett olykor-olykor. Pedig éppen ebben az időben kezdtek megjelenni azok a nyelvészeti írásaim, amelyek egészen jó kritikát kaptak a szakirodalomban. De örökké az járt a fejemben: Van értelme csinálni? Ugyan miért? Ekkor került kezembe a Vigilia egyik száma, amelyben olvasom, hogy Rónay György készíti sajtó alá Mécs László verseit. A verseskötet Aranygyapjú címmel jelent meg 1971-ben a Hungarian Cultural Foundation, Buffalo, New York Kiadásában. Ebben a válogatott verseket (1923—1968) tartalmazó Mint márványtömbben eszme-forma, mint fenyőfában ..Stradivári", úgy vár egy csillag-alkalomra ifjú, öreg, koldus, királyi emberszívben elrejtve bent az embernél több Hős, s a Szent. S ha eljő csillag-pillanatja, mely döntőleg hat életére, az embert belső Hőse hajtja kis, nagy csodák megtételére. Mérnök rajzán, kis varroda gépjén is történhet csoda! E Hős szarvasban Csodaszarvast láttat Hunorral és Magorral: közönyt, meg más jeget megolvaszt; embervért nagy tettekre forral, hogy önmagánál több legyen s ne éljen koncon, sors-kegyen. így lett az Újkor új hajósa Columbus; Ihletből valóság gyűjteményben a fenti vers nem szerepel. (A szerk.) A hír meglepett. A tiltások ellenére is megismerkedtem én Mécs László költeményeivel (persze nem egyetemi tanulmányaim alatt), de azt nem tudtam, hogy még él. Töprengeni kezdtem hát. Honnan van ennek a tőlem százszorta jobban meggyötört és megcsúfolt idős embernek még mindig ereje az alkotásra? Ez az izgató kérdés felrázott tespedé- semből, és elhatároztam, hogy a dolog végére járok: megkérdezem a választ magától Mécs Lászlótól. A költő címét nem ismertem, de Rónay Györggyel korábban már váltottam néhány levelet (sajnos, ezek elkallódtak), s így most is hozzáfordultam segítségért. Rónay György nagyon készséges volt, közvetítésével felvehettem Mécs Lászlóval a kapcsolatot. Levelem pontos szövegére már nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy szeretnék Mécs László példájából erőt meríteni, s ezért kérem őt, tájékoztasson arról, hogy a sok-sok megpróbáltatások után is, honnan van az alkotáshoz energiája, miből nyert munkájához ösztönzést. A válasz a már említett dedikált vers volt. És én valóban erőre kaptam tőle. Azóta is, ha el-elcsügge- dek, csak a versre meg költőjére gondolok. Az érdekes az, hogy ilyenkor lelki szemeim előtt soha sem az elaggott Mécs László jelenik meg, hanem a szálfa termetű ki- rályhelmeci plébános, hófehér csuhában, hogy érces hangján rámdörögje: „Ne hagyd a hőst meghalni benned!” És én nem hagyom. Vagy legalábbis próbálok a költő kívánságának megfelelni tőlem telhetőén. Olykor sikerrel! Meggyőződésem, hogy manapság sokan kerülnek olyanok, akik biztatást várnak, biztatásra szorulnak. Mécs László verse talán nekik is erőforrás lehet. Ezért szántam rá most magam, hogy a vers történetét megírom, a verset pedig közkinccsé teszem. „Lass den Helden in deiner Seele nicht sterben!” (Nietzsche) így lett Jeanne d’Arc; vad csipkerózsa csodát, Titkosértelmű Rózsát így termett, milyet a világ nem látott még; Szűz Máriát! Az emlék-lepke sohse hint itt termő porral virágbibéket! A lelkünk belső Hőse mindig előre küld, mert az ígéret földje elül van: túl a Mán és túl az Operencián! Az ifjúság akkor hal itt meg a férfiben, ha holtra dermed lelkében a naivka hitnek játékos Hőse: O, a Gyermek s vándormadarak mágnese: a Délibáb, meg a Mese. A nő akkor hal meg, ha benne meghalt már a Tündérkirálynő. A pap akkor hal meg, ha benne meghalt a Szent! Jár-kél, de mái• ő kísértet csak, mióta bent lelkében hullát rejt a csend. Közölte: Balogh J ;szló Szombati Galéria || Kelet a Wagyarország
