Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-26 / 122. szám

1990. május 26. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 A ribilliótól a forradalomig Mérlegen az elmúlt színházi évad Fergeteges taps a nézőtéren. Az emberek felállva ünnepük a művészeket. Brávó! Brávó! — kiáltoznak. A színészek arcáról lassan eltűnik a feszültség, vissza­térnek a valóságba. Meghajolnak egyszer, kétszer, sokszor. Fogadják a köszöntést, a virágokat. Mi ndez ma már egyre ritkábban megvalósuló álom: a közönség­nek is, a nézőnek is. A Móricz Zsigmond Színház kilencedik évadában nem voltak a bevezető­ben megidézett pillanatok. De nézzük először a tényeket! Az elmúlt szezonban tíz bemutatót tartott a társulat, ebből egyet Tiszavasvá- riban. Hét nagyszínházi produk­ció, kettő stúdió volt. Hat vígjáté­kot, négy drámát láthattunk, tehát az arány a könnyebb szórakozás, szórakoztatás felé mozdult, ami természetesen még nem minősíti az évadot. Ezúttal egyetlen ősbe­mutatóra került sor (korábban el­kényeztetett bennünket a színház), igaz Szabó Tünde: A küszöbön című darabja nagyon hamar (né­hány előadás után) lekerült a műsorról, pedig nem volt rossz a fogadtatás. Öt külső rendező dol­gozott a társulattal, ketten külföldről: Alain Timar és Ivó Krobot, Mi- hályfi Imre, Csizmadia Tibor és Schlanger András. A fennmaradó bemutatóból egyet a színház színművésznője, Gaál Erzsébet rendezett, atovábbi négy bemuta­tón három rendező osztozott. Ket­tőt Salamon Suba László, egyet- egyet Léner Péter és Gellert Pé­ter rendezett. Úgy gondolom, hogy az évi tíz bemutatóhoz sok az állandó szerződéssel a színház­nál lévő három rendező, annál f inkább, mivel az összes bemuta­tónak a felét sem rendezték. Külö­nösen alulfoglalkoztatott volt Gel- lért Péter, akinek a munkáját (Heltai Jenő: Naftalin) nem is láthatta a nyíregyházi közönség, mivel ele­ve tájelőadásokra szánta a szín­ház vezetése. A díszlet- és jelmeztervezők csaknem kivétel nélkül vendégek, de a dramaturgok fontosságát sem igazolta az évad, mert hat bemu­tatónak nem (vagy a rendező látta el ezt a feladatot), négynek pedig vendégdramaturgja volt. Sikeresnek nevezhető-e az elmúlt évad? Erre nem lehet egyér­telmű igennel vagy nemmel vála­szolni. Az mindenesetre kétség­telen, hogy ebben az évadban hiány­zott az a bemutató, ami meghatá­rozta volna a színház egész tevé­kenységét. Jó pillanatok, izgalmas előadás egyetlen egy sem. A szín­ház repertoárjából végképp hiá­nyoztak a gyermek- és ifjúsági be­mutatók. Tizennégy éves korig játszva kialakítható a színházhoz való pozitív viszony, a gyermekek még nem tesznek különbséget színház és valóság között. De a lényeget tekintve ugyanezt a hiányt állapíthatjuk meg, ha a kö­vetkező korosztályt nézzük. A ti­zenévesekre sem igen gondoltak a színházban. Az idei évad egyér­telműen a felnőtteknek szól. Dehát nézzük, mit kapnak ők? Száznegyven évvel a bécsi ifjú­ság forradalma után Schlanger András rendezésében az ese­mény ribillióvá vált. A színház első bemutatója nem volt sem eléggé szellemes, sem eléggé harsány, hiányzott belőle a mély vagy a vastag humor, nem volt végiggon­dolt filozófiája sem. Pedig azzal a szándékkal került az első helyre, hogy az évadot jó és sikeres (le­hetőleg zenés) vígjátékkal kell in­dítani. Nagy várakozás előzte meg — elsősorban szakmai berkek­ben — Ionesco: Rinocéroszok című drámájának a bemutatóját. A vá­rakozás nemcsak az abszurd mesterének szólt (hiszen nem szedik szét érte a színházakat), hanem Alain Timarnak, az avigno- ni színház rendezőjének is. A vele való munka nagyon tanulságos volt, de a bemutatónak is akadtak emlékezetes pillanatai, különösen a második felvonásban. Igaz, itt nem az abszurd színház közvetí­tette a gondolatokat, hanem a közönséghez az érzelmek hullá­main eljutó drámai színház. Eb­ben a darabban mutatkozott be a nyíregyházi közönségnek Pere- martoni Krisztina és Keresztes Sándor, akik hatásosan formálták meg a kitakart emberi lélek vergő­dését egy eltorzult világban, amelyben már a szerelem sem lehet az ember menedéke. Arthur L. Kopit tragibohózatá- nak a bemutatása szerencsés vállalkozás volt, mert egyszerre láthattuk a nagyszínházban a klasz- szikus abszurdot (Rinocéroszok) és annak amerikai ízű paródiáját (Jaj, apu, szegény apu). Kopit elutasítja ugyan a világ abszurd ábrázolását, de nem kínál helyet­te semmi mást. Salamon Suba László sok jó (és bizarr) ötlettel dúsította fel a játékot. Vtahovics Edit ebben a darabban lépett először nálunk színpadra, de sem itt, sem másutt (Ivanov, Bunbury) nem kísérte szerencse. Különö­sen, az Ivanovban volt bántó sze­repértelmezési tévedése, hamis hangja. Szasa a darab egyik kulcs­figurája. Az ő fiatalsága, hite, rom- latlansága kínálja Ivanov számá­ra egy másik életbe való átlépés lehetőségét. Vlahovics Edit játé­kában ennek alig volt nyoma. Kényszerűségek folytán Mensá- ros László szerepét a csupa temperamentum Csikós Sándor vette át Sabalszkij gróf szerepét. Nem tudtuk elhinni neki, hogy ő az öreg, a megtört, olykor a megalá- zottgróf. Ivó Krobot rendezéséből az évad legjobb előadása lehetett volna, ha nem kényszerül kom­promisszumokra. Az abszurd nyomasztó világát, az Ivanov sorsértei mező vias- kodását Molnár Ferencnek kellett feloldani. Csizmadia Tibor ven­dégrendező a Járók a kastélyban című színművel próbálkozott. A sikert a parádés szereposztás (Simon Ottó, Bárány Frigyes, A. L. Kopit: Jaj, apu... Előtérben Gaál Erzsébet és Safranek Ká­roly (Balázs Attila felvételei) Rékasi Károly, Orosz Helga, Csi­kós Sándor) eleve biztosította, de jó volt a játék, a rendezés is. Ezúttal hiányoztak a felkavaró élmények, mindén konfliktus megoldódott, boldog megelégedéssel mehetett haza a néző az előadás után. Szüksége is volt rá, mert a december végét (második felét) a televízió előtt töltötte az ország, tele nagy-nagy aggodalommal a romániai forradalom iránt. Szabó Tünde a Kvantum fan- tum csapdája című mesejátéka után drámai izzású szöveggel je­lentkezett. Élnek közöttünk kábí­tószeresek, alkoholisták. A küszöbön című színmű gondol­nem bízott a profikban, elcsábítot­ták az amatőr színjátszás emlé­kei. A nézők viszont nem láthatták a teljes előadást, mert az osztott helyszínű nézőtér és színpad ezt teljességgel kizárta. így a Danton leginkább a népes számú amatő­röknek jelentett élményt. Két darabról nem esett még szó. Heltai Jenő: Naftalin című vígjátékának tiszavasvári bemu­tatója azért volt érdekes, mert ezúttal az epizódszereplők kerül­tek erőteljesebb megvilágításba. A megnövekedett felelősséggel élni is tudtak. A Nem élhetek muzsi­kaszó nélkül a nyári kisvárdai be­mutató után tíz előadás erejéig bekerült a nagyszínházba. Tegyük Ionesco: Rinocéroszok. Peremartoni Krisztina és Keresztes Sán­dor kodásra készteti a nézőt: végigkí­sérve a színpadon megjelenő emberi sorsokat, válaszolnia kell, megtett-e mindent gyógyulásuk, gyógyításuk érdekében. A küszö­bön nem lett igazi dráma, a mo­zaikszerűség megakadályozta ebben, de a hősök többségében sistergő életigazoló szenvedélyek rajzában Szabó Tünde rendkívül sikeres. Az előadás jó színészi teljesítmények sorát nyújtotta, közülük a színészként utoljára (?) színpadra lépő Gaál Erzsébetet kell kiemelni. Minden pillanatban jelen volt, még akkor is, amikor nem rá irányult a figyelem. A Sevillai borbély Léner Péter búcsúja lett Nyíregyházától. Min­den jó, ha jó a vége, tartja a mon­dás. A fergeteges vígjáték egyér­telműen közönségsikerre számí­tott. Az is lett. Mára kiderült, hogy a Figarót jutalomjátékként meg­formáló Mátrai Tamás is ezzel az emlékkel távozik a színházból. Figaró mindvégig kézben tartotta az eseményeket, s Mátrai Tamás bírta lendülettel, energiával, szel­lemességgel. Mi volt még? Oscar Wilde elő­ször kapott a nyíregyházi színpa­don lehetőséget. A Bunburynek nem volt szerencséje. A fáradt unalom jellemezte a bemutatót. Salamon Suba László rendezői találékonysága ezúttal teljesen hiányzott. Minden bizonnyal ha­mar elfelejtjük. A színház Büchner Dantonjával emlékezett a francia forradalom kétszázéves jubileumára. Gaál Erzsébet rendezői nyilatkozatai erősen megosztották a szakmát. A díszletraktárban megtartott elő­adások az amatőr és a pfori szín­játszás legjobb vonásait igyekez­tek egyesíteni, de a kettő—eltérő természetük miatt — igazán nem állt össze eggyé. Gaál Erzsébet hozzá: Nyíregyházán is megérde­melt sikert aratott. A vezető színészek közül Saf­ranek Károlynak jó éve volt. Emlé­kezetes alakítást nyújtott a Jaj, apu.... az Ivanov és a Danton című darabokban. Rékasi Károlynak több lehetősége volt, de valahogy nem talált rá az igazi szerep. Voltak jó pillanatai, de egyetlen egyszer sem vált bőrévé az eljátszott figura. Peremartoni Krisztina két alka­lommal is bizonyított: nagyszerű volt a Rinocéroszokban, maradan­dóan emlékezetes az Ivanovban. Bárány Frigyes nagyvonalúan elegáns volt Molnár Ferenc darab­jában, megnyugtatóan evilági Szabó Tünde színművében. Si- mor Ottó a Játék a kastélyban című darabban remekelt. A rendezői teljesítmények kö­zül az Alain Tímáré és az Ivó «roboté emelhető ki mértéktartó fegyel­mükért és az alkotói szándékok pontos közvetítéséért. A Móricz Zsigmond Színház életét az évad második felében több minden zavarta. Széles hul­lámokat vetett a színház finanszí­rozásának új koncepciója, ami nehéz helyzetbe hozta volna a vidéki színházakat. Hónapokig tartó nyugtalanságot okozott a március közepén bekövetkezett igazgató­váltás is. Bizonyára a színház új vezetői értékelik majd az elmúlt évadot, s megpróbálják az ered­ményeket átmenteni a következő­re. A távozó művészek jelenté­keny erőt képviseltek a színház­ban, pótlásuk nem lesz könnyű. A közönség azonban — az eddigi tapasztalatok birtokában — min­den bizonnyal támogatja majd az új vezetés törekvéseit, ha ezeket jó előadások hitelesítik a követke­ző évadban. Nagy István Attila Mintegy másfélszáz ember: irodalomtörténész, zenetudós, lelkész és lokálpatrióta gyűlt ösz- sze Göncön, a kis abaúji faluban május 18—20-án a híres reformá­tus templomban, amely előtt ott áll Károlyi Gáspár ércszobra, hogy megemlékezzen a 400 éve meg­jelent Bibliáról, amelyben — a költő szavaival —: „Az örök Isten beszél — magyarul.” A rendezők igen gazdag és méltó programot állítottak össze erre az alkalomra, s a háromna­pos rendezvényt az I. Abaúji Sza­badegyetemnek nevezték el. Miért tarthat igényt ez az ese­mény arra, hogy egy szabolcsi hírlapban — nem abaújiak szá­mára — irodalmi hírlevélben köz­zétegyük? Úgy vélem, ennek több oka is lehet. Mindenekelőtt annak felté­telezése, hogy a szabolcsi kultur- közönséget érdekli az, ami ebben az országban, jelen esetben most egy szomszédos megyében iro­dalom és tudomány terén törté­nik. A további oka az lehet, hogy a szervezők között a helyi erők mellett — mint a gönci iskola, művelődési ház, tanács, reformá­tus egyház és mindenekelőtt a Kazinczy Társaság — ott találjuk a megyénkbeli irodalmi egyesüle­teket, nevezetesen a Bessenyei és a Kölcsey Társaságot, ame­lyek a szabadegyetem szakmai részében társszervezőként vet­tek részt. Az első abaúji szabadegyetem programja így: az e tájon élő erők összefogása eredményeként nemcsak gazdag, de rendkívül változatos is lett. Az első napot ünnepi istentisz­telet vezette be, amelyen a Ma­gyar Református Lelkészegyesü­let elnöke hirdetett igét, majd a gönci általános iskola névadó ün­nepségére került sor. Ma már ter­mészetes tényként foghatjuk fel, hogy ez az iskola — végre — Károlyi Gáspár, a magyar biblia­fordító nevét vette fel! S ez az aktus szerencsére nem is volt formális. Az iskola tanulói ugyan­is — tanáraik segítségével, akik között egykori Bessenyei-főisko- lás is van —, lélekben és tettek­ben egyaránt szépen felkészül­tek, előkészültek erre az ese­ményre. Összegyűjtött régi bib­liákból és maguk — készítette — bibliai illusztrációkat ábrázoló — batikokból kiállításokat rendez­tek. Ez alkalommal avatták fel Varga Éva alkotását, a Károlyi Gáspár-domborművet, a temp­lomban pedig Szalay Lajos grafi­kusművész kiállítására került sor. Ugyanakkor a híres gönci huszi­taházban a Ráday-gyűjtemény bibliatörténeti, a művelődési ház­ban pedig a Debreceni Műhely alkotóinak képzőművészeti kiállí­tása volt látható. S még ezen a napon előadások hangzottak el a reformációnak a magyar művelő­dés történetében betöltött szere­péről. Mi — szabolcs-szatmár-bere- giek — a szabadegyetem máso­dik napján vettünk részt a munká­ban tevőlegesen. Ekkor a Biblia és a reformáció, illetve a Biblia és az irodalom kapcsolatai voltak napirenden. Benda Kálmán be­vezető előadása után került sor János Istvánnak, a Bessenyei főiskola tanárának előadására, amelyben az Ecsedi Báthory Ist­ván biblikus műveltségéről kap­hattunk átfogó képet. Az előadók szinte egymás ku­tatásait erősítve, — vers- és re­gényrészietek, irodalmi idézetek sorozatával — igazolták, hogy a magyar irodalom legjobbjai: Bessenyeitől Németh Lászlóig és Illyés Gyuláig, nemcsak neve­ket és történeteket kölcsönöztek, motívumokat és példázatokat vettek át a Bibliából, hanem számtalan esetben a szemléletet és a stílust is átörökítették. Kérem, tekintsék érdemesnek megismerni a magyar íróknak azt a névsorát, akikről itt előadás hangzottéi. Az 1590-ben kiadott magyar nyelvű Biblia hatását — első előadásként — Bessenyei György műveiben mutatta ki e sorok írója. E kutatómunka felfe­dezése az volt, hogy a felvilágo- dosott, a racionalista, a Voltaire- tanítvány, az enciklopédisták ha­tása alatt álló deista Bessenyei müveiben milyen meglepően nagy számú a biblikus inspiráció, hogy Bessenyei szinte minden művét milyen erőteljesen átitatta a bibliai ismeretanyag. Bessenyei után Kazinczy Fe­renc példája következett. Az ő bibliáját: pedagógiai használati utasításokkal ellátott protestáns olvasókönyvét Busa Margit kuta­tó mutatta be. A magyar irodalom nagy vonu­latát követve Kölcsey Ferenc bib­likus képeit és valláselméleti né­zeteit tárták a hallgatóság elé Takács Péter, illetve Csorba Sándor, a Kölcsey Társaság el­nökségi tagjainak egymást erősí­tő előadásai. Takács Péter szel­lemesen villantotta fel azt a vélet­len évszámegyezést, amely 1490: Mátyás király évfordulója, 1590: a bibliafordítás nagy ese­ménye; 1790: Kölcsey születési éve és 1990: nemzetünk új törté­nelmi reneszánsza között szem­léleti vonatkozásaiban elképzel­hető lehetne. Bessenyei—Kazinczy—Köl­csey után nyilván Arany János következett a sorban. Áz ő mű­veiben található biblikus kapcsolatokról Zimányi László tanár tartott versrészletekkel gazdagon illusztrált előadást. A 18—19. századi magyar írók sorát a 20. századiak is követték. A bibliafordítás hatása tehát to­vább élt. Itt elsőként nyilván Ady Endre biblikus képeinek a bemutatására került sor, Fehér József tanár, egykori Bessenyei-főiskolás szép előadásában, majd a Ka­zinczy Társaság elnöke. Kováts Dániel, sárospataki főiskolai ta­nár mutatta ki Móricz Zsigmond A fáklya c. művének biblikus kap­csolatait. Végezetül: nem vgnhatták ki magukat a Biblia hatása alól a népi írók sem. A Veres Péter, Németh László és Illyés Gyula alkotásaiban ugyancsak erőtelje­sen megnyilvánuló bibliai szellemiségről Zimányi Zoltán, az Új Kilátó Irodalompártoló Egyesület elnökének előadása tett bizonyságot. S amikor a gönci tanácsházán adott fogadáson a Borsod-Abaúj- Zemplém és a Szabolcs-Szat- már-Bereg megyék irodalmi tár­saságainak további együttműkö­désére tettünk ígéretet, tettük ezt az eddigi közös rendezvényeink és a mostani abaúji szabadegye­tem eredményeinek alapján. Tettük ezt abban a tudatban, hogy a magyar irodalomnak a Károlyi Gáspár—Bessenyei— Kazinczy—Kölcsey—Arany Já­nos—Ady Endre—Móricz Zsig­mond—Németh László—Illyés Gyula nevével jelzett vonulata olyan, immártörténelmi folyamat­nak bizonyult, amelynek érték­ként való feltárása, gondozása és népszerűsítése, a magyar nem­zeti köztudatba való beépítés még ma is — s ma már egyre sürgetőbb — feladat. S tettük ezt abban a remény­ben, amit Reményik Sándor er­délyi költő fogalmazott meg szá­munkra a Károlyi Gáspár emléké­re írt: A fordító c. versében, amely szerint a vizsolyi biblia, mint alap­vető kulturforrás, amelyben ,,Az örök Isten beszél — magyarul," hatása ma is él. E műnek, mivel anyanyelven idézi fel „Isten szép szavát... a szálló századok adnak patinát.” Bánszki István II Kelet­. A Hhayarnrszag IRODALMI HÍRLEVÉL Az I. Abaúji Szabadegyetemről „Az örök Isten beszél — magyarul” (Reményik Sándor)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents