Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-21 / 93. szám
1990. április 21. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Korábban volt az információrobbanás, azóta viszont inflációt, nehezedő gazdasági, megélhetési körülményeket, a munkahely esetleges elvesztését, a rohanást, az érzelmek elbizonytalanodását, az eddig pozitívnak minősített értékek átrendeződését és még számos más, az egyén tűrőképességét próbára tevő nehézséget kell nap nap után átélnünk. Hogyan reagál a szervezet biológiailag és az ember, mint önálló individuum a rázúduló gondokra? Erre kerestük a választ Czeglédi Erika pszichológusnál, aki a megyei kórház lll-as belgyógyászatán az infarktuson átesett betegeket rehabilitálja. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem pszichológusi és pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a zsebében a miskolci kórház elmeosztályán, Nyíregyházán iskolapszichológusként dolgozott, majd 1989 májusától a kardiológiai rehabilitációs részlegen talál egyre több elfoglaltságot. 0 Előbb divatos, mára elkoptatott fogalom lett a stressz, amelyet minden egyéni bajunkért felelőssé teszünk. Valójában arra vezethető vissza minden későbbi ártalom? — A stressz meghatározásában bizonytalanok a szakemberek. A fogalomhoz kellemetlen képzetek társulnak. A kiváltó okok, az úgynevezett stresszorok idézik elő ezt az állapotot. Valamennyien átéltük már, hogy egy felszólalás vagy iskolai felelet előtt lámpalázasak vagyunk. A kis mértékű izgalom jótékonyan doppingol bennünket és nagyobb teljesítményre ösztönöz. így van ez a stresszel is, mert egy keveset elvisel a szervezetünk, és jól alkalmazkodik hozzá. Míg korábban csak a külvilágban, a nagyobb közösségben talált az egyén idegességre okot adó dolgokat, ma már a szükebb környezet, a család sem mentesítheti magát a negatív jelenségek hatása alól. Visszatérve az alapkérdésre, a stressz akkor válik kórossá, ha ezek az ingerek tartósan fennállnak, esetleg halmozódnak. • Miként reagál a szervezet a külső hatásokra? — Emelkedik a vérnyomás, kialakul egy pszichés szorongás. Az idegességtől elmegy az étvágya az embernek, esetleg fogy, netán alkohollal vagy cigarettával kísérli meg feloldani gátlásait. Jól ismerik az orvosok azokat a már kialakult betegségeket, amelyeknek nincs szervi alapjuk, „mindössze" az idegrendszert ért hatások miatt jöttek létre. így aztán hiába kezelik a szívet, a vesét, a gyomrot, ha a bajt kiváltó okot nem sikerül megszüntetni. 0 Messzebbről hoznék példát kérdésem előtt. A távolugrás világcsúcsa 890 centiméter immár 22 éve. Mind az öt kontinensen tudják a sportolók, hogy ennél többet kellene ugrani a világcsúcs megdöntéséhez. De vajon a külvilág ingereire egyfomán reagál-e az ember? — Egyáltalában nem. Az egyiket nagyon megviseli a hozzátartozó elvesztése, vagy a válás kimondása. Vagy nem egyformán ítélik meg a szülők az iskolai teljesítményeket. Az egyik gyereket megszidnak a négyesért, a másik örül, ha már „ görbül’ az osztályzat Vagy a született optimista nem bánkódik a munkahelye elvesztése miatt, majd szerez másikat. De ha valaki borúlátóbban szemléli az eseményeket, már abban is baljós jelet lát, ha nem elég kedvesen köszön vissza a főnöke. 0 Csigaházba nem húzódhatunk a világ történései elöl. De ha negatív hatások érnek bennünket, pajzs és kard helyett miként védekezünk? — Az egyén a sorozatosan ismétlődő stresszhelyzetekre megfelelő elhárítási mintákat dolgoz ki. Például, ha ma nehezebb a pénzből kijönni, holnap talán könnyebb lesz — reménykedik. Vagy a fogadóórán sok rosszat és kevés jót halló anyuka inkább csemetéje eredményeit értékeli. Szokásos elhárítási mód, hogy a bajokat kisebbítjük, az örömöket felnagyítjuk. Még népi bölcsesség is alátámasztja ezt a magatartást: ha ketten vagyunk, a jót kétszeresen éljük át, a bánat felére zsugorodik. Sajnos, ezek az egyénileg eddig többé-kevésbé bevált konfiik- tus-kivédési módok nehezen alkalmazhatók a esőstől ránk zúduló társadalmi, gazdasági gondok esetében. A mai kor emberének számos egzisztenciális problémával kell farkasszemet néznie. Nemcsak a pályakezdőknek nehéz elhelyezkedni, hanem a negyven-, ötvenéves ember is retteg a munkahely elvesztése miatt bekövetkező létbizonytalanságtól. Nem elég, hogy netán kikerül a megszokott környezetéből, még egyéni vereségként is éli meg a helyzetet, mivel ő lett „felesleges”. További-konfliktust jelent számára, talál-e szakmájában helyet, képes lesz-e felnőttfejjel valamilyen átképzésre és ha mindezen akadályokat sikerrel veszi, még mindig szorong, vajon az új helyen milyen lesz a fogadtatása, a megméretésnek képes lesz-e megfelelni. • A munkahelyi gondok sűrűsödnek mindenütt. Képesek vagyunk-e ilyen kihívások mellett a normális emberi kapcsolatok létesítésére és azok fenntartására a közösségben? — Sajnos nem! Úgy érzem, az egyéni problémák háttérbe kerültek. Kíméletlenek vagyunk a másikhoz, a többi emberhez fűződő sokrétű kapcsolatainkban sokkal nagyobb toleranciát kellene tanúsítanunk. Nehezen tudjuk elfogadni a másságot, pedig a pluralizmust nemcsak a politikai életben kellene annyit hangoztatni,, hanem elfogadni azt a tényt: nincs két egyforma ember és ezért nincs két egyforma reagálás sem az élet eseményeire. • És otthon? — Biztató lenne, ha igennel válaszolhatnék, de sajnos, nem így van. Közismert és sokan igazolhatják, otthon vezetjük le a feszültségeket. Türelmetlenek vagyunk a házastárshoz, a gyerekhez, a szülőhöz és lényegeben vétleneken töltjük ki bosszúságunkat. Az idegrendszer kifáradása után valahol ki kell nyitni azt a bizonyos zsilipet, hogy utána fogytatni tudjuk a napi küzdelmet. A munkahelyen egyre többen „tartják a szájukat”, mert félnek az elbocsátástól és attól, hogy rájuk süssék a bélyeget: összeférhetetlenek. Ebből következik, hogy a családi élet sínyli meg a társadalomban bekövetkező változásokat és a gondokat. Ismert adat, hogy hazánkban minden harmadik frigy dicstelen véget ér a bíró előtt. Konfliktusainkra az eddig bevált megoldási minták nem alkalmazhatók, így többen mennek elébe a halálnak. Vezetjük az öngyilkossági statisztikát is és nem dicsekedhetünk azzal sem, hogy igen sok tömény szesz fogy a boltokban. A szenvedélybetegségek pedig egyértelműen a mikroközösség, a család széthullásához vezetnek. 0 Azt tartja a mondás, hogy bajban ismerni meg az embert. Akkor a családtagok nem szeretik egymást eléggé, ha a nehézségek nem összekovácsolják, hanem széjjelválasztják őket? — Ez így túl egyszerű lenne. Van az embernek egy tűréshatára, amelyen túl már képtelen elviselni a gondokat és oldja kötéseit. Úgy a családit, mint a társadalmit, például tudomásul veszi, hogy egyik rétegből egy másikba került át, „lecsúszott.” 0 Az egészséges életmódra nevelés kihullott a köztudatból. Erre sincs pénz, mint sok egyébre. Ma már ez nem kormányprogram. Viszont hatalmas összegeket emészt fel a megváltozott munkaképeségűek rehabilitációja, a szociális segély, a táppénz, a baleseti járadék. Nincs ellentmondás e tények között? — Dehogyis nincs! Most már a szakemberek is nyíltan beszélnek róla, hogy nem az egyes betegeket és betegségeket kellene gyógyítani, hanem az egész társadalmat. Mégpedig oly módon, hogy a betegséghez vezető okokat kellene megszűntem. Ha nem lenne ilyen nagy az infláció, a háziasszony nem gyötörné magát a kevés pénz miatt. Ha a fő munkaidőben eleget keresne a családfő, nem vállalna másodállást, vagy nem dolgozná magát agyon a hétvégeken. A szakirodalomban még nem szerepel a fogalom, ám lépten-nyomon találkozunk a társadalmi stressz jelenségével. A politikai csatározások, a megélhetés gondjai, az adó, az infláció, az érték- vesztés, a becsületes munka leértékelődése alól egyikünk sem tudja kivonni magát. Ezek a jelenségek ösz- szeadódnak, halmozódnak és az emberekben valamilyen mértékben nyomot hagynak. S itt kellene a majdani kormánynak felismernie küldetését, hogy olyan átfogó gazdasági, politikai döntéseket hozzon, amelyen nem vezetnek törvényszerűen az emberek megbetegedéséhez. Megítélésem szerint ez legalább olyan történelmi felelősség, mint az elmúlt esztendők hibáinak jóvátétele. • Ön a kardiológiai rehabilitációs részlegen az infarktuson átesett betegekkel foglalkozik. Mit változtat szemléletükön az a rideg tény, hogy ők már ott voltak Szent Péter előszobájában? — Ha túlélték a szívinfarktust, tervszerű kezelés kezdődik. A szervezet gyógyítása mellett mindenekelőtt a lelket kell kezelni, mert a betegeknél törvényszerűen kimutatható, mi vezetett a súlyos betegséghez. S itt ismét a társadalom felelősségére utalok vissza. Hallom az ötvenéves férfi monológját: segítette, a gyerekemnek a házat felépíteni, fólia alatt zöldséget termesztettem , disznót hizlaltunk. Hajtottam virradattól napszálltáig. Közben lecsúszott naponta egy-két feles és pár sör, dehát ki bírná másképp ezt az embertelen hajszát?! S most a betegágyon döbben rá, hogy kizsarolta a szervezetét, amely végülis fellázadt ellene és nem hajlandó tovább erre a tempóra. A „gazdának” döntenie kell, kisebb sebességre kapcsol-e vagy a legközelebbi infarktusból már nem lesz visszaút. Szinte valamennyi beteg hasonló dolgokat mond el. Azt tapasztalom, hogy a lábadozás időszakában átértékelik korábbi életmódjukat és majdnem mindenki szentül megfogadja: változtat. Később csoportokban folytatjuk a terápiát és egymásnak nagyon sok tanácsot adnak a betegek. Pusztán a jelenlétükkel, a gyógyulási folyamattal. Ha ekkor eldobják a cigarettát, van rá esély, hogy soha többé nem gyújtanak rá. Van, aki életében először itt tornászik, úszik, kocog és változtat az étrendjén. • Ezek szerint minden infarktust túlélt betegnek meg kellene gyógyulnia. Ha visszakerül a korábbi közösségbe, az hat-e erősebben az egyénre vagy fordítva? — Nagyon sok múlik a családon, a munkahelyi kollektíván. Ha éreztetik a beteggel, hogy visszavárják, fontos a jelenléte, akkor nagyobb az esély a gyógyulásra. De ne hallgassuk el azt sem, hogy a beteg ember körülményei általában nem változnak, míg ő kórházban van. Vajon nem lép-e fel nála újból a szorongás, ha a munkahelyét félti? Vagy a családi perpatvarok megszűnnek-e egycsapásra? Mi itt legfeljebb annyi muníciót adhatunk, hogy a környezetében jelentkező gondok elviseléséhez lelki erőt nyújtunk neki. Hisz a konfliktusokat megoldani a páciens helyett egyetlen pszichológus sem képes. • Csodáljuk a nyugati társadalmak életszínvonalát, a testi-lelki-, szociális egészségnek örvendő polgárait. Mit tehetünk mi, hogy közelítsünk a civilizált világhoz? — Az egyes betegségek gyógyítására, rehabilitációjára társadalmi önsegélyező csoportok alakultak. Klubhálózatot működtetnek az alkohol rabságából szabadulni szándékozók, a vese-, a szívbetegek szövetségei mellett együttműködnek az értelmi fogyatékos gyermekek szülei, a mozgáskorlátozottak, a hallás- sérültek, a gyengénlátók. Nagyon szép dolgokat tudhatnak maguk mögött, mindenekelőtt azt, hogy valódi közösséget teremtenek a rászorulóknak. Ez önmagában kevés. Ha a túlhajszolt életmód miatt egy sor betegség és halálozás lép fel, nem elég azt mondani az embereknek: változtassatok az életmódotokon! Olyan feltételrendszert kell kiépíteni a társadalomban, hogy egyértelmű legyen az egyén magatartása. Például sok munkahelyet teremteni, a jól szervezett munkát megfizetni, a tisztességes munka után kellő jövedelmet hagyni, az egészséges táplálkozást anyagilag elérhetővé tenni, hogy csak néhány alapvető dolgot említsek a társadalmi-szociális jólét megteremtéséhez. Ha majd divat lesz az egészség, úgy mint Nyugaton, senkinek nem fűződik érdeke a rokkantság megállapításához, akkor elindultunk az egészséges társadalom megszületéséhez vezető úton. 0 Köszönöm megszívlelendő válaszait. Tóth Kornélia Szerintem... ... lesznek itt még a mostaninál nagyobb bajok is... Nem azért mondom, mert próféta vagyok, s előre látom a jövőt. Azért tudom, mert saját tapasztalataimon kívül mások is mind gyakrabban figyelmeztetnek: nem vezet az jóra, ha úgy adunk, hogy közben nem használunk. Mire gondolok? A segélyekre, az ilyenolyan jogcímen nyújtandó támogatásokra. Félreértés ne essék, nem az ily módon kiutalt pénzeket irigylem, netán jogosságukat kétlem, még csak nem is címzettjeik ellen szólok. Egyébként is hiba lenne az általánosí- ■ tás, hiszen kivételek a jó és rossz oldalon egyaránt jócskán akadnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy sajnálatos módon egyre többen szorulnak az állam támogatására, hiszen mind több ember marad munka nélkül, kerül az utcára, szinte egyik napról a másikra. S még jó lenne, ha hihetnénk, látjuk a sor végét... Támogatásra tehát igenis szükség van, s az ilyen jogcímen juttatott pénz tisztes járandóság, nem pedig könyöradomány. Csakhogy van egy bökkenő — s itt térhetek vissza mondandóm lényegéhez — nem csak adnunk, hanem követelnünk is kéne. Vegyük csak például az alanyi jogon járó családi pótlékot, melynek bevezetéséről utolsó ténykedéseként — Csehák Judit miniszterasz- szony értesítette az országot. A hírnek mind- neki örült, ám a kezdeti lelkesedés nem sokáig tartott, s egyébként is akadtak, akik eleve fenntartásokkal fogadták a törvényt. Az eltelt néhány hét őket látszik igazolni, mivel az utóbbi napokban többnyire csak a kételyek szaporodtak. Mind több helyről, mind több embertől hallani, nem lesz ez így jó mégsem! Merthogy a törvény nem tesz különbséget, ha úgy tetszik, általánosít. A családi pótlék alanyi jogon, tehát minden gyermeket nevelő magyar állampolgárnak, sa hazánkban élő, tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi állampolgárnak jár. Tagadni is kár, legtöbben megérdemlik, s az sem titok, hogy sokaknak közülük ez az egyetlen megélhetési forrás. S épp ebben van a hiba! Elég idéznem Fekete Gyula írót, aki az egyik televíziós vitában kerek perec megjósolta: lesznek, akik direkt erre utaznak! Nem munkát keresnek — ami ismerjük el —, ma már nálunk is egyre nehezebb — hiszen úgy gondolják, nincs is szükségük a munkára! Eddig is szinte percre pontosan csak annyit dolgoztak, amennyi ahhoz szükségeltetett, hogy gyermekeik után megkapják a családi pótlékotI Nem én találtam ki, az egyik foglalkoztatási központ vezetője panaszolta, hogy ügyfele három munkakönyvét is bemutatott, s bennük rendre csak annyi munkanap szerepelt, ameny- nyinek a szabályok szerint a családi pótlék jogosságához éppen szerepelnie kellett. S még ő volt felháborodva, hogy munkakönyveinek számát nem erényként, hanem hátrányként volt kénytelen kezelni a hivatal...! Pesszimisták a családi pótlékot folyósító társadalombiztosítási igazgatóság dolgozói is. Az, hogy munkájuk közel negyven százalékkal növekszik, csak egyik ok a szomorúságra. Ennél súlyosabb problémának tartják, hogy a megszaporodott tennivalókhoz számítógépek, berendezések kellenek, amelyeknek ma még nincsenek birtokukban. A törvény ugyanakkor április 1 -jétől érvényes, ha tetszik, ha nem, a munkát el kell kezdeniük. Sokan megkérdőjelezik a törvény életbelépésének időpontját is, mondván, lassan már nem hogy a pénzt, a bukszát is hitelbe kapjuk... Lehet, hogy igazuk van a kétkedőknek? Előfordulhat, hogy a törvény a legjobb igyekezet ellenére sem azokon segít, akiken szándékában áll? Ha így van, nagy hiba. Adjunk, de cserébe követeljünk is! Próbáljuk elérni, hogy a gyermeknevelésre szánt összegnek valóban a gyermekek vegyék hasznát, s ruhára, cipőre, könyvre és élelemre fordítsák azt a szülők, nem pedig arra, amire—tisztelet a kivételnek — de ma oly sokan költik. Azt a leggazdagabb országok sem engedik meg maguknak, hogy oda adják a pénzt, ahol annak semmi haszna nincsen! S ha igaz, mi távol állunk attól, hogy bennünket bárkik gazdagnak lássanak... Hétvégi interjú Czeglédi Erika pszichológussal A társadalmi stressz elviseléséről II Keleta WsQysrnrsT^o 5 Kovács Éva J
