Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14. Ünnepi melléklete 5 Néhai Timkó Imre hajdúdorogi megyéspüspök pászkát szentel (Elek Emil archív felvétele) T amás nem hitte el, hogy Jézus feltámadott, amíg keresztre feszítése sebeit meg nem látta, érintette. Érzek vala­mi „tamáskodó” hangulatot most az ország sorsának fordulásakor, a válasz­tások után, a feltámadás ünnepe előtt. Az emberek hiszik is, meg nem is, hogy megváltozhat az életünk a politikai fordulat után, és él az emberekben egyfajta félelem; jaj, mi lesz velünk? Mielőtt a jövőbe pillantunk, hogy mer­re megyünk, kövessük a bölcsek taná­csát: —nincs jövő múlt nélkül. Számot kell vetnünk azzal is, honnan érkezünk. Talán attól is lehetünk erősebbek. Lapozgatok a történelemkönyvben, sajátos, nyilván egyéni korszakhatáro­lás alapján, évszázadok zivataros for­gatagaiban kutatva. Azt látom: Szent István óta Mátyást kivéve mindig ve­szített a magyar. A magyar nép egész történelme arról szól, hogy mindig elbukik, Mohács, Szatmári béke, Vilá­gos, két háborús veszteség, 1956. De az én történelemkönyvem lapjain ott vi- láglik messzeható fényességgel az 1703- as év, Tarpa—Vári—Beregszász is, meg az 1848-as év, a Pilvax kávéház és a Nemzeti Múzeum és október 23. is — nemzeti feltámadásaink dátumai. És most már 1990. április 8. is. Egy új „feltáma­dás” napja. Lapozgassunk csak a történelem- könyvben, ahol nemzetünk gyönyörű­szép feltámadásaira látjuk a példákat. 1703—1711. a feudális Magyarország legnagyobb szabadságküzdelme. Cél­ja: a rendi kiváltságok védelmén és a vallási sérelmek orvoslásán túlmutatva a nemzeti állam megteremtése, a gaz­dasági fejlődés meggyorsítása, és a job­bágyság terheinek enyhítése. Szívünk átmelegszik annak tudatától, hogy ha­zánk e baloldali táján robban ki a forra­dalom: a Lengyelországba menekült fejedelem parancsa ellenére itt bontot­ták ki a Hazáért és szabadságért felira­tú zászlókat Esze Tamás kurucaí Be­regszász, Tarpa és Vári piacterén. Méltóak vagyunk-e eleink forradal­mi örökségéhez? Irhatná-e most is Ady a kumc nyakasság példájaként azt, hogy „négy-öt magyar öszszehajol”? „Ösz- szehajlik”-e ma csak két magyar is, azaz szót tudunk-e érteni egymással, ugyanazt a nyelvet beszéljük-e, és tö­rekvéseinkben az a szándék vezérel-e bennünket, hogy a másikat megtiszte­lem, mert neki is lehet igaza, ő is akar­hatja a jót. Meg tudjuk-e újra tanulni a közösen gondolkodást, közösen cselek­vést? Lapozzunk tovább: 1848. március 15. A magyar nép talán legszentebb for­radalma, a márciusi ifjak, Petőfi, Vas­vári, Táncsics, Irinyi, Jókai áldott he­vületével, s a reformkor két sokat vita­tott, de mindenképpen zseniális alakjá­val, Kossuthtal, Széchenyivel. Célja: harcolni Magyarország polgári átalakí­tásáért és függetlenségéért, a régi rend lebontásáért, gazdasági és társadalmi felemelkedéséért, az Európán végig­söprő forradalmi hullám részeként. A forradalom nemzeti kincsei között ott van a Nemzeti dal, és a Mit kíván a magyar nemzet? — a 12 pont. Ha megnézzük a mostani, 1990-es rendszerváltást sürgető, legprogresszí­vebb pártok programját, abban a 48-as Nemzeti dal és a 12 pont szelleme talál­kozik. Szólj hozzánk Petőfi 1848 márciusá­ból! „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve. Annyi éjen által, mint kísértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen-földön téged, Egyetlenegy igaz istenséget.” Lapozzunk: 1956. október 23. Nép­felkelés, forradalom és szabadságharc. Célja: ezt mindenki tudja, aki magyar. És minket, a háború után született Feltámadás. Gondolatomban a húsvét a keresztény hitüek szerint nagyobb ünnep a ka­rácsonynál is, hiszen a születés megadatik bárkinek, a feltá­madásnak azonban csak az ígéretét bírjuk. Jézus feltáma­dott — hirdeti a szentírás, és a hívő ember erőt merít a feltá­madás lehetségességéből. De azt is mondja a szentírás a hitetlen Tamással kapcsolatban: boldo­gok, akik nem látnak és hisz­nek... valamennyi magyar gyermeket arra ta­nított a rendszer ez idáig, hogy 1956- ban ellenforradalom volt. Azt tanultuk, hogy Magyarországon szocialista de­mokrácia van, a társadalom vezető ereje a munkásosztály, és a párt a munkás- osztály forradalmi élcsapata. Azt kellett énekelnünk, hogy a párt­tal a néppel egy az utunk, meg a bun- kócskát, meg a poljuskát — még ma is tudom oroszul — meg az áll egy ifjú nyírfát. Úttörőként megkezdték az át- nevelésünket, a gyermekeinknek pedig már az óvodában a kezükbe adták a piros papírzászlócskákat, hogy azzal Lenin bácsinak integessenek. Abból kell most feltámadnunk, ami egy önmagától elidegenített, egy szá­mára teljesen más, idegen kultúra és ideológia szorításából kiszakadt. Mé­lyebbre már nem juthatunk — fogal­mazta meg a napokban egy ismert poli­tikus — és ha a közállapotokat sorra vesszük, lényegét tekintve aligha vitat­kozhatunk vele. Nincs hitele az adott szónak, nincs megbízhatóság, a szakér­telem gyakran hiányzik; atomjaira hul­lanak szét szellemi értékeink. Feltámadásra vár a hitevesztett, anyagilag és erkölcsileg lezüllött, nem­törődöm és közömbös, vagy szinte ki­zárólag az aranyborjú imádatára hajla­mos és a megalkuváshoz hozzászokta­tott magyar nemzet. Nem a romokban fekvő gazdaság, a hiányzó nemzettu­dat, a sárba süllyedt erkölcsi állapotok a legfájóbbak, hanem a lélek sebei. Nem csak az a szervezet beteg, melyen kívülről is láthatóak a betegség nyo­mai. Halálos beteg lehet az a szervezet is, mely önmagát belülről emészti fel. Nagy kérdés: vajon lelkében mikor gyógyul meg nemzetünk? Örökségünk az irgalmatlan, könyör­telen és kegyetlen Ady-átok, amely mögött mégis mélységes hazafiság hú­zódik meg a magyarságról. ,,Ha van Isten, ne könyörüljön rajta. Veréshez szokott fajta... Ha van Istennőidtől az égig Rángasson minket végig...” De örökségünk ugyancsak Adytól a látnoki kép: „Bus koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk, Holnap már minden a mienk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk." Tetteinket természetesen a történe­lem ítéli majd meg, de most félő, hogy nagyon nehéz lesz közös nevezőre jut­nunk. Ezt láttuk a közelmúltban lezaj­lott választási események sorozatában: ha ketten megszólaltak, biztos, hogy legalább kétfélét mondtak, és jellemző volt az is, hogy sokan előszeretettel a saját véleményük kiny1 Ivánítása heiyett mások besározásával voltak elfoglalva. Mérlegeli majd tetteinket a történe­lem, és nem hallgathatjuk el, hogy a na­pokban rosszul vizsgáztunk, éppen itt a Rákóczi-szabadságharc zászlóbontásá­nak a földjén. Ismeretes; több körzet­Feltámadásaink ben a szavazó korú állampolgároknak még a fele sem ment el választani. Megkérdőjeleződik a történelmi fele­lősségtudat, továbbá az ország sor­sáért és a jövőért érzett felelősségtuda­ta is. Miként kívánja a nép kezébe venni sorsának igazgatását, ha a leg­fontosabb döntéseket átengedi egyes hangoskodó, csak a saját érdekeit kép­viselő csoportosulásoknak? Hogyan ér­vényesülhet így a valóságos népképvi­selet? Persze az igazsághoz tartozik, hogy lehet magyarázatot találni a közönyre. A magyart időről időre hozzászoktatták a mindenkori hatalmasságok, hogy: az intézkedések a nép feje fölött történ- j nek, és hiába is emelnének szót saját ügyükben, a döntések úgyis nélkülük | születnek. Az utóbbi jó 40 esztendő- I ben pedig a demokráciának hirdetett | rendszerben a nép a lelkében is vég­képp kisemmiződött, nem csoda, jha nem hisz az újabb ígéreteknek sem Most, amikor a húsvétot, a feltáma­dást a feltámadó szabadság és demok­ráciajelképének is tekinthetjük, az ele­jétől kell megtanulnunk az áhított sza­badságot és a demokráciát. * Napjaink történelmét az elmúlt tör­ténelmi korokból egyikhez sem lehet hasonlítani, legfeljebb ha a Szent Ist­vánéhoz. István királyunknak lehetett hasonló dolga, mint a most megvá- I lasztandó magyar vezetőknek lesz: ] országot alapítani a semmiből. Bár, ha I jól végiggondoljuk, nem biztos, hogy Istvánnak nehezebb volt. Istvánnak — amellett, hogy nem volt eladósodva — adott volt egy tör- zsi-nemzetségbeli rendben élő nép, a maga pohány hitével. Európa szívében így nyilván meg nem maradhatott. Ist­ván tehát a művelt Nyugathoz fordult. Hittérítőket hozott, papokat fogadott, tűzzel-vassal terjesztette a katolikus hitet. Nemzetteremtő szándékában nem riadt a váráldozattól sem. De olyan eszme vezette, melynek jogosságát, hitelességét ezer történelmi esztendő igazolta, amint Ratkó József király­drámájában veretes megfogalmazás­ban olvashatjuk: „ha nem buzogtok..., Krisztus jó hitében, eláll az Isten tőle­tek, oly időt küld, hogy megirigyli az élő a holtat" István népe, ha a pogány hit szerint is — de hitt. Hitében egységes vqlt, egyik hitről kellett a másikra áttérnie. A mai „pogányság” nem értelmezhető úgy, mint egyfajta hit. Ma a hitetlenek több milliós tömegének kellene újra hitet találnia és visszajutnia Európába. A feltámadás, a húsvét a tavasz ébre­désének, a természet megújulásának ideje. Szemünknek jólesik á fák élénk­zöld színpompája, a kerti virágok tar­kabarka csokra. A fáradt tél után magunk is feltámadunk... A költővel szólva: ma se hi­tünk, se kenyerünk. Hol- \ nap' húsvét napján ébred­jünk fel úgy, hogy ha ke­nyerünk ezután .egy darabig talán ki- $ sebb lesz, mint eddig volt, hitben meg­erősödünk. Legalább hitünk legyen) ; Hinnünk kell, hogy ha lélekben fel­támad a magyar nép, ha visszaszerzett rangját és méltóságát tovább erősíti, úrrá lehetünk rettentő bajainkon. Emeljük föl tekintetünket, és emeljük fel lelkeinket. Legyen erőnk újrakez­deni. És miközben kíváncsian és félye a jövőt fürkésszük, viseljük méltóság­gal azt, hogy magyarnak születtünk. Vegyük kölcsön a szentírás szavait ismét a feltámadás ünnepén: boldogok akik nem látnak és hisznek. Mi sem látjuk még, mi lesz velünk, de higgyük, hogy lehetünk boldogabbak. Megbűnhődtiik már azt a jövendőt...­_____________J . || Kelet —_ A Rlagyarország Baraksó Erzsébet: }

Next

/
Thumbnails
Contents