Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
Kortesvilág Gelsén A felületes szemlélő könnyen azt hiheti, csak a főutat övező két házsor jelenti a falut. Miért is hinne mást? Némelyikük emeletes, városi utcában is megállná a helyét, az ablakokon gyönyörű függöny, az udvarokon autó, a házak előtt soksok bokor és virág. Persze annak, aki Gelsét valóban látni szeretné, jóval beljebb kell haladnia. A vasúiti síneket átlépve rögtön az állomás, annak váróterme előtt találjuk magunkat. Igaz, a faluban lakók még jócskán gyalogolhatnak, amíg a vonattól a házakig érnek. A falu szélén kőkereszt, a megfeszített Krisztus lábainál már idei aranyeső sárgállik. Ez persze csak a kezdet, hiszen a kikeletet jelző aranyesőtől az elmúlás jelképeként számontartott őszirózsáig és krizantémig virít majd a vázában virág, bizonyítva, hogy az itt élő emberek nemcsak a test, hanem a lélek gondjaira is figyelnek. Igaz, mostanában mintha nehezebb dolguk lenne. Az országos bajok elől ez a falu sem tud menekülni, pedig ha tehetné, bizonyára ezt a módszert választaná mindenki. Hogy miben mérik az itteniek leginkább a változást? Abban, amiben a legjobban lehet. A hangulatban, a mindennapokban. Itt volt ez a mostani falugyűlés is! Valósággal odaveszett a jól bevált koreográfia! Régebben ilyenkor elmondták, mit tervezett, mire jutott Gelse egy esztendő alatt, sorolták a bajokat, számbavették az örömöket. Mindig akadt néhány renitens hozzászóló is, aki hol megnevettette, hol meg felbosszantotta az „igen tisztelt” jelenlévőket, valójában azonban igazán nagy dolgok sohasem történtek. Most meg? A kapuban ácsorgók, a bolt előtt tanakodók csak találgatják, kinek is van hát igaza. Merthogy valósággal felbolydult a falu. A legfőbb munkaadók egyike, a Bogáttal közös termelőszövetkezet most levelet írt a tagoknak, ugyan döntenék már el, hogy bennhagyják vagy kiveszik a közösből a földet. Most aztán fel van adva a lecke, jó lenne tudni, mi a jobbik megoldás. A tudás mellé persze erő is kéne, hiszen az egykori, önkéntesnek csak túlzással nevezhető tsz-alapítók ma már nem hogy aratni, kapálni jószerivel menni is alig bírnak. Ugyan ki várhatná tőlük, hogy vénségükre kezdjenek vállalkozásba, gazdálkodásba? — Az emberek meg vannak zavarva, nem tudják mit csináljanak — mondja Szu- csányi Lászlóné, a takarék- szövetkezet helyi fiókjának vezetője, aki szemmel láthatóan elégedetlen afalugyűlés hangulatával. — Ha szélen ültem volna, tán ott is hagyom az egészet! Sokan nem tudják, hol tartanak. Hiába van a törvény, nem akarják, vagy nem tudják azt tudomásul venni. Itt van ez a földkérdés is! Hiába magyarázta az előírásokat a téesz képviselője, volt, aki váltig e- rősködött: neki a bevitt föld is meg a háztáji is kell, az Istennek se akarta megérteni, hogy a kettő együtt nem megy. Persze nemcsak emiatt volt szokatlan, az eddigitől gyökeresen eltérő az idei falugyűlés. Újdonság volt az is, hogy sok évtized után most hallhattak igazi kortesbeszédeket a gelseiek, akiknek fiataljai a szónokokat hallva csak kapkodták a fejüket. Ennyi okos, jót akaró embert még nemigen volt szerencséjük látni! A falugyűlésen három párt is programot hirdetett, s talán felesleges mondani, mindegyik a maga igazáról akarta meggyőzni a népet. — Van itt olyan jövés-menés, hogy ilyet még Gelse nem látott! — fogad mosolyogva Lakatos Zoltán, a falu elöljárója. Az ország hangulata, problémája a mi falunkat sem kerülte, igaz nem is kerülheti el. Higyje el, nem túlzók ha azt modom, az itt élőknek lassan már elege van a sok pártból, a politikából. Az önállóság régi téma Gelse és Bogát között. Az egykori, felsőbb utasításra végrehajtott egyesülésnek okkal akadt ellenzője annak idején a gelseiek között. A kényszerű házasság mégis létrejött, s mostanra kiderült, nemcsak a vőlegény örülhet, a menyasszony sem járt rosz- szul. Bogát nem kihasználni, hanem mindig is támogatni igyekezett a falut, mintha csak azt akarná bizonyítani, rászorul a nehezen kapott bizalomra. A faluegyesítés óta Gelsén bővítették az iskolát és óvodát, korszerűsítették az orvosnak szánt lakást, két tanteremmel gyarapították az általános iskolát. Az anyagi gyarapodás persze önmagában még nem minden, főképpen nem az, ha mára mindezek már a köny- nyebben megszerezhető dolgoknak számítanak. Házat építeni, autót venni, vagyont gyarapítani olykor egyszerűbbnek tűnik, mint együttartani a családokat, megmenteni a házasságokat, békében, becsületben felnevelni a gyermekeket. A lélek táplálékát megszerezni a falu papjai is segítenek. Lengyel László református lelkész és Kerékgyártó András a görög katolikusok papja nemcsak az istenhívők, temp- lombajárók, hanem az egész falu gondját-baját igyekeznek gyógyítani. A falu szélén álló, friss virággal feldíszített kereszt ily módon arra is figyelmeztet: az itt élők számára is a lélek nyugalma is fontos. Az volt persze régen is, hiszen a papok jóvoltából nemcsak gyónni és áldozni, bűnöket megvallani és bűnbocsánatot nyerni lehetett és lehet. Az egyházak képviselői világi tevékenységekre is szakítottak időt. A papok által vezetett énekkar, az általuk megtartott iskolai énekóra jó lehetőséget nyújtott a neveléshez. — Abban az időben nem volt az iskolánkban énektanár, megkértem hát a papokat segítsenek! Megtették, s ma is azt tartom, nem jártunk velük rosszul — mosolyog kis huncutsággal a szemében Lakatos Zoltán elöljáró, egyben az iskola igazgatója. Igaz, jócskán ért engem vád is emiatt, amin utólag csodálkozni se nagyon lehet. Szenei Molnár Albert énekei jópár évvel ezelőtt bizony idegenül csengtek a világi emberek fülének. Szerencsére, mint oly sok mindenben, ebben is nagyot fordult mostanra a világ. A régi jó gyakorlatot, a lelkesítő példákat persze kár lenne pusztán a változtatás kedvéért félredobni — vallják a gelseiek, akik számára a 89-es karácsonyi ünnepséget a két felekezet papjai szervezték, s akik alaposan megfontolják az önállóság gondolatát is. — Nem hogy az egyházzal, a szomszéd falvakkal sem szeretnénk rosszban lenni — folytatja Lakatos Zoltán. Elég volt a gyűlölködésből, a huzavonából. Sajnos, a magyar ember egyik legnagyobb hibája, hogy ha szeret, nagyon szeret, ha haragszik, akkor nem ismer megbocsátást. Pedig nekünk itt kell megélnünk, itt kell maradnunk. S higgye el, Gelse sorsa az ország sorsa is. Ezért is szeretném, hajóba maradnánk a határmenti megyékkel, az ott élő magyarsággal is. A kapkodás nem vezet jóra tudni kell, mit és hogyan akarunk. — Ismeri a Bagdadi tolvaj történetét? — néz rám Lakatos Zoltán. Abban kéri az egyik szereplő — „mondanák már meg neki, merre van a hárem.” — Isten őrizz, hogy megtudd — kapja a feleletet, — kerüld el, különben elveszel! — Hogy kerüljem el, ha nem tudom merre van? — hangzik a logikus válasz. — Látja, ezt szeretném jómagam is megtudni: merre van, s elkerülni a rossz irányt. A jó irány megtalálásához sokak szerint nemcsak megfelelő iránytű, hanem jó vezetők, s engedelmes követők is kellenek. Gelsén mindez adva vagyon, amire nemcsak az iskola igazgatója, hanem valamennyi lakójai is büszke lehet. A megyében csak „zöld könyvként” nyilvántartott dokumentum szerint a gelsei iskolások a szakmunkásképzőkben harmadik, a gimnáziumokban pedig a tizennegyedik helyen végeztek az elmúlt esztendőben. Mindez persze azért is öröm, mert kiművelt emberfőkre talán soha nem volt ekkora szüksége az országnak, mint ezekben a zűrzavaros időkben. Hiszen nemcsak Gelse, az ország is így haladhat előre, a bagdadi tolvaj által is keresett jó irányba... Kovács Éva y Kelet 1990 ”3 - Wa"'grarszág - ............. n —
