Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
Hat esztendő mérlegén Léner Péter színházi öröksége Színházi berkekben egyértelműen kockázatos vállalkozásnak számit egy-egy új magyar dráma bemutatása. Ezért nem véletlen, hogy évadok telnek-múlnak, amíg figyelemre méltó előadással találkozik a néző. A rendezők, a színházvezetők az egyetemest, az általános érvényűt keresik. Formai megoldásokban pedig a modernet, a realizmustól, a naturalizmustól elfordulót. A többrétegűség megjelenítésére vállalkoznak, nem zárva ki a többértelműség lehetőségét sem. 400 éves a magyar nyelvű Biblia „Ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is, szeretet pedig nincsen énbennem: semmi vagyok.” Ilyen körülmények között különösen kockázatosnak tűnik egy frissen alapított színház esetében a magyar dráma ügyét felvállalni. Ráadásul az új termését. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház fiatal intézmény. Alig tíz esztendős múltja kevéssé sejteti a tendenciákat, amelyek érvényesülnek az első előadás óta. De egyvalami nem mú- lóan erős. Az alapítólevél a következőképpen fogalmaz: a színház feladata „a magyar dráma ápolása. Ennek keretében olyan írók felkutatása a megyében és a megyén kívül, akik munkásságukban lehetőleg a színházhoz kapcsolódva, a dráma műfajában is folytatói lehetnek az országrész nagyszerű és nemes irodalmi hagyományainak.” Amikor 1984. április elsején Léner Péter átvette a színház irányítását (a művészeti vezető feladatkörét is magára vállalva) erősen megcsappant létszámmal, kevés vezető színésszel kellett az évadot végigcsinálni. Az 1984-85-ös szezont biztató előjelekkel sikerült kezdeni: a frissen végzett főiskolai osztály művészeinek kétharmada vállalta a nyíregyházi létet, ide szerződött két fiatal rendező (Gellért Péter és Salamon Suba László). A következő évadokban kevés mozgás volt a társulatban, ami azt mutatta, hogy az ide kerültek megtalálták a helyüket, megszerette, befogadta őket a város. Az 1984-85-ös évadban szép sikereket ért el a társulat {Shakespeare: Vízkereszt, Rat kő: Segítsd a királyt!), egyre nőtt iránta az érdeklődés a sajtóban. Megnyílt a stúdiószínház, az Ördögök és a Kávéházi kabaré új színházi, kifejezésbeli lehetőségeket is megmutatott. A műsorpolitikában fontos szerepet kaptak a magyar dráma, a kortárs európai dráma, a világirodalom klasszikusai és a szórakoztató irodalom értékes művei. A színház arra törekedett, hogy saját lehetőségeivel mutasson rá jelenünk kérdésére, legyen.feladata az emberi értékek felmutatása és védelme, épüljön be a megye mindennapjaiba, kérdésfeltevése legyen autentikusan magyar, tágabb értelemb'en közép-európai, illetve európai. Munkájával meghatározott szerepet játsszon az ország színházi életében, jelentsen rangot a Móricz Zsigmond Színház tagjának lenni. E koncepció jegyében került színre Páskándi Géza Lélekharang, Gyurko- vics Tibor Bombatölcsér, Bacher Iván három egyfelvonásosa, Határ Győző A patkánykirály című drámája. A közép- európaiságot fogalmazta meg a //ruha/—adaptáció, az Őfensége pincére voltam, Viktor Szlavkin két egyfelvonásosa, Krlezsa Galícia című darabja. Magyarországi bemutató volt Bond: A bolond című drámája. Sikeres vonulat volt Reményik Zsigmond: Az atyai ház, Moliére: Az úrhatnám polgár és a Fösvény, Schiller: Ármány és szerelem, Németh László: Galilei című darabja. A Magyar Televízió is nagy érdeklődést mutatott a színház iránt, amit igazolhat, hogy közvetítette Balázs József. A bátori advent, Németh László: Galilei, Reményik Zsigmond: Az atyai ház, Miroslav Krlezsa: Galícia című drámáját. A minisztériumi nívódíjak több előadást jutalmaztak, így a Segítsd a királyt!, az Ördögök, a Lélekharang, az Őfensége pincére voltam. Az atyai ház, A bolond, a Pinokkiö, A patkánykirály bemutatását. 1987 tavaszán „Az évad legjobb színháza” címet kapta a társulat. Léner Péter értékelte a tapasztalatokat: Nyíregyházán létrejött egy olyan társulat, amelynek tagjai tudnak és akarnak együtt dolgozni; a próbák intenzitása megerősödött, mindenki megértette, hogy csak nagy elszántsággal lehet dolgozni, a színházi munka nemcsak kellemes, de gyötrő is. A színházi munka szolgálat és lemondás. A színház célja nem a pénzcsinálás, hanem az emberi, erkölcsi, érzelmi szellemi hatás — természetesen nem üres nézőtér előtt. Kialakulóban van egy nyíregyházi színházi stílus. Alapjában realista, középpontjában az ember mint társadalmi lény és mint jelkép. Ember a történelemben, ember a világban. Léner Péter nem nyilatkozott gyakran és szívesen. Pedig a hat év alatt, amit Nyíregyházán, a színház igazgatójaként töltött, jelentékeny művészi eredmények születtek ebben a szellemi műhelyben: ősbemutatók sora (A bátori advent, Édes otthon, Segítsd a királyt!, A homok vándora, Ördögök, Kávéházi kabaré, Az ördög győz mindent szégyenleni, Nő a körúton, Tüskerózsa, Bombatölcsér, Lélekharang, A patkánykirály, Feljegyzések az egérlyukból, Éljen a színház. Temetés, A küszöbön) és magyarországi bemutatók (Kinek se nap, se szél, A bolond, Őfensége pincére voltam, A kép, Szükséglakás, Galícia). Olyan vendégrendezők dolgoztak a színházban, mint Kapás Dezső, Hegyi Árpád Ju- tocsa, Lendvay Ferenc, Ivó Krobot, Alain Timar, Csizmadia Tibor, Mihály fi Imre. A színház kilépett viszonylagos elszigeteltségéből, nemzetközi kapcsolatokra is szert tett. Léner Péter kiválóan menedzselte a társulatot, a színházat, oroszlánrésze van abban is, hogy az elmúlt hat év alatt új magyar drámák születtek, s ezeknek a nyíregyházi színház adott otthont. A legtöbb esetben ő vállalta a bukás kockázatát is, hiszen az új magyar drámák színházi rendezője is ő volt. Ezek közül kiemelhető Balázs József: A bátori advent, Gáli István: Nő a körúton, Páskándi Géza: Lélekharang, Éljen a színház!, Krlezsa: Galícia, Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő, Beaumarchais: A sevillai borbély c. drámája. Rendezőként Léner Péter nem tartozik a nagy kísérletezők közé, művészi törekvése a hűséghez való ragaszkodás. Sohasem formabontó ötlettel hívta fel magára a figyelmet, inkább azzal, hogy közvetítette az alkotó üzenetét, a saját véleményét jórészt alárendelve, vagy csak óvatosan jelezve. Igazgatói működése alatt a társulat több tagja rendezőként is kipróbálhatta az erejét:!'itai András, Schangler András, Bárány Frigyes, Gaál Erzsébet, Mensáros László. Szabó Tündének két darabja is színre került. Léner Péter távozása minden bizonnyal egy korszakot zár le a színház működésében. Ennek a hat esztendőnek az eredményeire azonban feltétlenül lehet és kell is támaszkodnia az új vezetésnek. Nagy István Attila Ezeket a sorokat: a szeretet himnuszát olvasta fel 1590-ben — először magyarul — Károlyi Gáspár gönci prédikátor ifjú mátkájának. Úgy hangzott szájából, mint imádság, mint szeretet-val- lomás, mint bizonyságtétel. Úgy vélem, hasznos lesz, ha az irodalmi hírlevél a Biblia-fordító személyéről is híradással szolgál. Illő ismerni ezt a kivételes képességű alkotót, akinek eredeti családneve: Radics Gáspár volt. Mivel Nagykárolyban született, 1529-ben, ezért nevezte magát — latinosán Caroli —, magyarul Károlyinak. Tanulmányait a nyugati egyetemeken, Svájcban és Németországban, Wittenbergben végezte. Hazatérte után Göncön lett lelkész. 1564-ben esperessé nevezték ki, így lett ennek a vidéknek egyházi vezetője. 57 éves korában érlelődött meg a fiatalságától benne élő gondolat: magyarra fordítani a Bibliát. E hatalmas vállalkozásnak erkölcsi és anyagi támogatói: Rákóczi Zsigmond, akkori egri főkapitány, és Báthory István országbíró voltak. Ok telepítették Vizsolyba a Mankovit-féle nyomdát. Károlyi Gáspár — munkatársaival és a fiatal Szenei Molnár Albert segédletével — négy évi intenzív munka után 1590. júliusában jelentette meg nagy művét: a Szent Biblia, azaz Istennek Ó- és Újtestamentumában foglaltatott egész Szent írás című fordítását, 800 példányban. Mivel ez a példányszám gyorsan elfogyott, még a század végén újra kinyomatták. Azóta — napjainkban is a Helikon gondozásában — számtalan kiadása jelent meg, s nem túlzás azt állítani, hogy a vizsolyi Biblia az elmúlt 400 év során felmérhetetlen hatást gyakorolt az egyházi irodalom mellett a magyar költészetre és szépprózára is. Ennek legismertebb példája Arany János és Ady Endre költészete. De igen erőteljes nyomai találhatók meg — szövegátvétel és szellemiség vonatkozásában egyaránt — pl. a felvilágosodott filozófus-író: Bessenyei György műveiben is. Bessenyei meglepően sokszor von le tanulságokat és hoz szemléltető példákat a Károlyi-biblia szövegéből. A teljes magyarnyelvű Szentírás — a kiadást gondozó szakember adatai szerint — 2412 oldal terjedelmű. Ezeken négy és félmillió velencei típusú betű olvasható. A munka jelentősége azonban messze túlnő a mutatókon: a vizsolyi Biblia a nemzeti fejlődésünk és anyanyelvűnk fejlődésének dokumentuma, a magyar szellemi élet értékének bizonyítéka és ösztönzője. A mai, remekmívű kiadás sem csak emlékmű, és nem csak könyvtárdísz: az elegáns köntösben ma is az örök eszmék: a békesség és a szeretet evangéliuma olvasható. Az Ótestamentum kemény tízparancsolattal szabályozott világát ugyanis az Újszövetség egyetlen új parancsa váltja fel: „...hogy egymást szeressétek!” Hogyan emlékezik a magyar tudományos élet erre a kivételes évfordulóra? A történelem igazolta ennek a szellemi erőfeszítésnek a korszakos voltát. A gönci prédikátornak lett igaza és nem annak az osztrák tisztnek, aki amikor megtudta, min dolgozik Károlyi, így kérdőjelezte meg a munka értelmét: „Ön a Bibliát magyar nyelvre fordítja... De eltöprengett-é azon, hogy meddig lesz szükség a magyar nyelvre? Néhány évtized, talán egy század, s ebben az országban mindenki a németet beszéli majd... És akkor kinek kell a magyar Biblia?” A történelem Károlyi Gáspár javára döntött! Nekünk, mai utódoknak nem kell már tehát a nyelvünk létéért, megmaradásáért, hivatalossá tételéért küzdeni. Megtették ezt helyettünk a maguk idején a Károlyi Gáspárok, a Bessenyei Györgyök és a Kazinczy Ferencek. Nekünk már „csak” a nyelv megőrzése, gondozása... és az ülő megemlékezés feladata maradt. Ebben az értelemben rendezi meg ez év májusában a Kazinczy Társaság, — együttműködve az Irodalomtörténeti Társasággal, az Irodalompártolók Egyesületével, a Kölcsey és a Bessenyei Társasággal azt a konferenciát, amely a fordító személyével és a Biblia történelmi, nyelvi hatásával foglalkozik. Előadás hangzik majd el a reformáció jelentőségéről (Csorba Csaba), a bibliafordítások történetéről (Ágoston István), Károlyi Gáspár jelentőségéről (Szabó András), Écsedy Báthory István biblikus műveltségéről (János István), a népi műveltséget befolyásoló Bibliáról (Nagy Géza), a Bessenyei műveiben megnyilvánuló biblikus inspirációkról (Bánszki István), Kazinczy Bibliájáról (Busa Margit), Kölcsey biblikus műveltségéről (Takács Péter), Móricz Zsigmond és a Biblia kapcsolatáról (Kováts Dániel), és a reformáció szellemének a népi írókra gyakorolt hatásáról (Zimonyi Zoltán). A programot a Biblia a magyar képzőművészetben” c. kiállítás gazdagítja. És — szeretnénk remélni — hogy a gönci református hívekből álló énekkar ajkán ismét felhangzik Károlyi Gáspár tiszteletet ébresztő érc-szobra előtt az ideillő egyházi ének: „Nem hagyjuk el a Bibliát...!” Bánszki István Biciklivel Széchenyihez T örtént pedig, hogy 1988 nyarának egyik hűvösebb napján (már estébe hajlott az idő) bőrig ázott, középkorú férfi csöngetett be szatmári lakásunkba. Nevemet kérdezte, engem keresne, szakítsak neki néhány percet, míg beszélgetünk, egyben melegszik egy kicsit. Csöndesen, alig hallhatóan szólt, s mielőtt betette volna maga mögött az ajtót, mégegyszer körülnézett a lépcsőházban, nem követte-e valaki, ami nálunk könnyen megesett abban az időben, még akkor is, ha az ember hófehér tisztának tudta saját lelkiismeretét. — Filetót István, nyíregyházi számtantanár vagyok, mostjövöka maga szülőfalujából, Kőszegremetéről, s az úton telibe kapott a vihar. Találkoztam apjával, sokat mesélt az öreg, s számtantanár öccsével, akik rám kötötték, hogy feltétlenül keressem meg, mert magának részletesebb leírása van a remeti Széchenyi-szoborról. A többit már egy pohárka lélekmelegítő mellett mondta el a mindjárt kedves barátnak fogadott Filetót tanár úr —, s közben természetesen vizes ruháját is lecseréltük. * Kőszegremete 42 kilométerre van Szatmárnémetitől, volt tehát mit pedáloznia a vendégnek. Hogy mit keresett az avasi dombok ölén elterülő, színtiszta magyar és református falucskában, ez részben már az előbbiekből kiderült. Mint a Széchenyi Társaság tagja, Filetót tanár úr vállalta, hogy a közelgő Széchenyi bicentenárium (1791— 1991) előkészületei keretében megnézi, áll-e még a remetei (több erdélyi megyében páratlan) Széchenyi emlékmű, s egyúttal lejegyzi a hozzá fűződő történeteket, amit közzétesznek a bicentenárium emlékkönyvében is. Az adott körülmények közt, hogy Ceausescu népellenes családi diktatúrája mélypontra juttatta a román—magyar kapcsolatokat, amikor a madárnak se volt szabad ellenőrzés nélkül átrepülnie a határon, s a szekusok még a légy zümmögésében is az ellenség hangját keresték, egy ilyen vállalkozás egyáltalán nem ígérkezett kockázatmentesnek. Most, a forradalom után két-három hónappal mosoly- gunk rajta, de 1988 nyarán nem marad következmények hélkül, ha egy besúgó (volt belőlük minden bokorban) azt jelenti a megtorló szervezetnek, hogy Filetót István nyíregyházi tanár egy magyar gróf (a ,,legnagyobb magyarról” nem is beszélve!) emlékei után kutat egy teljesen román települések közé zárt magyar faluban. Bűnjelnek több mint sok lett volna, ha megtalálják nála a magas obeliszk márványtáblájára írt szöveget: „Gróf Széchenyi István emlékére emeltette Kőszegremete református magyarsága". Nem mondom, hogy börtönbe csukják, de egy kicsit vallatják, puhítják, „megmasszírozzák" (s mellesleg e sorok írója vagy nyolcvanegy éves öregapja is kap,) s egyhamar nem teszi lábát szép hazánkba, mert neve felkerül arra a bizonyos feketelistára. * Okos, nagyon okos és bölcs dolog volt, hogy biciklitúrára jött át egy csapat diákkal, rövidnadrágba öltözve, s a csomagtartón a sátorral. Miként az se volt rossz, hogy mindjárt a strand melletti kempingtáborba karikáztak, jegyet vettek, felállították a sátrakat és mentek is locsi- kázni, nem csellengtek összevisz- sza, hogy gyanús alakok szegődjenek nyomukba annak szimatolására: vajon milyen fondorlattal akarják megdönteni a Ceausescu-házas- pár hatalmát? Az már nem volt annyira feltűnő, hogy a tanár úr másnap beverklizett a városba, majd onnan kicsit tovább. Kopott rövidnadrágja, viseltes inge révén nem lógott ki a sorból, bicaja viszont nem volt elég kopott, s márkája az itteni átlagnál jobbnak bizonyult, mert mikor ki akarta kötni a szatmári pártszékház közelében lévő parkolóhelyen a szolgálatos zsaru rászólt, hogy „olyan" kerékpár — s a hátsó sárhányón ékeskedő H betűre mutatott! — nem maradhat ott. Filetót tanár úr értett a kevés szóból, ezért matektanár. Ám a lényegre térve: sokáig beszélgettünk, s a szükséges leírást megkapta vendégem. Még a diktatúrabeli törvények szerint se volt abban semmiféle államtitok —, az olvasó is meggyőződhet erről, mikor kezébe kerül majd Széchenyi bicentenárium alkalmával megjelenő emlékkönyv. De akkor még nagyon féltünk, ezért az évszámokat és a neveket számtanpéldák közé rejtette a tanár úr, a szöveg, azaz a szobortörténet nagyobb részét pedig kívülről megtanulta. De mi lesz a fotóval? Hátha sikerült, hátha nem volt rossz az idő. Sebaj, majd szerzek és küldök én! — vállaltam el. Néhány héttel később kaptam egy olyan fotót, amelyen gyermekek ülik körül a remetei Széchenyi szobor talapzatát. Remek! Mintha iskolai kiránduláson lennének és hát ott volt az a szobor, amit meg kell mászni, amire rá kell ülni! írtam hozzá pár sort. „Nézdd már Pista, milyen jól sikerült végül is ez a nyári emlék! Jancsi egy kicsit eltátotta a száját, de Costel szépen mosolyog, Vasile most is izeg- mozog, Julika meg úgy odameredt, mint egy szobor... "Szóval, a gyerek „fontos” nem a szobor!A borítékba tett,, családi képet" aztán Bukarestben adtam fel Ghita és Jóska néven. Nem sokra rá Filetót Pista üzent egy ismerőssel: megkapta. Sike Lajos a Romániai Magyar Szó munkatársa |l Kelet 1990. március 31. IIM(üy3rQrSZ3Q ^
