Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
Nyílt Vita ________________ Kopik-e a szürkeállomány? A magyar tudás még márka a világban, de termékeink többsége már nem — hangzott el a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége megyei vb ülésén a múlt héten. Tóth János, az MTESZ főtitkára summázta értékítéletét az idézett módon. A tanácskozás után megkértük, szerkesztőségi beszélgetés keretében folytassuk szűkebb körben a szürkeállomány értékeiről kezdett fejtegetést. Az eszmecsere további résztvevői voltak: dr. Endreffy Ildikó orvos-biológus, iparjogvédelmi szakember (megyei kórház I. gyermekosztály), Horváth Péter Varsóban végzett szervező gépész- mérnök, építőipari gazdasági mérnök, a SZÁÉV szervezési osztályvezetője, Takács László agrármérnök, gazdasági szakmérnök, a megyei tanács főosztályvezetője. A Kelet-Magyarország szerkesztőségét Marik Sándor újságíró képviselte. Horváth Péter Endreffy Ildikó Tóth János Takács László Marik Sándor • K-M: Attól zeng az ország, hogy közelíteni kell Európához, s nemcsak politikai értelemben, hanem gazdasági területen is. Ehhez viszont elengedhetetlen az élenjáró tudás. Mi az oka, hogy a magyar tudás még elismert a világban, de termékeink többsége szabad verseny keretében — különösen a kemény valutával fizető piacon—már nehezen adható el? Tulajdonképpen hol áll a magyar műszaki színvonal európai ösz- szehasonIHasban, s hol helyezkedhet el a szabolcsi műszaki színvonal? Tóth János: — Két nagy feladat megoldása fonódik most össze Magyarországon. Egyszerre került előtérbe a rendszerváltás, s ugyanakkor van egy korszakváltás is, amely független attól, hogy milyen társadalmi rendszer van. A huszadik század végén a világ mindenképpen korszakváltás előtt áll. Korábban a technika hatott a tudomány fejlődésére, most pedig a tudomány hat a technika fejlődésére. A tudomány soha nem látott mértékben vonul be a termelésbe, és minden ország arra törekszik, hogy legjobb tudományos eredményeiből technológiát csináljon. Ehhez pénz kell. Vannak olyan országok, amelyek maguk meg tudják oldani a feladatot, mások csak a világgal összefogva tudnak eredményt elérni. Egy olyan, közepesen fejlett országban, mint Magyarország — hiába vannak nekünk nagyon jó tudományos- műszaki gondolataink— már korábban el kellett volna dönteni, miben akarunk élenjárók és miben követők lenni. Mert vannak olyan területek, amelyeken nyugodtan lehetnénk élenjárók, másokban predig csak integráció útján érvényesülhetünk. Magyarországon sajnos, lemaradtunk a felismerésben. Sok más kis országban — mint például Finnország, Tajvan, Dél-Korea, stb — időben felismerték, hogy válaszolni kell a kor kihívására, ami a műszaki fejlesztéssel kapcsolatos. Ma ugyanis a termékben lévő szellemi hányad a meghatározó a világkereskedelemben. • K-M: Tehát a fejlett világ és a feltörekvő országok a szellemi tudást felértékelték, miközben nálunk éppen ez idő alatt leértékelődött. Vajon miért, hiszen teljesen természetes, szinte magától értetődő dologról van szó: a korszerűbb, színvonalasabb, többet tudó termék többet ér... Tóth János-. — Többet érne, ha azonos lenne a mérce. A leértékelődés nálunk sem egyik napiról a másikra következett be, hanem hosszabb folyamat eredménye, amikor a mérce nem a világszínvonal, hanem a saját színvonalunk volt. A leértékelődés nem mentes politikai elemektől sem. Mindenesetre hosszú távon egy ország számára tragédia, ha a pályát választó ifjak legjobbjai nagy számban elkerülik a műszaki hivatást, mint mostanában Magyarországon. Ráadásul az országnak nem az kerül sokba, hajói megfizeti a szaktudást, hanem ha a szellemi tőkét nem hasznosítja. A reálértelmiség szakmai és etikai érdekvédelme jóval túlmutat egy réteg szempont- jain. Takács László: — Szerintem sem a felismeréssel van baj. Azt általában mindenki elismeri, hogy egy korszak vagy modellváltás (de megkockáztatom: rendszerváltozás) esetén nem nélkülözhető a tudomány, a szellemiség elismerése. De azért tenni is kell—intézményes garanciák szükségesek —, s ez nálunk elmaradt. Úgy vélem, ha a tudás birtokában lévőket, a szellemet érdekeltté tesszük a kiemelkedő teljesítményben, akkor lesz, aki azoknak is megteremti az érdekeltséget, akik a gyárakban vagy a földeken a munkát fizikailag elvégzik. A második lépés pedig — amely legalább arinyira fontos, mint az érdekeltség megteremtése — ha nem tudjuk a legkorszerűbb ismeretek megszerzését elsőrendű feladattá tenni minden érdekelt számára, akkor hiábavaló a küzdelmük. Endreffy Ildikó:— Az Európához történő csatlakozás reális cél, az értelmiség egy része alkalmas a színvonalasabb munkára, különösen, ha jobb teltételek közé kerül. Ezt a nemzetközi kongresszusok jól mutatják. Sokan több nyelvet tudnak és szakmailag is kiválóak, gondolatgazdagok. Sajnos, e korszerű, küzdöképes elmék aránya sokkal kisebb, mint szükséges lenne. Most fizetjük meg az árát annak, hogy hosszú ideig kategóriák szerint vették fel az ifjakat az egyetemekre, s nem valódi tudásuk, tehetségük szerint. Tehát a kontraszelekcióért valójában most is fizetünk. Keserű tapasztalat, hogy ha ideológiai, világnézeti alapion kezdik megítélni a szakembereket és nem a szakmai rátermettség, hozzáértés alapján, akkor nagyon nagy károk keletkezhetnek. Mert — tegyük hozzá — a kontraszelekció jó ideig a munkahelyeken is folytatódott. Nem mondom, hogy az utóbbi években ebből a présből nem lehetett kitörni, mert erre is volt példa, de sokszorosan nehéz munka árán. Horváth Péter: — Sok éve halljuk, hogy a mi termelékenységünk a nyugathoz képiest... hadd ne minősítsem, olyan, amilyen..., s ezért nem vagyunk versenyképiesek. Szerintem azonban nemcsak politikai-gazdasági szerkezetváltásra van szükség, hanem szemléletváltásra is. Az a munkamorál, ami kialakult az élet sok területén, büntetlenül nem viselhető el. Hogyan lehetne jó munkát elvárni, ha a munkafegyelem és általában az erkölcs nagyon nagy kívánnivalókat hagy maga után? S ezek a problémák mind ez idáig a közéletre, a vezetőkre is árnyékot vetettek. • K-M: Mindez igaz, de jelenleg éppen nagyjelentőségű változások, mi több, rendszerváltozás előtt állunk. Mire volna szükség most? Tóth János: — Mielőtt nagyon elkeserednénk, azt is meg kell mondjuk, hogy az évszázad utolsó két évtizedében jellemző korszakkihívásokat nemcsak mi, hanem minden ország — a gazdagok is — válságként élte meg. Emlékezhetünk, hiszen évtizede volt csupán, Anglia súlyos éveire, amikor nemcsak saját bajaikkak küszködtek, hanem amiatt keseregtek, hogy bizonyos területeken elmaradtak Japán mögött. S ezt a válságot azok haladták túl leghamarabb, akik felismerték, a műszaki átalakítás jelentőségét, felismerték, hogy egy rugalmas társadalmi-gazdasági szerkezetre van szükség az új befogadására. A régi beidegződésektől megszabadultak. Az olyan kis országok közül pedig, mint mi, azok voltak sikeresek, amelyek megfelelő feltételeket tudtak teremteni a szakemberek számára a nemzetközi integrációban való részvételre. Endreffy Ildikó: — Szerintem a legfontosabb most a műszaki értelmiség szellemileg aktív részét növelni, az alkotó energiákat felszabadítani. A kiképzett mérnökök között most nagyon sok olyan van, aki robotol, csak a pénzszerzésre koncentrál, a családalapítás elemi feltételei, az otthonteremtés gondjai foglalják le a legkorszerűbb ismeretekkel felvértezett fiatal alkotókat. Sokan sajnos kiégnek, ismereteik túlhaladottakká válnak mire megengedhetnék maguknak, hogy ne csak pénzt keressenek, hanem alkossanak is. Holott nemzeti érdek is volna, hogy alkossanak. Horváth Péter: — Figyelembe kell venni azt is, hogy ma már a gazdaságban az egyéni munka kora lejárt. Komoly feltalálói példák vannak ugyan — mint a Béres- cseppek vagy a Rubik-kocka —, de a jellemző mégis az, hogy egy új gyógszert, gépet, eljárást teamek, kollektívák dolgoznak ki. El kellene ismerni, hogy egy gazdasági egységet, vállalatot is csapatmunkában kell vezetni, törzskarokat kell kiépíteni, s leszámolni az „egyszemélyi felelősség” néven megismert elvekkel. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a munka személyes felelőségét kell elkenni. De a mai bonyolult világban már az alkotó csapatoké az elsőbbség. Több figyelmet kellene fordítani a hosszabb távú elemzésekre, vállalati stratégiákat kidolgozni. Mert eddig a rövid- és középtávú terveké volt az elsőbbség, holott irányzatok, ütemek határozzák meg a gazdasági folyamatokat. • K-M: Mindezekből úgy tűnik: értelmiségünk anyagilag és szellemileg is rossz állapotban van. Valóban ilyen sötét a kép? Takács László:— Meggyőződésem, hogy a magyar reálértelmiség alapvetően jól képzett, megvannak azok a feltételek, amelyek megfelelő hasznosításával ez az ország Európához közeledhet. Nagyon jó példa, a magyar agrárértelmiség. Amikor megfelelő lehetősége volt a hetvenes évek második felében, hogy nagyot produkáljon, igenis tudta alkalmazni és továbbfejleszteni a legkorszerűbb technológiákat, szolgálatába vette az élenjáró technikát, és nem európai, hanem világszínvonalat jelentő eredményeket ért el. Rendkívül gyors fejlődési pályát futott be, fontos eredményeket ért el. Hogy ma a magyar mezőgazdaság megint lejjebb van, nemcsak a magyar mezőgazdaság hibája. Tóth János:— Mi, a MTESZ-t és a tudományos egyesületeket értem ezen, évenként kb. száz nemzetközi tudományos kongresszust rendezünk. Meggyőződésem, hogy a szakemberek többsége nem a gulyáspartiért jön Magyarországra, ha egy kongresszusi meghívót kap. Még ma is jellemző, hogy a tudományos-műszaki gondolatokért jönnek, azokat elviszik, külföldön fejlesztik tovább és váltják valóra. Mi pedig nem fedezzük fel, hogy gondolatainkkal jobban kellene csatlakozni a valódi integrációkhoz. Tudo- másul kell venni, olyan gazdagok nem vagyunk, hogy magunk megoldjuk a pénzigényes fejlesztéseket, de másokkal közösen lehetne. Persze jól megválasztott partnerekkel, s nem mintegy kötelező feladatként. Mindezekkel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar reálértelmiség szerintem sincs rossz állapotban, csak éppen rossz helyzetben. • K-M: Nagyon sok tehetséges szakember megy külföldre. Néha már az az érzése az embernek, hogy a fejlett Nyugat szinteelszívja a felkészült agyakat... Tóth János: — Van egy ilyen tendencia. Mert — kapcsolódva az előző kérdéshez — a konvertibilis értelmiség, amely szembe tud nézni a 21. század technológiájával, (a génsebészettel, a mesterséges intelligencia problémáival, az űrtech-' nológiával) a legfejlettebb országokban csoportosul, függetlenül hazájától. S ezt meg is lehet érteni, mert a kis országok képtelenek olyan feltételeket teremteni, hogy ilyen kiemelkedő területeken tudósaik produkálni tudjanak. Végül is nem az a baj, hogy a legjobb elmék nemzetközi tudományos központokba mennek, hanem az, hogy ha hazajönnek, nincs mivel dolgozniuk. Magyarországon gyakorta még rosszabb körülmények közé kerülnek, mint amikor elmentek. Másutt azért van arra példa, hogy amikor hazájában kifutotta magát a tudós, elmegy a nemzetközi tudományos központokba, tanul, aztán hozza magával a magasabb szintű tudást... és a műszereket is. Nos, ez nincs nálunk. Ha viszont kiemelnénk néhány olyan területet, amelyben mi, magyarok vagyunk vagy voltunk a „menők”,—mint például a matematika, biotechnológia —, s erre valóban áldoznánk, hogy a sokszorosát hozza vissza — ekkor járnánk a helyes úton. De mi az átlagost figyeljük. • K-M: Ne feledjük, hogy Sza- bolcs-Szatmár-Bereg számára ma inkább a felzárkózás, mint a csúcsok ostromlása a feladat... Takács László: — Kétségtelen, hogy miközben az Európa Házat akarjuk bevenni, a mi megyénknek az országos színvonalhoz kellene felzárkózni. Sajnos, a megye legjobb éveiben sem kedvezett nekünk a szerencse. Amikor az országosan is támogatott iparfejlesztés megvalósult, többnyire gyáregységek kerültek a megyébe, a gyártmányfejlesztés, a konstruktőri gárda, az igazán húzó értelmiség a gyárak távoli központjaiban volt. Most, az önállóság keresése és elnyerése során érezzük ennek hiányát. Nekem meggyőződésem, hogy ez az ország nem léphet be Európába nyugodt szívvel, amíg ekkora különbségek vannak egyes részei között. Horváth Péter:— Szerintem az a gond, hogy a főváros egyszerűen rátelepedik és kiszipoyozza a vidéket. A döntések ott születnek, s egy sajátos szemszögből, Budapestről vizsgálnak minden problémát. Nagyon a bögyömben van a világkiállítás is. Nem az, hogy vállaljuk, vagy ne vállaljuk. Hanem az, hogy még véletlenül sem vetődött fel a főhatóságok korifeusai között: lehetne másutt is rendezni, nemcsak a vízfejjé növő fővárosban. Ha végignézzük a világkiállítások történetét, melyik országban hol rendezték, tanulságos sort vehetünk szemügyre. Én csak egyre utalok: a következőre, a spanyolországira. Feltételezem, Madrid is rendezhette volna, ám a mieinknél valószínűleg kevésbé elfogult spanyol döntéshozók Sevillának adták a rendezés jogát. Éppen azért, hogy az ország egy kevésbé fejlett vidékét emeljék magukhoz. Félreértés ne essék, nem Nyíregyházára gondoltam, mint világkiállítási központra. De például Debrecen környékén több és olcsóbb hely lett volna, s legalább kiépíthették volna repülőterét, autó- • pályáját, telefonhálózatát, amelynek jótékony hatását (kapcsolódó fővárosi rendezvényekkel együtt) az egész Alföld, s a főváros egyaránt élvezhette volna. De ne ábrándozzunk... Endreffy Ildikó:— Én azt szeretném bizonyítani, hogy a mi legjobb szakembereink is tudnak érvényesülni, csakhogy sokkal több áldozat árán. A kórház fizikusai, biológusai, orvosai sokszor saját valutakeretüket kénytelenek felhasználni, ha nemzetközi kongresszusok résztvevői akarnak lenni. És ezt csak a legönzetlenebbek teszik meg — mióta az 50 dolláros ellátmányt bevezették, azok se... A legjobb helyzetben azok vannak, akik me^ cénásokat tudnak szerezni tudományos munkájukhoz. Mindez feltételezi, hogy vannak Nyíregyházán is kiváló szakemberek. Orvost, matematikust, is tudnék mondani a mi kórházunkból is, de egy fizikust szeretnék kiemelni: Nyitrai Lajost, aki olyan izotópos vizsgálóműszert készített, amelynek segítségével katéterezés nélkül lehet elvégezni komplikált vizsgálatokat. Műszere jobb az általános használatos és színvonalas Siemensnél — és évekig nem találtunk a találmányra gyártót... • K-M: Vessünk egy pillantást a jövőre. Most a pártok uralják mindennapjainkat, a választási kampány második fordulót éljük. A műszaki értelmiség képviselői miként látják a pártok programját? Horváth Péter:— Szerintem az a baj, hogy mindegyik főképpen külső segítséget vár. Márpedig a két szép szemünkért senki sem fog nekünk dollármilliókat adni, vagy ha ad, nagyon sokba kerül az majd nekünk. Én sokkal többet vártam a programokban a hazai szellemi élet fejlesztéséről, s úgy gondolom, a kis lépések politikájával, sok kis eredmény révén léphetnénk előbbre a távoli célok megalapozásában. Tóth János: — A MTESZ politikamentes szervezet. Mégpedig azért, mert úgy véljük, a műszaki értelmiség már csak sokszínűsége okán sem kötődhet csupán egyetlen párthoz. Magyarországban az egybeeső korszak- és modellváltással olyan horderejű problémákat kell megoldani, amilyeneket egy párt — bármilyen nagy tömegbázissal is rendelkezzék — képtelen. Ha valaha nemzeti összefogásra van szükség, akkor most arra van. Alapvető egyetértés kell például a magyar oktátás korszerűsítése, az ifjúkori tehetséggondozás terén. Vissza kell állítani a műszaki pályák becsületét, s újra megteremteni az alkotó munka ösztönzésének feltételeit. Endreffy Ildikó: — Én túl általánosnak találtam az ifjúsággal — a potenciális reálértelmiséggel — kapcsolatos programokat. Magam azt szeretném, ha olyan nemzedék nőne fel, amely több lehetősége! kapna. Ez mindannyiónk boldogulását szolgálná. Hadd mondjam meg: itt Szabolcsban is vannak kiemelkedő tehetségű fiatalok, de nem eléggé figyelünk rájuk. Példaként azt említem — amit a Kelet-Magyarország is megírt nemrégiben — hogy pályamunkákat küldtünk a 10—18 éves fiatalok világkiállítására Tokióba. Volt, aki elmés társasjátékot készített, más különleges gyermek- kocsit. Ezek már a Japán fővárosban vannak — de bennem megmaradt a gondolat: e tehetséges fiatalok vajon nyugodt szívvel választhatják a műszaki pályát, alkothatnak majd, vagy szalagmunkára kárhoztatják őket? S lesz-e menedzserünk? Mert a szürkeállomány önmagában csak lehetőség... M a a mérnökök több ember életéért, egészségéért és jövőjéért felelősek, mint bármely más hivatás művelői. Az elmúlt időszakban több kisebb-nagyobb katasztrófa összpontosította a figyelmet a technológia veszélyeire és azokra az emberekre, akik a bonyolult szerkezetet tervezik, megépítik, működtetik, karbantartják és ellenőrzik. Ezért a mérnöki társaságok nemzetközi mérnöki etikai kódex kifejlesztésén fáradoznak. A következő főbb elveket vázolták fel eddig: 1. A mérnökök felelősek az általuk tervezett, megépített, tesztelt, működtetett, karbantartott és ellenőrzött alkotások biztonságáért és az emberiségre gyakorolt hatásáért. 2. A mérnököknek hozzá kell jutniuk a számukra fontos adatokhoz és információkhoz; szükséges, hogy se büntetéssel, se megkülönböztetéssel, se közvetett vagy közvetlen módon ne kényszerítsék őket olyan tevékenységre, amely a lelkiismeretükkel nem fér össze. 3. A mérnökök kövessék foglalkozásuk fejlődését, legyenek tisztában szakterületük legfrissebb eredményeivel. 4. A mérnöki munkában helyezzenek minél nagyobb hangsúlyt az emberi élet biztonságára, az életkörülmények és a következő generációk sorsának alakulására. Boldogító érzelem „ Meggyőződésem szerint honpolgárt a csupán lakostól, vagy vendégtől különböztető 's boldogító érzelem csak azon egyetlen lehet, hogy hazai jót bárhol és ki tegye azt, soha nem akadályozva,' gyűlölködést kerülve hazájának használni törekedett". Beszédes József vízimérnök (1787—1853). y Kelet 1990. március 3i. nlsinvarnr'tfán , . . ______________________________________________________5 —^—i^—— A Ul HÉTVÉGI MELLÉKLETE
