Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-03 / 53. szám

Cédulaeső a rácson át 1956-os elhurcoltak hazahozatala KM f Wq I I'J, A “'“1*“"1 “ kegyetlenségnek, jogtalanságnak, legutóbbi történelmünkben is voltak olyan tényei, amelyeket ‘ 34 év távlatából már alig tudunk megközelíteni, még kevésbé teljesen fel­tárni. Egyebek között ide tartozik: a sza­badságharcos magyarok deportálása 1956- ban a Szovjetunióba. Érthető az is, hogy a még élő magyar szem- és fültanúk nap­jainkban is félnek megnyilatkozni, s nem járulnak hozzá nevük, adataik vagy pláne fényképük közléséhez. Ugyanis az AVH és a „feloszlatása” után a rendőrségbe beépített embereinek „jó munkája” a sok testi-lelki kínzás megtette a magáét, s ezek után az évtizedeken át üldözött, már idős emberek nem akarnak újabb ideges­kedéseket. Szerencsére viszont mindent élethűen elmondanak, mert tudják, hogy ezen té­nyeknek a feltárása nem várható egykori ávósoktól, karhatalmistáktól, rendőrségi, politikai nyomozóktól. Induljunk ki tehát Nyíregyházán egy munkahely, a Kelet-Magyarországi Fa­ipari Vállalat munkástanácsának megőr­zött 1956. november 15-i (csütörtöki) jegy­zőkönyvéből, amely szerint: „dolgozói meg­döbbenéssel veszik tudomásul, hogy a magyarokat a Szovjetunióba deportálják... tiltakozásképpen — titkos szavazással — úgy döntöttek, hogy a munkát azonnal ab­bahagyják és azt csak akkor folytatják, ha a deportálás megszűnik.” Tény, hogy a lakosság a vasutasok, il­letve az utasok és a vasúti állomások kör­nyékén élő emberek elmondása alapján szerzett tudomást a magyar szabadság- harcosok tömeges deportálásáról. A mar­havagonokba zárt magyarok (az 1944. nov. 2-i nyíregyházi elhurcolások idején egy vagonba 80-100 személyt zsúfoltak össze) az állomásokon történő megállás­kor vagy áthaladáskor a Himnuszt énekel­Munkástanácsi jegyzőkönyv 1956. no­vember 15-ről ték és a nevüket, lakcímüket tartalmazó cédulákat dobtak ki a szellőzőrácson ke­resztül. Ezek a jelzések jutottak el Nyír­egyházán is a dolgozókhoz, a munkásta­nácsokhoz, s utóbbiak szervezték utolsó erőkifejtésükkel az újbóli sztrájkokat. Eleinte a Kádár-féle hatóságok és az új­donsült MSZMP vezetői tagadták, hihe­tetlennek tartották 1956-ban (!) az újbóli deportálást. A lakosság bizalma azonban már réges-régen elfogyott, s így kényte­len volt az MSZMP Szabolcs-Szatmár megyei elnöksége és a megyei tanács vég­rehajtó bizottsága a határra egy tényfeltáró különbizottságot kiküldeni, amely a hely­színen megállapította: „november 14-én délelőtt 3 órakor valóban előfordult az a sajnálatos eset, hogy egy hat kocsiból álló szerelvény, amelyben magyar foglyok voltak, elhagyta országunk határát." (lásd még: a 183. dokumentumot az „1956 októbere Szabolcs-Szatmár megyében” c. az MSZP kiadásában 1989-ben megje­lent könyvben). Ezen 3 tagú különbizottság vezetője (jele a továbbiakban: XY) a napokban minderről a következőket mondta el ne­kem. Kívüle még 2 tagja volt e bizottság­nak. A megyei pártbizottság autóján dél­előtt indultak Záhonyba, s a vasútvonal A kezdettől XY-nál lévő cédulák között volt egy spirálos tömbfüzet is, amelyet Fényeslitkén dobtak ki az elhurcoltak és benne 20 pesti ember neve, valamint lak­címe mellett a következő szöveg: „Ked­ves Honfitárs! Aki ezt megtalálja, legyen szíves értesíteni a hozzátartozóinkat, hogy élünk és kivittek bennünket a SZU-ba.” Mindez ceruzával volt írva, s egyetlen kéz munkájának látszott. Külön volt még Prav­da c. újság kis darabkáján a 21. név: a Ki- lián-laktanya mentős gépkocsivezetőjé­nek az adata. A Nyíregyházáról értesített budapesti hozzátartozók köszönő levelei AB-hez: 1956. nov. és dec. hónapokból mentén Kemecse, Demecser, Pátroha, Kisvárda, Fényeslitke, Komoró és Tuzsér érintésével minden községben informá­lódtak. A lakosokkal is elbeszélgetve „sza- tyomyi” cédulát (több mint százat) gyűj­töttek össze. A bizottság Záhonyban egye­nesen az állomásfőnök helyett dr. Mün- nich Ferenc a fegyveres erők minisztere által újonnan kinevezett Kóvács nevezetű kormánybiztoshoz mentek. Kovács derék magyar ember volt, s az eszmecsere után megkérdezte a nyíregyházi küldötteket: éreznek-e elég bátorságot magukban, mert itt a sikerért küzdeni kell! Az igenlő vá­lasz után a kormánybiztos rendkívüli magyar—szovjet tanácskozást hívott ösz- sze. A hosszú tárgyalóasztal egyik oldalán sok magasrangú szovjet tiszt (több tábor­nok is) ült, szemben pedig a kicsiny, 5 tagú magyar delegáció: a 3 küldött, a magyar kormánybiztos és a tolmácsuk. Az összegyűjtött cédulák bemutatása meg­győzte a szovjet felet, el kellett ismerniük a deportálás tényét. Ekkor rövid időre fel­függesztették a tanácskozást, a kormány- biztos telefonon beszélt Budapestről dr. Münnich Ferenccel, aki nem tudott sem­mit az elhurcolásról, s azonnali tájékozó­dást és gyors telefon visszahívást ígért, valamint kérte a záhonyi tanácskozók együttmaradását. Ez így is lett. Münnich Ferenc rövidesen a következőket telefonálta: alsóbb fokú szovjet katonai parancsnok­ság végezte a deportálásokat, amelyeket azonnal leállított, s minderről a bizottság tájékoztassa a szabolcs-szatmári dolgozó­kat, hogy mielőbb felvehessék a munkát az emberek. A küldöttség 18 órára érke­zett vissza Nyíregyházára a Megyei Ta­nács épületébe, ahol éppen ülésezett a megyei pártbizottság. Megnyugvással vették tudomásul a sikeres küldetést. Csu­pán XY keveredett szóváltásba Antal Pál rendőr őrnaggyal, a megyei karhatalmi erők akkori parancsnokával. Utóbbi ugya­nis magához akarta kapni a szatyorban hozott összes cédulát. Végül is kb. 30-40 cédulát megkapott, s e nevekről tájékoz­tatta telefonon a Budapesti Rendőrfőkapi­tányságot és másnap visszadta a cédulákat XY-nak. Később egy vállalati tisztviselőnőnek (jelöljük: AB-val) azt rótta fel bűnéi)! a humanista. Kádár-rendszer, hogy ezka,áW.t budapesti ‘családot- nyomban értesítettem i szeretteik szomorú sorsáról. Minthogy vál­lalati cégjelzésű borítékot használt (a 3-as postán személyesen adta fel), a pesti csa­ládok köszönő levelei is mind a vállalat­hoz érkeztek. Ebből adódott később AB rendőrségi meghurcoltatása, s XY is „létszám felet­ti lett” 1957 tavaszára: kirúgták a munka­helyéről! Sőt már 1957. március 15-e előtt elővigyázatosságból bevitték az ál- lamvédelmisták és később onnan a me­gyei börtönbe került. Természetesen azó­ta sok minden történt hazánkban, s az utóbbi években a folytatódó 1956-os for­radalom hatásaként rendszerváltozás kÖ-mv vetkezett be. Úgy gondolom, hogy a két önzetlen hazafi: XY és AB igazán megér­demli Nyíregyháza és az új Magyar Köz­társaság tiszteletét, megbecsülését. Dr. Fazekas Árpád Cselényi István Gábor Alakváltozások* — Bessenyei György emlékére — Röppen a bíbic-raj, megiramlik a pusztai ménes, ősei fészkéből most tör ki a hős Tariménesz. Lám. uticélja nem is Totoposz, nem Bécs. — Európa! Legfőbb fegyvere nem szablyája, de szelleme, tolla. Harcol: minden Bércéit, minden Pusztakovácsit véglegesen fölemeljen az összeurópaiságig. Ágisz herceg is ö, aki harcát vívja a népén, érvet, küzd: Leonidász végre emelje az éhbén, szól: csökkentse a sápot, adót, szüntesse a dézsmát, hogy rabigába ne verje a népet a szörnyű adósság. Ágál Ágisz: jog csakis úgy száll rá a jogarra, hogyha a kéz rátámaszkodhat a népakaratra. Látjuk Pármenió képében, mint filozófot, kit töprengeni késztet a kérdés, hogy mi az ős-ok, honnan e páros nyomvonal éter végtelenében? — Test és lélek násza, mi fényjelet ír ki az égen. Ez hajt minket is élni, ölelni, tanulni, nevelni... Pármenió, György testőr, testámentumod — ennyi! * A Bessenyei-kör pályázatának első díjas alkotása. Irodalmi hírlorél A test és a lélek násza „Most volna egyszer ideje a magyarságot emelni!” (Bessenyei György) Verspályázatok kiírása az irodalmi társaságok régi hagyomá­nya. Ilyen alkalomból született annak idején Arany Jánosio\ú\\a is, sa20. század első felében működő Bessenyei-kör is rendszeresen írt ki irodalmi pályázatokat. Ezek célja nyilvánvaló: ösztönzést és lehetőséget adni írók és költők számára újabb művek alkotására. A pályázatok kiírásának feltételei és pályadíjai egyaránt válto­zók. Az általános jellegű pályázatok mellett vannak olyanok is, amelyek szőkébbre szabják az alkotások körét: előírva azok témáját és műfaját is. Nyilvánvalóan ez afajta pályázat a nehezebb. Az alkotónak alkalmazkodnia kell a feltételekhez. Ez jellemző a Bessenyei Társaság által most első ízben kiírt verspályázatra is, mivel a szerzőknek kifejezetten egyetlen személy: Bessenyei György filozófus-író alakját és életművét, vagyis maga­tartásának példáját, gondolatainak időszerűségét kellett költői formába önteniük. Erre a feladatra csak olyan alkotók vállalkozhattak, akik már eddig is foglalkoztak Bessenyei műveivel, s elgondolkoztak már azon a kérdésen: mi a jelentősége Bessenyeinek a magyar iroda­lomban, s még közvetlenebbül: mit jelent Bessenyei az ő számuk­ra? A csak megyei szerzők részére kiírt pályázat nehéz feltételei el­lenére a beküldött versek közül három alkotás is sikerrel teljesítette a feladatot. Nyilván az sem véletlen, hogy mindhárom szerző alapos Bessenyei-ismeretekkel rendelkezett, éveken át kapcsolat­ban volt (és van) Bessenyei életművével. Ez az élmény emelte is­mereteiket költészetté. Ennek bizonyítékait keressük a pályaművekben: melyek azok az olvasmányok-élmények, amelyek verssorokká formálódtak, melyek azok a gondolatok, amelyek érzelmi hatást tudtak gyako­rolni 20. századi költőre és olvasóra? A pályadíjat nyert Cselényi István Gábor: Alakváltozások című verse három tételben idézi fel Bessenyei alakját. Elsőként a megifjult Bessenyeit, s „hős Tarimenesf' állítja elénk, aki ősi fészkéből újra útnak indul, — mint ezelőtt 200 évvel —, ám mostani úficelda nerpjjTotoposz és nem ,,c?ak” Bécs, hanem Európa. Tégfobb fegyvere most is: „szelleme, tolla ”. Szándéka pedig nem ÁTsébtj, jhint hogy... “minden Bércéit, minden Pusztakovácsit vég­legesen felemeljen az összeurópaságig”. Nyilvánvaló, hogy a szerző ezzel az indítással a legfontosabb Bessenyei-gondolatot állítja verse középpontjába. Azt, amely a mai Magyarországnak is központi kérdése. Ma már politikusok sora hangoztatja Bessenyei felismerését: „Csak jobb lesz nekünk is a nagyvilág után menni”. Ezt a gondolatot sűríti a szerző az „összeurópaiság” fogalmába. A vers második tétele az Ágis herceg képében megjelenő reformer Bessenyeit idézi fel. Azt a Leon/das-diktatúrával szem- beszálló harcos népképviselőt, aki a népet sújtó „adó, dézsma...szörnyű adósság” ellen emeli fel szavát. Érveléséből világosan kiderül: „ a jog csakúgy száll rá a jogarra, hogyha a kéz rátámaszkodhat a népakaratra”. A zárótétel s filozófus Pármenió képében láttatja a bölcsész­költőt, aki az ember örök kérdéseiről töprengve keresi a választ: „Honnan e páros nyomvonal éter végtelenében? Test és lélek násza, mi fényjelet ír ki az égen.” .Mi .tetját a versből hangzó Bessenyei-testamentum? Az ország sorsa) illetően: az összeurópaiság, a hatalom formáját illetően: a népakarat, s az embert illetően pedig: a „test és a lélek násza”. Mély és tartós Bessenyei-élményhatásról tanúskodik Nagy Éva: Több bölcsességet! c. verse. Ez nem is meglepő. A szerző a kisvárdai Bessenyei Gimnázium diákja volt, most pedig a Besse­nyei főiskola tanára. Verse szinte időtlenné emeli Bessenyeit, aki „kétszáz éve vagy kétezer talán” bolyong a „magány kiterített útjain...végtelenbe ál­modva” önmagát és másokat. A szerző hittel hiszi, hogy Bessenyei azt a Titkot akarta felfedez­ni, amely „szivárványburokkal védi ajövőt”, amely „emberléptékű­vé, jóság-szabásúvá" teheti ezt az „otthontalan világot”. Az érzelmi kapcsolat személyes megszólításban, és költői fel­szólításban éri el csúcspontját: „Szólj hozzánk Bessenyei! A Titkok kapuját tárd ki! Hamvadó hitünk parazsánál Te állj őrt!” A végig magas hőfokú lírai áradás sejtelmessé teszi, mégis em­berközelbe hozza a filozófus-író Bessenyeit, akinek gondolatai­hoz, — emberről, világról vallott nézeteihez, felvilágosodott esz­méihez — ma is bizalommal és reménnyel fordulhat a biztonságot, félelem nélküli életet kereső ember. Elégszer soha nem ismételhető gondolattal közelít Bessenyei alakjához Béres Andrea: A rengeteghez c. verse: „Hány ezerszer lépte lábunk át magányod ősi szép Rejtekétl De mint ki bűnös, úgy tekintünk szerteszét.” Az önvádban a sajátos nemzeti, de világmé­retű történelmi amnézia keresi a feloldozást. Ezerszeri találkozás után sem ismerjük eléggé sem Bessenyeit, sem önmagunkat. Bár a nemzet megmentését szolgáló „vényre” Bessenyei nyíltan felírta „ami Igaz”, — mindmáig nem tudtunk élni a gyógyírral. Pedig a gyorsan elfutó század,—telve téveszmékkel és buktatókkal — ma is csak a Bessenyei-vénytől: a fanatizmus elfelejtésétől és a tolerancia megtanulásától várhatja a gyógyulást. Milyen tehát Bessenyei alakja a mai költők verstükrében? Élő és beszédes. Mint aki poraiból éled újjá, mint aki elevenen lép ki műveiből, s biztos mozdulattal szabadul bronz és márványköntö­séből. Mint aki ismét bizonyítani kész: a költői hírnevet elsősorban nem az emlékmű és nem a szobor, hanem az emberi tartás szép példája és a gondolat megtisztító ereje őrzi meg a jövő számára. Bánszki István || Kelet 1990. március 3. Pf3ÜV<lí QFSZ30 , , , 7 ■——■Ilii — A “ HÉTVÉGI MELLÉKLETE ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents