Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

A KM vendége Film Halál Feláll az Ambró- zy Géza matemati­kai verseny egyik győztese, néhány szót szól magáról, majd így zárja: tanárom, dr. Kiss Sándor. Feláll a kö­vetkező, beszél, majd így zárja: ta­nárom, Kiss Sándor. Feláll a harmadik, s már minden jelen­lévőtudja, mi lesz a zárómondat. Dr. Kiss Sán­dor a Bessenyei György Tanárkép­ző Főiskola Tanító­képző Intézetének adjunktusa. Az ő szakköréből olyan diákok kerülnek ki, akiknél a továbbta­nulás sohasem kér­déses, különösen, ha a versenyeken elért ered­ményük még mentesíti is őket a felvételitől. De ennél is töb­bek egy kicsit. Szakterületükön, a matematikában majdnem zse- nik. Ő, maga nem szereti ezt a szót. Inkább tehetséges gyere­keknek nevezi tanítványait, akik átlagon felüli teljesítményre ké­pesek. Hatodikos korukban, Nyíregy­háza iskoláiból, illetve a kör­nyékről több mint százan vesz­nek részt a kétfordulós felmé­résen, ám közülük csak tizenö­ten, tizenhatan kerülnek be Kiss Sándor szakkörébe. Vajon csak a szakkörök ad­hatják a legtöbb segítséget a tehetséges gyerekek fejlődé­séhez? Kis Sándor szerint az iskolában ezt nem kaphatják meg. Nincs az a pedagógus, aki olyan szelektív figyelemmel rendelkezne, hogy az egyik pil­lanatban egy komoly problé­mával, a másikban egy rutin egyenlet-megoldással foglalkoz­zon. A szakkörösök „nem lóg­nak ki” társaik közül. Nem emelik ki őket az osztályból, hanem a plusz munkát az iskolán kívül végeztetik velük. Ez nem a te­hetségek képzésére kialakított külön iskola, amelyre a szom­szédos országokban megany- nyi példa van. Annak pszichológia okai van­nak, hogy pont hatodikos ko­runkban történik a válogatás. A matematikához szükséges el­vont, műveleti gondolkodás ebben a korban alakul ki. Ekkor kell megkezdeni a legfontosabb feladatmegoldó technikákat el­sajátíttatni. Ez nem egyszerűen az, hogy,, na itt ez a probléma, oldjátok meg,” hanem egy olyan feladatrendszert jelent, amely felkészít versenyekre, a tovább­tanulásra . Módszerek, ame­lyekkel tetszőleges problémák­hoz útmutatót adnak. Olyanok, amelyeket az iskolában nem tanítanak, vagy nem megfelelő rendszerben. Szakmabelieknek néhány példa: matematikai fo­lyamatok invariánsainak kere­sése, képletek tartalommal való feltöltése, ami a „problémák lefordítása a matematika nyel­vére" inverz feladata. Gyakran egész hétvégeket kell feláldoznia Kiss Sándornak arra, hogy tanítványai a követ­kező versenyen jól szerepelje­nek. Általában a hatodik, hete­dik osztályosokkal heti két órát foglalkozik. A nagyobbakkal, a negyedikes középiskolásokkal, természetesen jóval többet. Van úgy, hogy napi öt órát. Csak így tudja hozzászoktatni őket, hogy a versenyen öt órán keresztül kizárólag matematikai problé­mákkal foglalkozzanak. Ezt a tempót nem mindenki bírja. De úgy kezdtek ebbe a vállalkozásba, hogy csak az maradjon, aki a nagyobb terhe­lésre alkalmas. Aki talán, a legjobban elfárad, az Kiss Sándor. A heti tizenkét tanítási órájához, s egyéb elfoglaltsá­gaihoz jönnek még a szakköri órák. A verseny előtt sűrűsödik a program, mert úgy tartja, hogy a megmérettetésre előtte kell készülni, utána már semmit sem ér. Mindehhez kell egy kis meg­szállottság, de kellenek a hiva­tásos támogatók is. Furcsa, hogy akinek ez a feladata lenne, az csak utolsóként állt be a sorba. Amikor a 80-as évek legelején a szakkört elkezdték szervez­ni, a megye és városi művelő­dési központ és a TIT volt a pat­ronáló. Csak jóval később csat­lakozott a Megyei Pedagógiai Intézet, a városi tanács csak az idén, a megye tanács még most sem. Pedig szükséges a támoga­tás, hogy a Kiss Sándor és segítői mindazt a szakmai iro­dalmat megszerezzék, ami szükséges a naprakészséghez. Rendszeresen feldolgozza a matematikai diákolimpiákra fel­készítő szakkörök feladatsorait, s „ha kedve úgy tartja”, német szakfolyóiratokból fordít. S ha hiszik, ha nem, oroszul szeret­ne még megtanulni. Sokan meg is kérdik tőle: „Mit tudsz te a kolhozos példákkal kezdeni?” Szó sincs kolhozokról, a szov­jet egyetemek és szakiskolák kitűnő feladatgyűjteményeket, szaklapokat adnak ki. Romániában a letűnt dikta­túra egy nagyon kemény és átfogó tanulmányi verseny- rendszert hozott létre. Kiemelik a tehetségeket, egy egész éven át készítik fel őket a diákolim­piára, aminek az az eredmé­nye, hogy a román diákok a világ legjobbjai közé tartoznak. Ehhez pedig sok-sok feladat- gyűjtemény kell, amit magyar­ra fordítva Kiss Sándor szak­körében is használnak. A Nagy Generációnak a most negyedikesekét tartja. A töb­biek már szerinte gyengébbek. Oka? Az általános iskolánál kezdődik a baj. A tanárok nem adnak igazán bele mindent, vészesen csökken a szakkö­rök száma. A képzettség nem éri el a megfelelő szintet, s így a szakkörön kell több munkát befektetni, hogy egy erős gár­da összejöjjön. Nem a gyere­kek a butábbak! De a társadal­mi nemtörődömség, ami ma tapasztalható, a munka lezser felfogása, az a pedagógusok­nál is megtalálható. De ott vannak azok a gimnáziumi, szakközépiskolai tanárok is, akik rendkívüli szaktudásukkal se­gítik Kiss Sándort abban, hogy felkészült gyerekanyaggal fog­lalkozhasson. S a gyerekek társak ebben a tanulási módszerben. Van egy sziget ebben a társadalomban (természetesen nemcsak ez az egy) ahol igazán hajtanak, dol­goznak a gyerekek, bár ők is olyanok, mint a többiek, nem szívesen csinálnak házi fela­datot. Bármennyire szép is az az eredménylista, amelyet Kiss Sándor tanítványai felmutatnak, nem szabad elfelejteni, hogy a kiváltságos tizenhaton kívül még nagyon sokan érdeklődnek a matematika iránt. Nekik az a tananyag, amit az iskolában el kellene sajátítaniuk, az,,mesz- sze sok". Erőteljesen differen­ciáltabb oktatásra lenne szük­ség. De hogyan, amikor ódzko­dunk az elit iskoiáktól, s vergő­dünk az egyenlősdiség 22-es csapdájában? A főiskolán módszertant tanít, a legkisebbekét az alsótagoza­tosokét. Hallgatóinak a négy év anyagáról egy átfogó képet alakít ki, aztán már a leendő tanár feladata, az aprópénzre váltá­sa. Szakkör felsősöknek, szak­kör kedvenc korosztályának a középiskolásoknak. Tanköteles kortól az érettségiig mindenki­vel foglalkozik. Az álma minél több szakkör. Azért, hogy ta­nítványai ne csak egymás kö­zött, hanem igazi versenyben mérettessenek meg. Ne csak országos szinten, hanem már itt a városban, a megyében is. Tapolcai Zoltán Könyvespolcunk A fölgyorsult idő, a demokrá­cia igénye és kiteljesedése hív­ta életre az Új Kilátó Irodalom­pártoló Egyesületet, amely ne­vével is azt ígéri, hogy gyámo- lítja, szervezi, inspirálja a régió irodalmi törekvéseit. Azt a fajta lokálpatriotizmust, amely nélkül Illyés elképzelni se tudott nagy irodalmat: Mert az erdőben nemcsak szálfák vannak, de bokrok, selymes füvü tisztások, virágok, moha, s ezek funkciója pótolhatatlan. Ha valamelyik elpusztul, ha megbomlik az egyensúly, veszélybe sodród­hat az egész is. Az az egészsé­ges — az irodalomban is —, ha a dolgok alulról szerveződnek, ha a törekvések teret, kifutást, az itt született művek megmé- rettetési lehetőséget kapnak. Mert jóllehet a művészet vilá­gában is gyilkos konkurencia- harc van, mégsem hasonlítha­tó az atlétikai versenyekhez, amelyeken a teljesítmény eg­zaktan is mérhető. A helyi kiad­ványok értékét az adja meg, hogy nekünk fontosak. Hiba len­ne túlértékelni őket, de aki a fáktól nem látja meg a szeré­nyen megbúvó virágot, az vagy sznob, vagy érzéketlen. Nehéz sorsa van vidékün­kön a költőnek. Sokáig hiány­zott az az értő közeg, amely igényes és gyámolító. Emiatt alakult ki az a kisebbrendűségi komplexus, amely mindig máshonnan, „föntről” (az egyér­telműen a fővárost jelenti) vár­ja az elismerést, a visszaigazolást. Aki undorodik atülekedéstől, a magamutoga­tástól, az inkább szerényen fél­rehúzódik. Juhász József is ezt tette. 1949-ben (ó ama fényes szelek!) jelentkezett fiatal munkásként — a Kérdések kélnek című kötettel. Jó két évtizedet kellett várnia a kö­vetkezőre (Megindult tájak, 1972), s csak 1983-ban jött a Oly gyorsan követik egymást a filmbemutatók mostanában, hogy kevés lehetőség kínálkozik a visz- szapillantásra a hetedik művészet történetében. Pedig a mozgóképi művészet ismerete előbb-utóbb a jelenleginél nagyobb teret igényel majd az általános műveltség kö­rében. A korábbi értékek gondo­zásában a jelek szerint egyre ha­tékonyabban ténykedik az art kinók hálózata, s az elmúlt hónapok tapasztalatai szerint a televízió is. Ez utóbbi figyelemre méltó port­rék sorozatát kínálta (Storaro, az operatőr; Bunuel, a rendező; Masina, a színész, hogy csak néhányat említsünk), valamint olyan filmeket sugárzott, amelyek ma már a mozikban elérhetetlenek. Láthattuk Buster Keaton néma burleszkjét, s röviddel ezelőtt Gregory Ratoff Intermezzoját. Az Intermezzo 1939-esfilm, s e művészet bármennyire is avulé- konyabb, mint a többi, kiderül, hogy fél évszázaddal ezelőtt elkészült alkotást is lehet főműsoridőben közönség elé vinni a siker remé­nyében. Bizonyára érdekes tapasz­talatokat szerezhetnénk egy köz­véleménykutatás során, amely arra irányulna, miként hatott ez az alkotás a nézőkre. Feltétlen meg- oszlanának a vélemények, s len­nének szélsőségesen elutasítóak is, de gyanítom, hogy sokak szá­mára mégis élményt jelentett. Megértem azokat is, akik nem rokonszenveznek az ilyesfajta alkotásokkal, hiszen a melodrá­ma— mert illik nevén neveznünk a műfajt — kétségtelenül leegy­szerűsíti a társadalmi viszonyo­kat, s arra az érzelmi mechaniz­musra építi fel a maga világát, hogy az egyszer már megterem­tődött idillt összetöri, s felébreszti a vágyat a nézőben a korábbi kellemes állapot újrateremtésére. Olyan érzelmi hatásokkal él (és gyakran visszaéli), amelyek min­den néző számára műveltségi szinttől csaknem függetlenül átél- hetők. A központi érzelem e mű­fajban mindig a szerelem és/vagy a szeretet. Az Intermezzo példa értékű film­je a hollywoodi iskola eme típusá­nak, amely nem a művészet, hanem az üzlet jegyében alakította ki a maga szabályrendszerét, de leg­jobb darabjaiban túl tudott lépni önmaga korlátain, s maradandó értéket hozott létre. Jelen van itt minden érzelemmozgósító ténye­ző: családi idill gyerekekkel és kutyával, mindent legyőző szere­lem Ingrid Bergmannal, s végül az ezen az érzelmen is túlemelkedő szeretet, férfias lemondással. Erre mondják némi iróniával: meg kell a szívnek szakadni! De ne feled­jük, ez az irónia ma már védekező Gibraltár felett reflexeink része, mivel a világról egyre inkább kiderül, hogy nem a melodrámák szabályai szerint ala­kul, s másként alakítja lelkivilá­gunkat. A hegedűművész alakjában bizonyára sokan ráismertek koráb­bi filmélményük hősére, Leslie Howardra, az Elfújtaaszél Ashley- jére. A Modern Pimpernel címsze­replője is ő volt, s e film arról szólt, hogy egy titokzatos idegen még titokzatosabb módszerek segít­ségével zsidó származású tudó­sok sorát lopja ki a náci Németor­szágból. Ha hinni lehet a mozile­gendának, akkor Chaplin Diktáto­rán kívül e film gerjesztette fel leg­inkább Hitler haragját. Egy tény. 1943-ban német vadászgépek lőt­ték le azt az utasszállító repülőt, amely Spanyolországból indult az Egyesült Államokba, s amely­nek fedélzetén Leslie Howard is tartózkodott. Hogy a két dolog összefügg-e, aligha kideríthető. Ám Herbert Wilton életrajzi regénye, a Halál Gibraltár felett ezt állítja. Annyit tegyünk még hozzá e szí­nészportréhoz: a Filmlexikon­ban az olvasható róla, hogy talán magyar származású (eredeti nőve Steiner) és Budapesten nevelke­dett. S egy lazán kötődő gondolat kínálkozik még ide, amely azért összefügg az imént említettekkel. Jay Leyda, aki a Régi és új című könyvében a sztálini időszak szov­jet filméletének olyan pontos ké­pét rajzolja fel, számot ad arról, hogy a diktátor milyen szenvedé­lyes mozinéző volt, s milyen direkt módon avatkozott be a művészeti folyamatokba. Tőle származik a híres ukáz: Elvtársak, készítsünk inkább kevés filmet, de azok le­gyenek remekművek! Szegény Eizenstein megfogadta az intelmet, Rettegett /várijának második ré­szét mégis leparancsolta Sztálin a vászonról. Talán magára ismert benne. És a másik akarnoka a történelemnek, aki a szomszéd­ban fejezte be dicstelenül pályafu­tását a múlt év végén: róla Ion Mihai Pacepa írja meg a Vörös ho­rizontokban, hogy legkedveltebb esti szórakozása a Kp/ak-filmek szemlélése volt házivetítőjében. Vajon miért vonzódnak ennyire ezek a véres kezű zsarnokok a mozihoz? Hamar Péter A tragikus napokban érkezett szerkesztőségünkbe a marosvásárhe­lyi művész, Zsigmond Attila grafikája, melyet egy korábban hazánk­ba áttelepült művészbarátja juttatott el lapunkhoz. Az alkotás címe mindent kifejez: Szenvedés Juhász József: Arc a tenyérben harmadik, a Két part között. Igaz, közben volt egy 1956, amelyről csak most szólhat nyíltan a költő (Adjátok meg ízét a szónak). Petőfi szelleme Segesvár alatt, Polgárháborús dal stb. Nyújtott lépésben című szocio­gráfiája (1986) arra bizonyság, hogy szerzőnkben mennyire erős a kötődés az őt fölnevelő tájhoz (Szomolya), az igény a valóság megismerésére, föltá­rására. Halkan jegyzem meg, hogy ez: a műfaji határok átlé­pése, tágítása csak hasznára válhat minden költőnek. Igaz viszont, hogy szociográfiát, riportot nem lehet (érdemes) a fióknak írni, mert feltételez egy társadalmi megrendelést, olyan közéletet, amely igényt tart a valóságismeretre. Ez pedig —, hogy visszautaljak a fentebbiek­re — megintcsak demokráciát föltételezés igényel. Juhász József verseire is az a légszomj jellemző, mint oly sok költőtársáéra, s az egész elmúlt (remélhetően vissza nem térő) korszakra. Ez az alkata szerint szelíd ember tele van lefojtott, ki nem mondott dü­hökkel, indulatokkal. Becsapott­nak, megcsalatottnak érzi magát, mert osztályát — amely­re oly sokat hivatkozott a kur­zus — kifizették lózungokkal, plakátjelszavakkal, s öregségé­re a létminimum alá szorítot­ták. Juhász József plebejus eredete, jóhiszeműsége miatt szívesen el is hitte ezeket a jelszavakat. Nincs keservesebb dolog egy életút végén beismer­ni a tévedést, a kudarcot. Bele is fásulhatott, föl is adhatta volna, de a költő eredendő érzékeny­sége mindmáig izzó parázsként élteti ezt a hitet, úgy is mind hiányt. Képletesen szólva — erről „szól” ez a gyűjteményes kötet —, a magyar költő Petőfi lobogó hitével indul, hogy megfáradva, kicsit rezignáltan Arany Őszikéihez jusson el, amikor már fontosabbá válik a nosztalgia, a hajdan virágos rét, az ígéretekkel csábító küzdő­tér fölidézése. De Juhász Jó­zsef Őszikéi nem szelídek, nem lemondóak. Beleérzem Ady ká­romkodó átkozódását, Juhász Gyula fájdalmát is. Mert (Arany után szabadon) az életet na­gyon nehéz megjárni. Minden­kor az volt, de a magyar törté­nelem most se dajkálta a köl­tőit. Juhász József éthosza a csákány, kasza-kapa, azaz szerszámnyelet forgató őseié: tette, teszi a dolgát elismerés, visszaigazolás nélkül is. Ez az értéke, érdeme. Becsüljük meg érte! (Új Kilátó Miskolc) Horpácsi Sándor y Kelet­in flnmnnnpcriii , 1990. március 24. MO A nwyjaiTJl J/Ty HÉTVÉGI MELLÉKLETE Zseniket nevel?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents