Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
a eddig nem is hitH tem volna, hogy tényleg itt a tavasz, most már igazán » nincs okom kételkedni benne. Valami tikkasztó, szaharai szél fú, s hordja, hordja a homokot. Fenyegető, szürke felhőbe burkolózik a Nyírség, a homokvihar itt tekergőzik Nyír- vasvári fölött is. A fák már-már földig hajolnak, a porral együtt repülnek a zöldségmagvak is, mert a legtöbb helyen már elvetemé- nyeztek. Hogy hol ereszt majd gyökeret a Pilisi utcában elvetett petrezselyemmag...? Ki tudja? Talán valahol a messzi északon lévő Muszáj-tagban, vagy Sárgaházán, de az is'meglehet, hogy Nyírcsászári, vagy Gebe alatt. Merthogy azok határolják észak- • ról Vasvárit. Az ellenkező oldalon meg Bátorliget, Nyírpilis.' Szélfútta homokdombok, kákával, sással benőtt semjének, s erdő erdő hátán...ez a vasvári határ. A földekről tehát már majd mindent tudunk. A faluról...? Hát arról kevesebbet. Legfeljebb . annyit, hogy itt született Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyike, akit a feltüzelt mócok gyilkoltak le Erdély nyugati határán, s hogy március 15-én itt tartották hosz- ■ szú éveken át a szabolcsi, szatmári ifjak megyei találkozóját. S legfeljebb még annyit, hogy ez a kis nyíri falu — valami ismeretlen csoda folytán — megtarthatta önálló tanácsát, ha a termelőszövetkezete kénytelen' volt is egyesülni az erősebb nyírbátorival. Azért az.önálióságnak is.voltak határai. — Ránk erőltették a városkörnyéki státust — mondja megle- • hetős rezignáltsággal a hangjában a vasvári tanácselnök, Erdélyi József. — Elvileg önállóak voltunk, ám első fokon Bátorhoz Vasvári mézcseppeh tartoztunk. Sokszor úgy is kezeltek bennünket, mintha a beosztottjai lettünk volna. S még ha valami pénzt kaptunk volna tőlük...! Erdélyi József nem is lenne talán tanácselnök, ha nem a faluját ért sérelmekkel s annak gondjaival kezdené a beszélgetést, pedig sok-sok település megirigyelhetné azokat az eredményeket, melyeket a legutóbbi időkben mondhat magáénak ez a falu. Itt mindjárt az elején az általános művelődési központ — amit a legidősebb vasvári polgár is nemes egyszerűséggel csak , ,áemká”-nak nevez—, ahol egy tető alá hozták az oktatást, nevelést, a kulturálódást. A szó szoros értelmében közös fedél alatt dolgoznak a szellem emberei: a volt grófi kastély mellé építették az új szárnyakat, melyeken a tekintet is szívesen ellegelget. Az elnökkel eddig sosem találkoztam, most sem tudta, hogy jövök. Nem készülhetett fel tehát a „fogadásra”, ennek ellenére elővesz egy irkát a fiókjából, amelyen több oldalon át sorakoznak az elmúlt idők megvalósított tervei. Hat új tanterem az iskolának, hat pedagógus szolgálati lakás, korszerűsített villanyhálózat, gázcseretelep, ravatalozó, felvásárlótelep, felszámolt cigánytelep... a vasváriak akaratosságának, talpraesettségének megannyi bizonyítéka. Ám amik az idegennek leginkább szemet szúrnak: a főutcán álló telefonfülkék. A crossbár idáig elérő csápjai! Ez bizony egy külön történet. Az elnök meséli el: — Megtudtuk, hogy Bátorban telepítik a konténer- központot, gondoltunk mi is egy nagyot. Ha Bátornak igen, ne- künkmiértne...? A vébétitkárral felöltöztünk szépen, s elmentünk Debrecenbe, a postaigazgatóságra. S előadtuk elképzeléseinket. Hát...gondolhatja, hogy néztek ott ránk! Mit akarnak itt ezek a szegény falusiak, mikor seregnyi város is hiába reménykedik!? Ám a vasváriak nem hagyták magukat. Ha pénzük nem is volt, de az akaratuk annál nagyobb. A másfél millió forintot mégis csak kiszorították valamiképp, így aztán ha a faluvégen lakó néni- kénknek kedve támad, hogy felhívja a Pestre költözött unokát, csak tíz számot kell tárcsáznia. S tíz másodperc múltán megszólalhat az unoka. Feltéve persze, ha otthon van telefonja. Még a bátori feluvégen, a központ felé tartván kinéztem magamnak egy házat, hogy abba bizony gondolkodás nélkül beköltöznék én is. Az indok is. megvan, hogy miért zavarkodunk mi idegen helyen. Előnevelt csirkék után érdeklődünk majd, hiszen az új ház gazdája hirdeti egy táblán. Ám fölösleges a fondorlat, a háziasszony, Huszti Miklósné igen szíves vendéglátó. S csak nevet a kérdésen: valóban a csirkéből építették ezt a gyönyörű házat? — A csirkéből...? Ugyan! A korábban félrerakott forintjainkból, meg a szülői segítségből. De hát így is csak félig vagyunk készen. Hol vannak még a bútorok, meg a külső munkák...!? A fiatalasszony Vasvári „külvárosának” egyik tanyáján nőtt fel. A „külváros” neve Máriama- jof, a magányos tanyáé pedig Veresföld. Ám mivel Sárgaházán volt legközelebb az iskola— az ottani földbirtokos építtette saját pénzen jó fél évszázada — oda járt hát úttalan útakon négy^esz- tendőn át, majd jött Nyírmihály- di, a tanyai kollégium. Aztán a gimnázium...szóval örökös vándorlással teltek az iskolás évei, nem csoda hát, ha most annyira ragaszkodik a saját portához. — Sima érettségivel hova keltenék? — néz ránk, s várja a helyeslést. — S mennyi pénzért...'? A csipkékből is megkeresek annyit, s legalább itthon vagyok. Ha a faluban Hüsztiéké is' talán a legszebb, de korántsem az ■ egyedüli új lakás. Mai, kisfalva-1 kát fogyasztó világunkban még • leírni is jó: Vasváriban a mögöttünk lévő egy évtizedben csaknem másfélszáz ház épült, kicserélődött a község lakásállományának jó negyede! A legújabbakat éppen a teremi faluvégen nézegetem, mikor megáll mellettem egy biciklis. Öreg apóka kászálódik te róla, s azt módja: Én magát már láttam valahol! Pedig egészen biztos, hogy nem ismerjük egymást. Ám szót szó követ, persze, hogy megtudja, újságíró tennék. / — Mióta vágyom már, hogy egy magafajtával beszéljek! De nem itt, az.utca közepén, Üljön csak be az autójába, majd én megyek elöl. így vonulunk végig a főutcán. Elöl Rebenyák László a maga nyolcvan esztendejével, a sokat látott autó meg utána. Öreg ház előtt fékezünk, s mint nem sokkal később kiderül, a környék talán legismertebb kerékgyártó mesterével hozott össze a jó sorsom. Szekereket persze már réges-régen készített utoljára — pedig fatengelyest is gyártott egykoron! — helyette mé- hészkedik. Még szőlészkedik. Van neki tisztes szőlője is kint a határban, de vagy húsz esztendeje telepített az udvarra is néhány tőkét. — Arra számítottam, hogy én halok meg elébb, rie kelljen az asszonynak kijárnia majd a szőlőbe, ha megkíván néhány' fürtöt. Csak hát...ő halt meg hamarabb szegény. Maradtak te'hát csupán a dongók, meg a tőkék. Bár ezek a dongók is... Megy le a múltkor is a kertbe, nézi a kaptárakat, hát három anya is döglött. Nem és nem lehet bírni avval az átkozott atkával. Maholnap ■ kipusztul minden családja. Ha azok a nagyokos városiak nem találnak ki ellenük valamit. Jobb tenne, ha az a rengeteg pártvezér evvel törődne. Meg az olyan öregemberek háztájijával, mint az övé is. Mióta pereskedik már a téesz- szel is, hogy kapja vissza a rendes háztájiját.-..! — No de majd a kisgazdák...! Nem,' a föld a2 nekem nem kelL.csak az a kis háztáji. S fia azok sem segítenek!? Akkor nem marad más. írok Pozsgaynak. Kibe bízzák, ha már benne sem...!.' lérkeztünk tehát a E rnához, bár az igazat megvallva, sokkal, de sokkal jobban érdekel engem most Vasvári múltja. Nyolcvan esztendő pedig nagy idő, Rebenyák Lászlót pedig nagy emlékezettel áldotta meg a teremtő. S az ő sorsa Nyírvasvári húszaik századi története is egyben. Apja zsellér volt, saját falujának a határában ugyan, de Pireth báró földjein dolgozva nevelte fel a négy gyermekét. László fia is mehetett volna földnélküli cselédnek, ha nem veszi a fejébe 1926-ban, hogy ő bizony kitanulja a kerékgyártó mesterséget a nyírbátori Demeter Jánosnál. — Hallja, én azóta is minden áldott nap hajnalban kelek. Ugye, Bátor messze van gyalog, én pedig úgy tettem meg az utam. De megérte. Jó szakmát kaptam a kezembe,, megéltünk belőle. A szívem is fáj, meg öregszem is lassan...amúgy megvagyok. Hál’ istennek, hogy lekopogjam. . • így beszélgetünk csendesen a kemence falának támasztva a hátunk, mikor Rebenyák László szeme az órára téved." Dél már rég elmúlt, s az ebéd még nincs sehol. Pedig éhes a gazda, meg a vendége. Sebaj! Nagy bödön mézet állítunk a konyha közepére, kenyér is kerül a kredencből. Mézes kenyeret eszegetünk hát nagy egyetértésben. Jó az, még ha a töltött káposztának a nyomába sem léphet... Balogh Géza Képünkön: A falu egyik legszebb háza... 1990. március 15. * , jmmDPfrcT&l 11 B—— A nwMJonw hétvégi melléklete i—^mmmmm— II Kelet-
