Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

Ötven éve történt Móricz Zsigmond mátészalkai látogatása A z 1940-es farsang nem a legkedvezőbb jelekkel indult Má­tészalkán. Amikora Keleti Magyar Baj­társi Egyesület január 20-án a szék­házban megrendezte a Turul-bált — mellesleg a finn hadiárvák se­gélyezése javára — a szervezők a rendkívüli időjárásra panaszkod­tak, hiszen a „megye” nem volt jelen, úgyszólván csak a szálkái közönség elitje kezdte az első csárdást: Horthy Miklós katonája vagyok... Ezekben a napokban-hetekben egymást érték a „társadalmi” ren­dezvények. A Zöldkereszt tea­estélyét követte a szálkái helyőrség tisztibálja, majd a Gazdakör mű­soros-táncos estélye, a Hangyá­ban rendezték az EMSZO tea­estélyét, a Balatonban az altisztikar mulatságát (katonák, csendőrök, pénzügyőrök), az Erdélyi-esten fre­netikus sikert aratott Erdős Dodi bácsi szavalata: Mozdonyok be­szélgetnek Aradon. A Társaskör, mely tulajdonképpen a lateiner társadalom gyülekező helye volt, 200 terítékes vacsorára invitált. Báli tudósítójuk lerendezése szerint a vacsora utáni első csár­dás után „...a debreceni egyetemi jazz- zenekar az első foxba kezdett. Taft, csipke, krepszatin, selyem, tüli és moáré és az idei divat min­den változatának remekeiben suhanó elegáns hölgyek és feke­teruhás urak kavarták a parfőmös levegőt..." Meg kell a szívnek hasadni! Közben a Fellegvárban sírtak az éhes gyermekek, a Bencsiben verekedtek a cigányok, a gazdag zsidók sefteltek, a szegény zsi­dók nyomorogtak, a tőke nélküli kisiparosok eladták magukat a köz­jóléti szövetkezetnek, a Lácsu- sarkontoporgott az emberpiac, az Uránia moziban nagy siker volt a Varjú a toronyórán és ingyen ebé­det osztottak a szegényeknek a népkonyhák... Ilyen társadalmi miliőbe érke­zett Mátészalkára Móricz Zsigmond, február 10-én, gépko­csival, hogy az akkortájt már be­indult „népjóléti akciót” tanulmá­nyozza. Szalka — akkor még me­gyeszékhely lévén — a szatmári megyerész központja volt minden tekintetben. Az írónak ez a kisvá­ros nem volt ismeretlen. Többször megfordult itt átutaztában, szivart vett a Fonalka trafikban, órákat hallgatott a Bakóné-féie reformá­tus iskolában, szívesen kvaterká- zott barátaival, különösen Kondor Sándorral, akiről ezt írta: „...az én régi debreceni cimbo­rám, alighanem a legjobb nótás és hegedűs Fráter Lóránt óta..." Éppen Kondor Sándorral, a szö­vetkezet igazgatójával indultak el a szatmári körútra, Fehérgyarmat­ra, Jánkra és Matolcsra. Erről az utazásról máig is beszélnek Szat- márban, az irodalomtörténeti ku­tatás számon tartja. Móricz erről beszámolt lapjában, a Kelet Népe 1940. március 1-jei számában Gazdag szegényeknél—Látoga­tás a szatmári népjóléti fedezékekben című irodalmi ri­portjában. A vidéki látogatások után Má­tészalkán maradt éppen a zord időjárás, a hófúvások miatt. Ma már nincs megbízható adat arra vonatkozóan, hogy kinél volt a szálláshelye. (E sorok írójának több éves kutatása sem bizonyult elégségesnek a kérdés tisztázá­sára.) Vendége volt Streicher Andor alispánnak, Kincses Endre ref. lel­késznek, megfordult ismerős csa­ládok vendéglátó házánál és ter­mészetesen Kondor Sándor Hő­sök terei albérletében. kán megjelenő Szatmárés Bereg cikke (MóriczZsigmond, febr. 25- i sz.), melyben a polgári iskolai lá­togatásról egy szót sem szólnak... Emlékezések igazolják (?), hogy akkor látogatást tett az akkori M.kir. Téli Gazdasági Iskolásán is. Erről sincs megbízható adat. Idézett cik­kében Móricz ezt írta:,,... Van Má­tészalkán egy újonnan épített s pompásan berendezett gazdasá­gi iskola, amelyben most négy hó­napos téli gazdasági tanfolyam van: ennek az iskolának a növen­dékeit be lehetne rendelni vala- mennyiüket arra a kongresszus­ra, amelyen a földmíves tömeg a saját jövőjéről, annak új berende­zéséről kellene hogy határozzon." négy napos szálkái A útról beszámol Orosz Kálmán tiszacsécsi lelkészhez címzett le­velében is. Legjobb tudomásunk szerint Móricz Zsig­mond többé nem tért vissza Má­tészalkára. Lehet, hogy tervezte jövőbeni szatmári kirándulásait, azonban arra halála miatt nem ke­rült sor. Alakját sok dedikált könyv, fénykép, személyes emlék és a szalkaiak megtartó emlékezete őrzi. Nyéki Károly szálkái polgári is­A kola igazgatója, Zé- tényi Endre, a ref. tiszteletes kérésé­re hozzájárult, hogy az író elbeszélgessen a gyerme­kekkel. Az igazgató emlékezése szerint: „...Örömmel beleegyeztem. A nem mindennapos eseményt fel­jegyzésre méltónak találtam. Sem­mi utógondolatom nem volt. Meg­kértem a tantestületi jegyzőt, dr. Szakái Sándort, készítsen erről a találkozásról jegyzőkönyvet... A jegyzőkönyvet eltettem azzal a céllal, hogy a következő tantestü­leti jegyzőkönyvvel együtt a tan­kerületi főigazgatósághoz felter­jesztem. Alig telt el két hét, a főigazgatóság igazoló jelentést kért tőlem. Ugyanis egy kisebb heti­lapban azt olvasták, hogy Móricz Zsigmond a mátészalkai polgári iskolában politikai irányzatú elő­adást tartott a tanulók előtt...” Nos, ezt a titokzatos jegyző­könyvet még sokáig emlegették, ám azóta sem került elő. Ismere­tes viszont éppen egy kisebb hetilap, történetesen a Mátészal­májusában kéthó- I í-víViO napos „száműze- 1 WaX tésre” indultam Moszkvába. Ösz- szezavarodott bennem a világ. Még jól is jött a nyelvgyakorlat, háthat történik valami, ami kizökkent a min­dennapok őrlő egyhangúságából. Kíváncsivá tett az is, hogy saját szememmel, érzékszerveimmel tapasztalhatom a peresztrojka addigi eredményeit. Az aggasztó hírek ellenére is volt bennem várakozás a megváltozott orosz élettel kapcsolatban. Két könyvet vittem magammal. József Attila verseit, hogy erőt merítsek ennek a költészetnek lét­igazoló küzdelméből, a kimondás bátorságából. És Borisz Pasztemak Zsivago doktor című regényét, amely éppen indulásom előtt jelent meg magyarul, harminc évnyi kény­szerű elhallgattatás után. Titok volt, megmagyarázhatatlan csoda, H. Németh Katalin: Egy kis szünet Birtalan Balázs: REMI bénult betűkhöz láncolod magad fele királyságod szóért humusszá rohadt közhelyek gyűrűjében vonaglasz képzettársításokon felnőtt gyerek egy költő ígérte sakkozik veled előbb verd meg apád vezer nélkül állnak a bábuk. mattnál gyorsabban jött a halál központozatlan gondolatok tizenhat évesen emlékezni kell zárt ajtók telt üveg négy barát próbálja feledni koholt baját semmi zaj csak szú ha perceg jönnek éjféltáji versek gyilkos papír fehér teste utadba áll száz halálból százszor ébredsz porból lettél porrá éghetsz Ötágú síp A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar iro­dalom talán legerő­sebb műfaja, a köl­tészet azért is meg­különböztetett fi­gyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egye­temes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő saját­ságos helyzetben van: távol a hazá­tól, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, tár­sadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legaláb­bis a legjobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a vá­lasztott műfajt, légyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költe­ménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom tér­képén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Ter­mészetesen ott -is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki művei­vel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905—1981) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakteriszti­kus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stá­ciói a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatá- sa ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, más­szor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játék- kal-filozófiával-műveltséggel meg­vert csörgősipkás bohóc — egyéb­ként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történel­met regény- és drámaalakjai is —, aki a Nyugat-nemzedék örököse­ként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyuga­lommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarboroi papköltő pedig magányban, öniró­niát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vá­gyott „angyali” testközellel bekö­vetkező érzéki teljesség bűvöleté­ben veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan re­meklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is meg­rázó, fontos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is ter­jedt a magyar nyelvterületen), ami­kor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kénysze­rült. A nagy nemzedéket egy, érték­ben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os for­radalom után külföldre került írók Csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — élet­pályák teljesedtek ki, hanem a nyu­gati magyar irodalom nagykorúso- dása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), töb­ben egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Toronto, illetve Mont­real), mások munkásként, vállalko­zóként, újságíróként keresték-kere- sik kenyerüket, s tulajdonképpen ők biztosították az utánpótlást. Az értékkiválasztást az idő nyil­ván el fogja végezni, de addig is kö­telességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a házá­tól való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mon­dott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sokszáz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Paszternák századik születésnapján amelyben minden bizonnyal jó lesz megmerülni. Úgy tervezem, hogy naplót vezetek. Ebből idézek most: „Második napja vagyok itt. Kint esőre hajlik az idő. Alattam Moszkva: a Lenin-hegyről rálátni a városra, a stadion hatalmas kat­lanára, még az osztankinói tévétoronyra is. Párában lebeg a város, ugyanúgy, mint az érkezés reggelén. Mindezt lassanként már látom is, mert sikerült az ablakot úgy megtisztítani, hogy a külön­álló részeket meg tudom kü­lönböztetni. A Lomonoszov Egyetem épü­letegyüttese az ötvenes évek elején gigantikusnak számított, most inkább mosolyra fakasztja az embert. A homlokzatokon, a bejáratok fölött, belül az előcsar­nokokban, a nagytermekben min­denütt a gigantománia jelei: szobrok, zászlók, márvány, épí­tészeti „pompa”. A Sztálin-barokk kései nyúlványai ezek az épületek. Idezsúfolva csaknem harmincezer ember, a világ sokféle nációja együtt: nemes és szép gondolat. Megfogalmazásakor az lehetett a feltételezés, hogy minden diák rosszabb körülmények közül érkezett, mint amilyet itt talált. De harmincöt évvel az építkezés befejezése után mindez már avíttnak tűnik, mert a régi szellemből sok minden maradt. Erőszakolt közösségteremtés, a szocialista társadalom fölényének erőszakolt hirdetése, a „tökéletesek vagyunk” hamis megnyilvánulásai. Az egyik előcsarnokban öles felirat: „Csernobil a mi bajunk, de nem a mi hibánk!” Kinek a vétke, az enyém, a tiéd, a miénk? Azé a magatartásé, amelyik azt mondja, hogy a szocialista ember nem hibázhat. Közös a cselekvés, közös a felelősség! A közösséget nem lehet börtönbe zárni, felesleges tehát a lelkiismeretfurdalást fölébreszteni az emberekben. Száz évvel ezelőtt, 1890. február 10-én Moszkvában született Borisz Leonyidovics Paszternák. Ahogyan ma mondanánk: értelmiségi csa­ládban. A fiatalember zeneszerző akart lenni, majd történelmet és filozófiát tanult. Tizenhétben eleinte a megváltás ígéretét látta, aztán eltávolodott a forradalmi gon­dolatoktól, megriasztották a gyakorlati végrehajtás módszerei. A Zsivago doktor ennek az eltávolodásnak a dokumentuma. Személyiségrajzában hiteles, mert szubjektív. Az ember a történelmet sohasem kívülállóként éli meg, hanem szubjektumként. Jurij Andrejevics eltávolodásának büntetés a következménye, a végrehajtás hibáinak meglátóit utoléri a sors: száműzetés, kényszermunka vagy halál. Kinek- kinek szerencséje szerint. Kollégiumi szobácskámban esténként azon tűnődtem: miért tiltották be Paszternák könyvét? Hiszen ő a Zsivago doktorban is költő volt, naiv álmodozó, szókimondó idealista. Regényének húsában is ott lüktet a költő vére. Kinek árthatott? Tudom én is: öntörvényű volt a gondolkodásban, bátor az akaratban. Határozott a hazugságok elutasításában. Nem tudok lekerekített mondatokat írni Pasztemak születésének cen­tenáriumán. Csak arról szólhatok, mit jelentett nekem május !7-én, amikor — szinte egyetlen mámorban olvasva végig a regényt — becsuktam a könyvet. Harmadik — egyben utolsó — bejegyzésem a naplóban: „Valószínű, hogy kelet­európai. pontosabban közép-kelet- európai fejlődésünk eredménye, hogy nem tudunk igazán világpolgárrá válni. Túlságosan mélyre nyúlnak közösségi, egyéni gyökereink túlságosan fontos számunkra az identitás napi érzése. Kötődés az országhoz, a tájhoz, az emberekhez; kötődés a nemzeti kultúrához, a történelemhez. Egyéniségünk ezekkel együtt válik egésszé. Mihelyt kiszakadunk ebből a meghatározott körből, s nem hatnak ezek a tényezők, jelentkeznek az „elvonási” tünetek, a felismerés hiánnyá tudatosul, s mivel a szükséglet kielégítésével baj van, a lélek szorongással válaszol. Idegenné válik a legszebb város, nem kötnek le látványosságai, nem érdekel a kultúrája. Idegesítenek az emberek az utcákon, a forgalom, az ismétlődő jelenségek. Különösen így van ez egy olyan ország esetében mint Szovjetunió, egy olyan városban, mint Moszkva. Két hét után döbbensz rá, mennyire más világ az itteni, mások az érdekviszonyok, más az értékrend. Leginkább a gondolkodás kon- zervatizmusa döbbent meg, a tekintély tisztelet; a nyájszellem megnyilvánulásai riasztanak. Belső magányba szorul az ember. Száműzetés ez, amelyben érzelmi tényezők dominálnak. Ebben az állapotban szükségszerű a menekülés. Menekülés a termé­szetbe. Az Izmajlovo park nyírfái világítanak a lassan leereszkedő estében. A levélrügyek még csak félig pattantak ki, de már érezni lehet az illatukat, s messziről a zelnicemeggy virágának édes ízét hozza a könnyű szél. A zöld különféle árnyalatai nyugtatják a tekintetet. Ha nem szólna valahol egy hangszóróból valamiféle elviselhetetlen zene, teljesen egyedül érezhetné magát az ember. Nyírfák, kicsi nyírfák? Tiszta fényetek, őszinte harmóniátok az a menedék, amely felé törekszem. Feloldódni ebben a harmóniában, rendezni a szétzilálódó belső világot, megtalálni biztos pontjait. Van-e erre még esély? Jó lenne a lebukó nap nyugalmát magamba szívni, hallgatni a nyírfák be­szélgetését. Elbújt a nap. Csillagok még nincsenek az égen. Csak csend. Néma léptek. Hallgatás. Várakozás. Csak csoda. Képzelet. Vallomás. Nagy István Attila ■I Kelet § ______________________________________________________ MUinmi,nnc7é!| , , , 1990. február 10. i—WB——WfllW»5WBa^8WI3ÜjaWU!.a A »«UPI u! aZdij HÉTVÉGI MELLÉKLETE MM—HHBM—— Szombati Galéria

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents