Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
Endresz István elnökkel a külföldi piac „levilágításáról" Felnyitottuk a sorompót, most már várjuk a nyugati valuta özönét. Érdeklődőben valóban nincs hiány, a tényleges üzleti kapcsolat ennél lényegesen kevesebb. Az áramlatba bekerültek olyan nyugati üzletemberek, akik tisztességes hasznot, új piaci lehetőségeket remélnek, de olyanok is, akik szerencsét próbálni érkeztek, kalandorságuk motiválja a magyar- országi üzleteket. A nyugati menedzserszemlélet, a technikai bázis valóban szükséges megyénknek is, de az óvatos, megfontolt döntés sem árt. Emellett nem hanyagolhatjuk el az évtizedek során kialakított kapcsolatunkat a szovjet partnerrel sem. Vajon mennyire éri meg keletre és nyugatra szállítanunk ? Erről beszélgettünk Endresz Istvánnal, a Nyíregyházi Elekterfém Kisszövetkezet 41 éves elnökével. —A külkereskedelemmel foglalkozó szakemberek tudják, hogy a külföldi céget a bankokon és a biztosítókon keresztül lehet „levilágítani”. Ezen kívül a szakminisztérium és két cég rendelkezik olyan figyelőszolgálattal, amely hiteles információkat ad. Ilyen körű utánajárás szinte kizárja az átverést. Egyértelműen a felkészülés hiánya okozza, ha egy-két nyugati cégnek odaadunk több százmilliós beruházást, annak ellenére, hogy őket minimális tőkével jegyezték be nyugaton. A tőzsdével, a társaságokkal foglalkozó lapokat nagyon kevesen tanulmányozzák. így marad az az eufórikus lelkesedés akkor, ha egy szabolcsi céghez betéved egy nyugati partner. Körülrajongjuk, visszük Tokajtól Vásárosnaményig, etetjük, itatjuk. Az esetek 80 százalékában így van. Hogy nem jött létre az üzlet, az már keveseket érdekli. Ha egy magyar a magántőkéjét fektetné be nyugati üzletbe és a partner se nem rokon, se nem barát százszor meggondolná ezeket a kiadásokat, és a szerződést legalább ennyiszer rágná át. • A külkereskedelmi vállalatok menynyire ludasak abban, hogy a tisztességes hasznot remélők mellett a szerencselovagok is rávetik magukat a magyar vállalatokra? —A rutinból végzett üzletkötések alkalmával sokszor elmosódnak a részletek, és ebbe könnyen bele lehet bukni. A külkereskedelmi ügyintéző inkább a saját kárán kesereg, de nem hajlandó írni egy körlevelet a társcégeknek, hogy okuljanak a tanulságból. • Milyen módon lehet kapcsolatba kerülni a nyugati cégekkel? —Az általános, hogy ismerősökön, barátokon keresztül történik a kiajánlás. Ezek többnyire felkínálom magam jelszóval alakulnak. A megyei és a városi tanácshoz is befutnak üzleti megkeresések, vagy különböző hazai és nemzetközi kiállításokon való részvétellel is felhívhatjuk magunkra a figyelmet. A kereskedő az első időben íróasztal mellől dolgozik, szorgalmasan küldözgeti a prospektusokat és vár, hogy melyikre érkezik válasz. Grósz ausztriai látogatásakor legalább hat szabolcsi cég termékskálája szerepelt az arra az alkalomra kiadott német nyelvű prospektusban. Szövetkezetünk legelőször jelentéktelen mennyiségű terméket szállított és nem az extraprofit, hanem a tisztes nyereség és a korrekt üzleti kapcsolat kialakítása érdekében. Az apró lépések hívei vagyunk, nem gyors, látványos sikereket hajszolunk, hanem a precíz munkát céloztuk meg. • Miért éri meg Önöknek, hogy nyugati partnerük legyen, mikor exportjuk az árbevételnek mindössze öt százaléka? —A belföldi piac beszűkült, a szocialista exportot egyre jobban visszaszorítják, az egyedüli út, amelyet meghagytak a tőkés export. Néhány éven belül terveink szerint árbevételünk 40-50 százalékát adná a nyugati szállítások. Persze a partnerünk is óvatos, mert tudja, hogy elég egy tollvonás és az összes szabályozó úgy megváltozik, hogy számára nem éri meg Magyarországon befektetni. Jelenleg egy gyártósor Nyíregyházára telepítéséről tárgyalunk, dolgozóink több csoportban dolgoznak az NSZK-ban. Egy korábbi kormányzati döntés hasznát most érzik a legjobban, ugyanis többségük az NDK-ban dolgozott és alapszinten beszélik a német nyelvet..A nyelvtudás miatt egyébként óriási a hátrányunk. Az NSZK-beli partner maximálisan elismeri szakembereink tudását, innovációs készségét, ha ez nyelvtudással is párosulna, a mieink bármely technológiánál megállnák a helyüket. • Hasonló törekvéseik vannak a román, a csehszlovák, a lengyel vállalatoknak is, mégpedig a minél nagyobb valutabevétel. Mennyire a piaci viszonyok döntenek abban, hogy kinek az áruját veszik meg? —Itt már a taktika, sokszor a blöffölés a mérvadó. Egyértelmű, hogy a tőkés partner nyer a legnagyobbat az üzleten, mert én nem tudom, hogy tényleg a kialkudott ár alatt akarja például eladni ugyanazt az árut a román vállalat. Kénytelenek vagyunk engedni, ezért törekszünk megbízható, hosszabb távú kapcsolatokra. # A külföldi üzletekhez a keleti szomszédainkkal való kereskedelem is beletartozik. Csak arra van lehetőség, hogy a pénzt kiiktatva az árucsere folytatódjon? — Egyelőre igen. Szerintem a különböző vélemények ellenére, ha dollárelszámolásra térnénk át a Szovjetunióval nagyon sok iparágnak nyereséges lenne az üzlet. Földrajzi helyzetünk is ezt igazolja. Gondolok az élelmiszeriparra, a mezőgazdasági termékekre. Az is igaz, hogy például a könnyűipar viszont nehéz helyzetbe kerülne. A szövetkezetünk elsősorban az alapanyagbázisukból próbál minél többet megszerezni. Az ottani politikai helyzet nem kedvez számunkra, a litvánokkal és a déli köztársaságokkal egyelőre szünetel az üzleti kapcsolat. Ukrajnában az amerikaiak, a japánok és a nyugatiak a vetélytársak. Ebben a versenyhelyzetben kellene használni a piaci ismereteket, a korábbi kapcsolatokat kellene újra kiépíteni, de már nem azon az alapon, hogy ki iszik meg több vodkát. • Sokszor vád éri a cégeket, hogy csak a főnökök utaznak, akik nyelveket sem beszélnek. Önöknél hasonló a helyzet? — A gazdasági ügyeket a főkönyvelőnk intézi, a szakmaiakat az adott szakterület vezetője és munkatársai. Ha ők nem látják, hogy mit kell gyártani, akkor hiába kötünk üzletet. • Vegyipari gépészmérnökként 1972- ben pályakezdő volt a szövetkezetnél, majd öt év múlva távozott. 1984- ben megválasztották elnöknek, amit a tagság az elmúlt évben megerősített. Időközben öt kft-t alapítottak. Mennyire érvényesül az Ön akarata ezeknek a szervezeteknek a működésében? —Aki eredményesen tudja működtetni a rábízott gépeket, berendezéseket és ehhez sajátos módszereket alkalmaz, akkor senki nem követeli, hogy azt a stílust alakítsa ki a kft.-knél, amit a szövetkezetnél alkalmazunk. Ez egyébként nem vagyonmentés, hiszen itt szövetkezeti tulajdonról van szó. A tulajdonosi szemléletet erősítjük. # A második ciklust kezdte a szövetkezet élén. Meddig tervezi, hogy pályázik az elnöki posztra? — Maximum két ciklust vállalok, utána átadom a helyem. Ez nem továbbállást jelent, hanem egy új feladatkört. # Köszönöm az interjút. Máthé Csaba Egy frankfurti bemutatón az Elekterfém Kisszövetkezet is kiállította termékét. A nyíregyházi szakemberek legnagyobb megdöbbenésére a Volkswagen cég bemutatott egy automata hegesztőkkel felszerelt robotsort, és darabokra szedte. Sorban érkeztek a műszaki egyetemekről és főiskolákról a leendő NSZK-beli szakemberek, akiknek a legkisebb alkatrészt is bemutatták, nyúzhatták, kipróbálhatták a gépet, senki nem szólt érte. Az elméleti ismeretek után közvetlenül ismerkedhettek meg a legmodernebb technikával működés közben. Nálunk bevált szokás, hogy a kiállított tárgyakhoz tilos nyúlni. Üzemi gyakorlaton a leendő szakember még a Rákosi-időkben működött esztergákat is láthat. Szerintem... aggasztóan szaporodnak a jelek, hogy érték(té)vesztő lett akarva-akaratlanul a társadalom több rétege, csoportja. Ha egy kicsit ezzel a szemmel nézzük a híradásokat, optimizmusra semmi okunk. Konkrét példa az elmúlt hónapok reklámjai közül: hűségjutalmat vehet fel a pesti buszsofőr, mielőtt munkába állna. S a havi apanázsa sem kevés, duplája, triplája, amitmifelénk egy diplomás pedagógus kézhez kap. Logikusan és már a hetedik-nyolcadikos gyermek előtt is nyilvánvalóan mutatkozik meg a társadalom értékítélete: a nagyobb közösség legalább kétszer többre becsül egy sofőrt a fővárosban, mint megyénkben a jövő nemzedék oktatóit. S ebből a felismerésből már törvényszerűen következik a másik, nevezetesen az, hogy nem érdemes tanulni, hiszen jól fizető állást nem az kap az életben, aki éjt nappallá téve görnyedt a tankönyv felett. Bizonyára ez a tény is hozzájárult, hogy manapság az iskolában nem sikk tanulni. Szinte bocsánatot kérhet az eminens, mert szorgalmas, mindig jelentkezik és jó jegyet kap, mert azért szerencsére még mindig jócskán akadnak értelmiségi pályák, ahol az rúg labdába, aki többet tud, vagy szebb iskolai eredményt mutat föl. S ehhez szorosan tartozik az a kérdés, hogy a gyermektársadalomban /is/ torzulnak az értékek. Az a népszerű a többiek szemében, aki vagány, vagy sok a zsebpénze, márkás farmerben, cipőben villog, fütyül a felnőttek által támasztott követelményekre. Lehet, hogy ezt a tizenéves kamasz jópofaságnak véli, később azonban rögzül a viselkedésnek eme formája és innen már bajosan lehet visszafordulni. Előbb csak a békés járókelőket riogatja, majd bandában — megsokszorozva érezve erejét — összetöri az utcai bútorokat, a virágtartót, a telefonfülkét, vagy megtámadja a benzinkutast, postát rabol, netán a másik ember életére tör. Mindegy, mit tesz, csak ártson. Úgy afennálló rendszer intézményeinek, mint az egyes embereknek, nem gondolván arra, hogy végtére is önmagának árt! Lehet, hogy a kép túl sötétre sikerült. Bizonyosra vehető, hogy a csibész kamaszokból nem válik törvényszerűen bűnöző. De egy társadalom életképességét remekül reprezentálja, hogy mennyien helyezkednek szembe az írott jogi és az íratlan etikai törvényekkel. Mondhatják azt, hogy a jóléti fogyasztói társadalmakban legalább ekkora a bűnözési arány és semmivel sem marad alatta a brutalitás, az erőszak, a fizikai terror. Ez bizonyára igaz, de értékvesztésünknek van egy másik aggasztó jele, nevezetesen az, hogy a törvényeket mindig betartó, önmagát nem kimélő, családjának élő és mára a nyugdíjra számítható idősek lába alól is kicsúszni látszik a talaj. Azok, akik a saját munkájukban, szorgalmukban, annak hasznosságában bízhattak, most elbizonytalanodnak. (Hiába dolgoztak le becsülettel harminc, negyven évet, most zsebükben kuncog a krajcár. Aki nem a pozíciót hajszolta, hanem saját magát, megnézheti, mire jutott. Közszájon forog, hogy Magyarországon csak az nem korrumpál, akinek nincs rá módja. Kétségtelenül cinikus a sommás megállapítás, de rávilágít, ebben a térségben soha nem az áldozatos, becsületes munkával akartak nagyon sokan előbbre jutni, hanem a szocialista összeköttetéssel, a protekcióval. S a három-négyezres nyugdíjból tengődök most utólag elmélkedhetnek azon, hogy érdemes volt- e tisztességgel, odaadással, mi több, a rendszerbe, a jobb jövőbe vetett hittel dolgozniuk? Legalább annyira visszatetsző, hogy éppen ezt a hitet vették el tőlük napjaink történései. Becsapottnak érzik magukat és joggal. Miközben látják, hogy a Rózsadombon, a Gellérthegyen épült villák tulajdonosai luxuskörülmények közt szidják a mostani, /nekik/ anarchiát. Úgy, hogy soha nem tapasztalhatták, milyen érzés üres zsebbel indulni a boltba, vagy lesni a pénzes postást. Értékvesztésünket más rétegekkel is folytathatnánk. A középgenerációval, amelynek tagjai még gondoskodnak az idős szülőkről, nevelik a gyeremekeiket és szeretnének ők is élvezni valamit az életből. Nekik, nekünk a legnehezebb, mert minden kormányzati és egyéb döntés ettől a rétegtől vonja el a már el vonhatatlant. Tóth Kornélia 1990. február 10. MrmifCUiJiiifl-JfiM 5 —— a hétvégi melléklete