Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

A nagygéci templomért Képes műemlékjegyzék megyénkről Aki teljessé tette a gyűjteményt A második „múzeumalapító” emlékére A nagyvarsányi református templom. A XV. században épült, azóta többször átalakítot­ták, legutóbb 1926-ban. 25 éve halt meg Kiss Lajos múzeumigazgató Kiss Lajos portréja (Boross Géza festménye) Gyönyörű, s mindeddig hi­ányzó könyv kerül ezekben a napokban az árusokhoz: me­gyénk képes műemlékjegyzé­ke. Az Országos Műemléki Felügyelőség és a Múzeumok Szabolcs-Szatmár Megyei Igaz­gatósága gondozta a kötetet, amely négy szerző, Czagány Kálmán, C. Kürthy Zsuzsanna, Vincze István és Szatmári István munkája. A kötet több mint háromszáz színes, nagyon szép felvételen mutatja be megyénk védelmé­re méltó emlékeit, az anarcsi református templomtól a zsur- ki haranglábig. A könyvet la­pozgatva a tősgyökeres me­gyebeli is elámul, milyen gaz­dag ez a vidék, mennyi érték vár itt gondos gazdára, olykor sajnos hiába. A több mint 300, .védelem alatt álló „objektum”- ból mindazokat bemutatják a szerzők, amelyek egyáltalán fényképezhető állapotban vol­tak: templomokat, haranglába­kat, kápolnákat, kúriákat, kastélyokat, a népi építészet megmaradt emlékeit (lakóhá­zakat, gazdasági épületeket), ipari műemlékeket, városaink védelemre méltó épületeit, sí­remlékeket, vagy olykor csak egy-egy szép részletet: keresz­tet, kaput, faragott tornácosz­lopot. Több fotó is bemutatja a nagygéci templomot, ezt láthat­juk a címlapon is. Mint ismere­tes, a XUI. században épült templom az 1970-es árvíz után maradt gyülekezet nélkül, s a körgáton kívül magára ha­gyott épület egyre pusztul. De még megmenthető. Igaz, en­nek költségei elég tetemesek, több millióra rúgnak. Vagyis a könyvből származó nyereség csak szerény hozzájárulás lesz ehhez az összeghez—ami mit sem von le a jószándék értéké­ből. Ez a könyv tudniillik több vállalat, intézmény, termelő- szövetkezet támogatásával készült, s a 20 ezer példány eladása után kimutatható nye­reséggel a nagygéci templom • helyreállításának költségeit kívánják megoldani mindazok, akiknek jóvoltából megszületett a könyv. (Erre a célra egyéb­ként alapítvány is van a Keres­kedelmi és Hitelbanknál.) A kiadások minél kisebbre szorítása az oka annak is, hogy az útikönyvnek, ajándéknak sem utolsó képes műemlékjegyzé­ket nem könyvesboltokban, hanem (az alacsonyabb terjesz­tési díj miatt) standokon, a megyei tanács műszaki főosz-^ tályán, a Dózsa Gy. u. 29. sz. alatt, az idegenforgalmi irodák­ban, a megyei múzeumban (nyitás után remélhetően a mú­zeumfaluban is), illetve február­tól a parókiákon, plébániákon lehet kapni. Az üzemi könyv- terjesztők jelentkezését is szí­vesen vennék. (gm) A nyíregyházi Jósa András Mú­zeum élén majd négy évtizedig álló Kiss Lajos halálá­nak negyedszáza­dos évfordulójára emlékezünk. Munkásságát nagyon nehéz tel­jességében felidéz­ni, hisz a nagy előd — Jósa András — után neki is lega­lább akkora érde­me volt a mai gyűj­temény megalapo­zásában. Igaz, egé­szen más szem­pontból. A kizáró­lagosan régészeti tárgyakból álló „Jósa hagyaték” mellé a múzeumi profil megteremté­sével járó feladatok hárultak reá. A néprajzi, képzőművészeti, törté­neti értékek gyűjtése, a múzeum kapu­jának szélesebbre tárása, a múzeumi tárgyak bemutatása a nyilvánosság előtt; ugyanakkor a klasszikus múzeu­mi feladatok elvégzése (a tárgyak do­kumentálása, adattári feldolgozása) — mind Kiss Lajos tevékenységével je­lentek meg először. Ugyanakkor az ő kezdeményezése nyomán vált általá­nossá az ásatások helyszíni dokumen­tálása, a sírrajzok készítése — noha az utókor mint néprajzost könyveli el a neves tudóst. A vásárhelyi élet minden rezdülését ismerő kutató egy pillanatra sem felej­ti el szűkebb hazáját, ám ez nem akadá­lyozza abban, hogy a szabolcsi föld megannyi titkát vallassa. A Rétköz varázslatos világáról gyűjtött adatai éppúgy nélkülözhetetlen forrásai a mai kutatóknak, mint ahogy nem „élhet meg” néprajzos A szegény ember élete (Bp. 1939.) és A szegény asszony élete (Bp. 1943.) nélkül. A mindezen közben a sóstói mű­vésztelep létrehozásáért kilincselő mú­zeumigazgató ugyanúgy hozzátarto­zik a képhez, mint a neves festő bará­toknál egy-egy képzőművészeti alko­tás Nyíregyházára kerüléséért levele­ket író múzeumi mindenes. A honfoglalás kori gyűjtemény te­kintélyes része szintén az ő keze mun­kája nyomán került a Jósa Múzeumba, s ha még mindehhez azt is hozzávesz- szük, hogy 1922-ben vármegyei könyvtárat létesítettek, melynek gond­ja szintén a múzeumigazgató vállát nyomta, felmérhetjük a „vállalkozás” horderejét. A lelke mélyén mindvégig ízig- végig néprajzos az alispánhoz küldött előterjesztésében 1919-ben így indo­kolja a néprajzi gyűjtemény létrehozá­sát: „Vármegyénkben mind ez ideig figyelmen kívül hagyatott a nép tár­gyainak, szokásainak értékelése. Mú­zeumba csak olyan tárgyakat képzelt el közönségünk, melyek több száz, vagy ezer évesek, vagy amelyeket mint rit­kaságokat bámult meg. Egy bicskával készült, üvegbe rakott türelmi munka vagy egy hajmeresztő történet kísére­tében bemutatott pisztoly jobban lekö­tötte figyelmét, mint egy lopótökből készült merítőkanál, melyet majd min­den falusi háznál megtalálhatni és amelynek szakasztott mása leleteink­ben is előfordul. Pedig éppen azokat a tárgyakat kell megbecsülnünk, megő­riznünk, melyeket általánosan használ népünk, mert a ritkaság csak egyetlen ember szeszélyét, ügyességét mutatja, míg a közhasználati tárgyak egy bizo­nyos terület összes lakosságának esze- járásáról, szokásától, múltjáról, jelené­ről beszélnek hozzánk őszintébben, mint az írott fejegyzések”. Az 1912-ben elnyert állás az akkor vásárhelyi tiszteletdíjas múzeumi őr­nek valóságos kincs volt — az itt eltöl­tött 36 év azonban bebizonyította, hogy munkájával az utókornak terem­tett kincset érő gyűjteményt a nyíregy­házi múzeumban. Kurucz Katalin régész Csoóri Sándor: A jóslat I Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti 1 utolsó nyár is, de az ítélet újra ! elmarad. ! A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból, az égboltot utánzó üvegcsillárok alól, ki szabadba, a fák közé és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal. A parkokban tücskök, s a jövendőmondó szobrok tövében részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit. A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké. • (1988) * A költőt ezzel a verssel köszönt­jük hatvanadik születésnapján. V J Kurucüldözés helyett gyilkosság Jósa Miklós alispán szomorú esete A Jósa András Múzeum kiállí­tási vezetője magára Jósa András­ra hivatkozva a következőket mondja: „... nagyatyja (gondo­lom Miklós), miután a labancolc által kisvárdai várából kiűzetett; és-összes javai elkoboztattak, me­nekült”. Majd így folytatta: „Mivel nem kutatott utána, nem tudhatta, hogy ez a távoli ükapa nem csu­pán javait vesztette el Caraffa vér­törvényszéke előtt, hanem életét is; a nyírbátori minorita rendház. évkönyvei feljegyezték, hogy Jósa Miklós, Szabolcs vármegye vice- comese 1687. július 5-én 48 éves korában lázadás miatt kivégeztetett. Zrínyi Ilona kedves embere, ecse- di uradalmának udvarbírája volt ez a Kisvárdán birtokos Jósa-ős, a Habsburgok szemében veszedel­mes ellenfél, akitől kíméletlen módszereikkel megszabadultak”. A sorokat olvasva azonban meg kell állapítani, hogy Jósa András egészen biztosan nem nézett utá­na ennek az ősének, se halálának, se életének, de nem tette a vezető írója sem. Ugyanis a levéltári iratok szö­ges ellentétben a fentiekkel, egé­szen mást mondanak. Fényeslitkén volt udvarháza és birtoka (fia is ide hozza pár évti­zed után Krucsaynét szánkázni). Kisvárdába csak ideiglenesen költözött, feltehetően első; alispán­ná való megválasztásaköf '1686- ban. A várhoz csak ánnyi köze lehetett, hogy itt tartották a köz­gyűléseket. Szabolcs és Szolnok az előző évben került, ahogy mondták, a koronás »király kezébe. Szabolcs alispán! tisztébe Jósa Miklóst megválasztották a következő év­ben is, melynek tavaszán Szentjób várát is felszabadították, de Nagy­váradon és Egerben elszigetelve a török még tartotta magát. 1687. július 21-én Gianbattista Doria, Andrea Doriának, V. Károly híres genovai admirálisának talán dédunokája, értesíti Szabolcs vármegyét, hogy a Caraffa vér­tes ezreddel, melynek őrnagya •volt, továbbá egy magyar lovas és egy magyar gyalog ezreddel körülzárta Egert. Más élelmet nem kér. csak azonnali fizetés mellett 600 kassai köböl abrakot a lovak részére éspedig augusztus 8-ára. Ha Szabolcs vármegye elmu­lasztaná a határidőt — fejezi be Doria őrnagy egy latinul írt másik levelét —, „még azon éjjel olyan végrehajtást fogok végeztetni, amuluziá Jnuiio'jjrKKjssivü .... melynek parancsa lesz, hogy to­2? ■■;. 'w TúJíríh 'omlóira i, roknel es tatamái gonoszabbul jár­jon el, mindent pusztítson és hajt­son el, amit lát, a lakosokat ölje le, a nemeseket és magukat az alispá­nokat vesse fogságba... stb.” A levél hangnemén nem kell nagyon meglepődni, Bethlen Gá­bor is írt ilyenforma leveleket azzal a különbséggel, hogy magyarul, s a genovai talán gorombább. (A diétán a vármegye ezt szóvá is fogja tenni.) A.határidő mindene­setre igen rövid volt a különben is nehézkes vármegyei rendszernek, s csaknem lehetetlen az akkori viszonyok közt. Az alispán el is ment a makiári táborba. Mit vég­zett, nem tudjuk, útjának eredmé­nyéről augusztus 11 -én számolt be a közgyűlésnek. Ez ténykedé­sének utolsó említése. Szeptember első napjaiban — erre az időpontra kell következte­tünk a részvétlevelek keltezése után — Vaján, mely akkor csak a mai főutcát jelentette, ment a lován gyanútlan, katonák is kísérték. Egy bizonyos Ungvári György nevű félnemes, vagyis jobbágy, ki nemes lányt vett feleségül, megszólítot­ta. „Nyájasan”, ahogy a szűksza­vú jegyzőjönyvi feljegyzések mondják. Majd mikor rövid be­szélgetés után elváltak, s Jósa Miklós elindult, a félnemes odaug­rott s az alispánt hátulról leszúrta. El tudott menekülni, ami azt je­lenti, hogy lovon volt. Mi volt tettének oka, teljesség­gel homályban marad, sehol sem­mi utalást nem találni rá. A környező várak kommendán- sai részvétüket fejezték ki Sza­bolcs vármegyének alispánjuk halála miatt, igy Szatmárból báró Houchin, aki Erdélyben a balázs- falvi szerződést készíti elő, Dőlné Káliéból, Guido Terzi gróf Mun­kács alól, ki Thökölyné Zrínyi Honát tartotta blokád alatt és aki a rabló­nak és rebelliseknek tulajdonítja a gyilkosságot. Kassából Caraffa szeptember 17-én Szabolcs vár­megyének a gyászeset alkalmából külön levelet írt, abban a követke­zőképpen méltatja az áldozatot: „Szívemnek nem kis fájdalmával kell megtudnom a nemes várme­gye leveléből Jósa Miklós alispán uramnak minap bekövetkezett esetét, aki míg élt igazi úr (vagy a latin kifejezést másképpen: be­csületes férfi) volt, s mindig is ilyennek találtam”. A levélhez egyúttal csatolta a felső-magyar­országi kommendánsoknak kül­dött parancsának a másolatát, hogy a gyilkost üldözzék és adják át a vármegyének. Nem tudjuk, hogy került kézre Ungvári György, de elég későn fogták el. Csak a következő 1688. év június 8-án tudták a vármegye törvényszéke elé állítani. ítélete: „kínzás, hogy bűntársait bevallja, először jobb kezétől megcsonkít- tassék, megcsonkítva karóba von­tassák”. Ha nem vérzett el, ha nem hagytak, napokig verkődhetett. * * * A következő szép, régi magyar szóval „széképítésen” a megválasztott Nyakas Miklós nem vállalta az alispáni tisztet. Akkor sem, hogy ezért 25 márkára meg­büntették. S ezzel az Elenchus rövid bejegyzése is értelmet kap. Félt. Koroknay Gyula 1990. február 3. ____________________________________ ||*inVíi7Afl * - - _______________________________________________2 ■————IW— A HidyjTdl Ul hZdy HÉTVÉGI MELLÉKLETE || Kelet -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents