Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

„Kinek szívében a haza nem él..." A Himnusz és Kölcsey hazafisága A Sors és a Mindenható kegyelméből megadatott nekünk, hogy szerény kere­tek között bár, de megünnepelhessük uHymnus megírásának 167. évforduló­ját. És megadatott az, hogy itt, Szatmár- csekén , Kölcsey Ferenc lelki, gondolati gyötrő­désének, aHymnus keletkezésének a helyén ünne­peljük először , nePesten, a minden értéket erő­szakosan magába gyömöszölő városállamban. Különös kegye ez a Sorsnak, mert ismétjelzi, megtörőben van Pest privilégiuma, és talán elin­dulhatunk lélekben , elszánásban és cselekedet­ben országot, hazát építeni, s megteremthetjük azt a Magyarországot, melyben Szatmárcseke pol­gárai épp olyan fiai lesznek a hazának, mint voltak azon időkben, amikor még nemzetgazdászok, mi­niszterek és pártvezérek Magyarországban és magyarságban gondolkoztak, nem városállamok­ban, nem privilégizált piroskönyvesekben. Különös kegye ez a Sorsnak azért is, mert feljegyezték krónikások a magyar nemzet évlap­jaira, hogy Rákosi Mátyás - országlása idején - el akarta némítani a Hymnust ajkainkon, s ki akarta tépni szívünkből. Parancsba adta Kodály Zoltán­nak: Csináljon himnuszt, amelyben ne Istenhez, hanem Rákosi főkommunista vezérhez könyö­rögjön a magyarság „víg esztendőkért”. Kodály Zoltán bátorságára és magyarságára volt szükség ahhoz, hogy valaki 1945 után először rezignáltan szemébe mondja a zsarnoknak: 0 nem olyan zse­ni, hogy Kölcsey és Erkel művénél tökéleteseb­bet alkothatna. így maradt hát meg a Hymnusunk még akkor is, ha helyette sokszor kellett zengeni a Fel vörösök, Proletárok kezdetű dalt, avagy so­kaknak fegyverrel a kézben a Munkásőr indulót. De ne firtassuk most a Hymnus kálváriáját. Ünnepeljünk inkább, és vigadozzon a szívünk, hogy Kölcsey és Erkel számunkra szent alkotását még Rákosi sem téphette ki életünkből. Mert tudnunk kell, hogy legalább annyira megtartó erő a magyarság számára saját himnusza, mint az egyes ember számára a betevő falat. Nemcsak a testnek, a léleknek is szüksége van táplálékra. Kölcsey tudta ezt a legjobban, aki megalkotta nemzeti imánkat. Szólva most e Szatmárcsekén keletkezett nemzeti tulajdonról, néhány fontos dolgot el kell mondanom róla.Mindenekelőtt azt, hogy az egész költemény egy univerzális fohász, mely minden sorában, költői képében a magyarság történetéből építkezik. Egy-egy metaforája olykor évszázadok zivatarait sűríti magába. Modem orvosi szóhasz­nálattal: látlelet Magyarországról és a magyarság történelméről. Szelídebb himnusza nincs népnek e földkerekségen -, állítják tudósok, filológusok és társadalombuvárok. Bűn és bűnhődés történel­mi léptékű bevallása, öröm és szenvedés bölcs és rezignált harmóniája, jogos nemzeti büszkeség és megélt históriai fájdalmak kálváriája ötvöződik benne alkotássá. Az isteni áldásért éppúgy szól a szelíd fohász a költemény elején, mint a Minden­ható szánakozásáért is felhangzik a könyörgés: .Jsten, áldd meg a magyart...." ..Szándmeg Isten a magyart” ível a mindenségbe a vers első és utolsó szakaszának kezdő sora, hogy mindkét versszakot a történelmi bizonyosság zárja: Bal sors akit régen tép,/ Hozz rá víg esztendőt, / Meg- bünhödte már e nép / A múltat s jövendőt! / Az „áldd meg” és „szánd meg” kettős könyör­gést indokló történelmi realitás csak mélyült a Hymnus megszületése óta. Kölcsey könyörgő óhaját Haynau gaztettei, a trianoni és párizsi bé­keszerződés. a kommunista diktatúra, az ötvenha­tos forradalom és szabadságharc leverése óta .megrendültebb szívvel rezegtetjük át lelkűnkön, tudatunkon. Szólva Kölcseyről, a Hymnusról, a magyar­ság e szent imájáról, nem vonatkoztathatunk el a helytől és időtől. Itt, Szatmárcsekén, amikor Köl­cseyről szólunk 1990 januárjában, nem hallga­thatjuk el azt a reményünket, hogy a nemzetünk létezését minden eddigi történelmi sorscsapásnál kegyetlenebből és drasztikusabban megkérdője­lező, 1989. október 23-ával lezárult négy évtized után, ismét megfogalmazódhat bennünk a mus- tármagnyi hit, hogy felvirágoztathatjuk, Európá­hoz méltóvá emelhetjük nemzetünket, a magyar­ságot. Ez volt a merész szándéka Kölcseynek is. A hazaszeretet adott neki erőt a szatmárcsekei lét viszontagságait elszenvedni, a nemzetért való ag­gódás hajtotta törékeny testét, tépelődő lelkét Pozsonybn, az országgyűlésre, hogy egy nemesi címekkel és rangokkal privilégizált hétköznapok­ból, a rendi társadalomból kibontakoztathassa a polgári jogegyenlőségre épülő magyar nemzetet. Az első egyikeként fogalmazta meg: „szabadság és tulajdon" teheti csak naggyá, európaivá a ma­gyarságot. Tettekben, társadalmi cselekvésben, ha úgy tetszik: történelmi alkotásokban kereste Kölcsey a megoldást, a haza „fényre derítésének” módját. Ez a költői parancs azonban nemcsak szólam, esz­tétikai frázis volt tőle, hanem önmagára is felvál­lalt etikai parancs. A cselekvés mezejére lépett maga a költő is, mint annyiszor a költők, alkotók, amikor Közép-Európa tájain és országiban meg­bomlott a rend, amikor vélt vagy valós hatalmak éket vertek Európa és Közép-Európa kis országai között, avagy a társadalmi tunyaság, történelmi felelőtlenség tévutakra sodort az országért nagy­hangon felelősséget vállaló, de csak magukkal törődő privilégizáltakat. Konkrét vallomás hiányában ma már nehéz lenne kidolgozni, hogy az 1820-as évek gazdasá­gi, társadalmi és politikai válsága mily mértékig érintette Kölcseyt, s búskomor sétáiból mennyi volt a magánemberi, alkotói, költői válság, s mennyi az ország sorsa miatti keserűség. Arról viszont maga a költő vallott, önéletrajzi levelé­ben, hogy e válságból az új eszlétikai értékrend, az új költői forma és tartalom megtalálása mellett, mindenekelőtt a közdolgokba - tehát a politikába -. való avatkozással lábalt ki. A Kölcsey versek hazafias tartalma, a magyar nemzetért való aggó­dása éppen azáltal telítődik etikai hitellel, hogy szó és tett egybeforrt nála. Nem csak rímekben, nemcsak költői képekben, metaforákban és szin- esztéziákban, hasonlatokban és ellentétekben villan fel minduntalan a nemzetért érzett felelős­ség, nemcsak a himnuszunkat irta meg Kölcsey, hanem szavakkal felmérhetetlen etikai felelős­ségtől áthatva, a közdolgokba, á politikába avat­kozással is, cselekvő módon részese volt a polgá­ri Magyarország megteremtésének. ' Tudjuk azt is, hogy Kölcseynek és barátainak az országgyűlésen a legszebb álma a jobbágyok önkéntes örökváltságának törvénybe iktatása volt. Sok keserűség, értelmetlen civakodás köze­pette hűséggel küzdött a költő elveinek törvény­be iktatásáért mindaddig, míg a Szatmár megyei privilégizáltak, a nemesek hátba nem támadták. Amikor ez megtörtént, amikor a nagykárolyi me- gyegyülésről az a parancs érkezett Kölcseyhez. , hogy a jobbágyállapot további fennmaradása mellett adja le szavazatát, a költő a magyar törté­nelemben először adott példát arról, hogy politi­ka és erkölcs, személyes meggyőződés és többsé­gi akarat konfliktusát miként illik, miként lehet feloldani. A magyar országgyűlések történetében elő­ször fordult elő és közéletünkben azóta is csak a legritkább esetben, hogy valaki becsületes hitét, erkölcsi elkötelezettségét fontosabbnak tartotta, mint országgyűlési jelenlétét. Mandátumért tola­kodó pártoknak, képviselőjelölteknek 1990-ben is érdemes Kölcsey példáján eltöprengeni. A Búcsú az országos rendektől gondolatai olyan erkölcsi magasságban járnak, hogy az elmúlt négy évtizedben nem akadt Magyarorszá­gon politikus, aki ennek magasságáig képes lett volna felemelkedni. Gyarló a világ, s benne gyar­lók az emberek. Azok voltak Kölcsey életében is. Követ akadt helyette bőven Uray Bálintoktól hemzseg a Duna-Tisza tája. És olyan kevés a Kölcsey, hogy évszázadokig kell keresgélnünk, amig akad egy a közélet palettáján. Az utókor nagy szerencséjére, az etikai szak- irodalom gyöngyszemeként ? hazaszeretet etikai kódexét is ránk örökítette nemzeti kincsként Köl­csey Ferenc. Unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz írott intelmei, a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz a bibliai tíz parancsolattal együtt ott kellene legyen mindazon emberek asztalán, könyvestékájában, méginkább szívében és gondolataiban, akik ez országban, akik e nép közül arra a bátorságra me- részkednej, hogy a közéletben szerepet vállalnak. A hazaszeretet mértéke Kölcsey szerint nem határolható be. Hallgassuk csak'a költőt: „Minden áldozat kicsiny ahhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángo­ló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincsei­det, házad népét és saját életed naponként és pil­lanatonként érette fel kell szentelned.” Hogy a parancs ne lógjon a levegőben és ' fogalom síkjáról hétköznapi valósággá szelídül­jön, megkísérli Kölcsey definiálni a haza fogalmát: „ Mert tudd meg: e szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás - tárgyainak egész ösz- vessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld , melynek gyü­mölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátaid, rokonaid, s polgártársaid: egytől egyig csak egészítő részei annak”. Az elvonatkoztatástól a konkrétumig, a fogalmi megragadástól a tárgyia­sult valóságig ereszkedik a költői képzelet, hogy a frázisként hangzó parancs mögé felsorakoztassa az élet tényeit. Csak ezután meri a költő az erkölcsi konklúziót levonni: , .Kinek szívében a haza nem él, az számüzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lel­kében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.” Innen, e magaslatról érdemes a hasonló csúcso­kat járó Hymnus erkölcsi, etikai, emberi és nemzeti vonatkozásaival bíbelődnünk. Innen az élet min­dennapjaiból, a magánemberi és költői lét lega­próbb mozzanatainak a vizsgálatából érdemes ismét rátekintenünk a Hymnusban megfogalmazó­dó könyörgésre, Áldd meg Isten.... Szánd meg Isten... a magyart. Kölcsey Hymnusában és magán­életében a szó és tett olyan egységét formálta nemzeti értékünkké, közös szellemi kincsünkké, melyre nemcsak a magyar irodalomban, nemcsak a magyar politikai életben, a világirodalom és a vi­lágtörténelem egészében is legfeljebb századon­ként találhatunk egy-egy példát. Most, amikor a magyar nemzet, a magyár poli­tikai közélet és a magyarság erkölcsi, gazdasági és kulturális megújulásának reményében ünnepeljük a Hymnus keletkezésének 167. évfordulóját Szat­márcsekén, töprengéseink között szálljon fel a mindenségbe ismét és ismét a fohász: Áldd meg Isten.. Szánd meg Isten a magyart, és add meg Uram e sokat szenvedett nemzetnek, hogy sorsát a jövőben Kölcsey magánemberi és közéleti erköl­csével mérítkező Kölcseyhez hasonlóan a nemzet melldtt elkötelezett emberek szervezhessék, gon­dozhassák és irányíthassák ma és mindörökké. Takács Péter történész * Elhangzott a Kölcsey emlékünnepségen, Szatmárcsekén EMLÉKEK MADAGASZKÁRBÓL. A Nyíregyházi Élelmiszeripari Szakközépiskolában Gál Ottó fizika-matematika szakos pedagógus irodájában találhatók ezek a kedves emléktárgyak. A féltve őrzött tárgyak egy néhai expedícióból származnak, aminek úticélja a híres világutazó Benyovszki Móricz sír­helyének megkeresése volt. Képünkön a hattagú csoport kalandos utazásának egy-egy emléktárgya. (Ha­rasztosi Pál felvétele) Miért rossz, ha mégis jó? Szabálytalan ismertető a Városi Televízióról készült közvéleménykutatásról Nemrég fejeződött be az a közvéleménykutatás, melyet az EAST-WEST Számítástechnikai és Szolgáltató KFT végzett a nyíregyházi városi tanács megbízásából. Az immáron ötödik éve működő Városi Televízióról alkotott véleményeket Nyír­egyháza lakosságát nem, életkor és a kábeltévé hálózatára bekötött lakások elosztása szerint reprezentáló 600 fős mintá­val készített interjúk alapján vizsgáltuk. Ha a Városi Televízió adásainak nézettségét, vagy a nézők elégedettségét tekintjük, a számítógépes elemzés eredmé­nyei megnyugtatóan pozitívak. A megkérdezettek 60 százalé­ka gyakran (havi 2-3 alkalommal) illetve minden alkalommal nézi a kábeltévét. Minden ötödik rendszeres néző elégedett a műsorral, csupán egytizede azok aránya, akik „kicsit” elége­detlenek. A közreműködőket (riporterek, bemondók) a válasz­adók egyharmada nagyon jónak, több mint fele közepesnek Ítéli. A teljes elutasítás mértéke elhanyagolható. A jelenlegi adásnap és kezdési időpont a nézők döntő többségének meg­felelő. Felvetődhet a jogos kérdés: ismertetőmnek miért adtam, a látszólag ellentmondásos címet? A választ a kábeltévé, mint sajátos funkciókkal rendelkező tömegkummunikációs eszköz lényegére vonatkozó reagálások adják. Mit jelent ez a „lényeg”? Röviden: egy kábeltévé akkor jó, ha más mint a központi Tv, azaz helyi és közösségi jellegű. A műsorok a városról, a városlakónak készülnek és a készítés­ben nem csak egy professzionalista stáb, hanem „a néző” is részt vesz. A televízió két alapfeladata - a szórakoztatás és a tájékoztatás - közül az utóbbi érvényesül inkább. Nemcsak a Tv informál, hanem a Tv-t is tájékoztatják. Tehát a helyi társadalom egyfajta kommunikációs láncszemeként, prakti­kus eszközeként kell(ene), hogy működjön a kábeltévé. Ezért találták ki. Vizsgálatunk alapján mondhatom: a nézők eltérően az előző kábeltévé kritériumoktól, lényegesen eltérően más szem­lélettel értékelték a Városi Tv-t és más elvárásokat fogalmaz­tak meg. A rendszeres nézők nem a helyi eseményekkel foglalkozó műsorokat nézik leggyakrabban, hanem az ország bármely településén vetíthető Friderikusz showt. A város életét bemu­tató fórummüsorok nézettségét még a sport témájú adások is megelőzik. A nyitott kérdésekre adott válaszok több mint egynegyedé­ben a Magyar Televízióhoz hasonlítják a Városi Televíziót. („Olyan szinten vannak, akár az MTV”, „....nem várható el, hogy olyan szinten legyenek, mint a profi adók” - miért nem?! Az MTV szórakozás orientált műsorszerkezete tükröződik a „Nevezzen meg érdeklődési köréből két olyan területet, ami­ben szívesen venné, ha a VT gazdag kínálattal, gyakran köz­vetítene műsorokat!” kérdés válaszaiban (is). Mozifilmet és sportműsorokat nevezett meg a válaszadók harmada, míg a városról való tájékoztatásokat csupán 8 százalék igényelt. Félreértés ne essék: természetes az összehasonlítás, hi­szen furcsa lenne, ha például a BBC rádióadásai szerepelné­nek referenciaként. Az igazi gond az, hogy megjelenésében azonos, de funkciójában két különböző médiumról van szó. A nézői szokásokat és véleményformáló reflexeket nem csak a laikus polgár „varázsdoboz” félő tisztelete magyaráz­za. A nyilvánosság eddigi működésmódja és a paternalista at­titűdöket kialakító társadalmi gyakorlat eredménye is, hogy a megkérdezett 14 éven felüliek 80 százaléka nem tartja elkép­zelhetőnek, hogy tanácsadója legyen a Városi Televíziónak. A műsorok készítésében való részvételt még nagyobb arány­ban utasítják el. Hasonlóan jelzésértékű a kétirányú információáramlás ( a polgár és a helyi tömegkkommunikáció közötti) illetve az arra való készség hiánya. A kérdésünkre—„Ha Önnek olyan információ jut birtokába, amit úgy gondol, hogy valamilyen módon nyilvánossá kell tenni, mert közügy — kinek mondja el?” — a helyi tömegkom­munikációs eszközök említési gyakoriságának kétszerese (!) a „családtagnak, személyes ismerősnek” válaszok araHya: (Kelet-Magyarország; 17 százalék, Városi televízió 14 száza­lék, nyíregyházi rádió 9 százalék, Határ-Szél 5 százalék, csa­ládtag 43 százalék, személyes ismerős 36 százalék, senkinek 6 százalék. Egyrészt a helyi tömegkommunikációs eszközök bizonyos presztízssorrendje, másrészt a nyilvánosságtól való elzárkózás erősségét mutatják ezek az arányok. Ez utóbbi problémának a korrekt vizsgálata nemcsak köz­véleménykutatói feladat, más kutatási technikákat is igényel. A közvéleménykutatás „csak” jelez: az „ideális” helyi televí­ziózás feltételei közül Nyíregyházán a kábeltévé már adott. Nézők is vannak - nem is kevesen. A feladat: kialakítani egy olyan elvárást a nézőkben, hogy ne az MTV-hez, hanem a saját maguk által kialakított helyi és közösségi TV-hez kötődő kritériumok alapján bírálják vagy dicsérjék a Városi Tévé* Nem könnyű feladat. Murányi István 1990. február 3. ... ?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents