Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

1990. február 24.

II Keleta «wSl^rorsZál hétvégi melléklete

Hétvégi interjú

Buglyó Tibor vezérigazgatóval

a nagyvállalati jövőről és megméretésről

A valamikori konzervgyárban, ma Nyírségi Konzervipari Vállalatnál volt gyakornok ezelőtt 22 esztendővel, végigjárta a „szamárlétra” valamennyi fokát, ma ő a vezérigazgató. Buglyó Tibor tavaly óta áll a megye legnagyobb élelmiszer-feldolgozó vállalatának élén. Nem csak az ó életében nagy váltás, de a cégéében is. Gondoljunk csak a januárban hozott exportstopra, amelyet a rubeleladósodás megakadályozására hoztak szinte rajtaütésszerűen. Sokan jósolják a nagyvállalatok végét, és mondják „a kicsi szép”. Mi erről a. véleménye a legilletékesebbnek — erre válaszol a vezérigazgató, aki különben az eltelt majd negyedszázad alatt tősgyökeres nyíregyházivá vált, két leány apja, felesége nem is olyan rég még szintén itt dolgozott.

*

— A Szovjetunióba irányuló export visszafogását célzó korlátozásokkal egyidőben láttak napvilágot bizonyos elemzések, miszerint például a konzervexport minden bevételi forintjához a költségvetésből, azaz a zsebünkből adnak még egyet-kettőt. Harosszmájú lennék, azt mondanám: könnyű így nyereséges nagyvállalatnak lenni.

— A KGST nem valódi piac, hanem valami egészen más. így kiragadni a forgalom egyik oldalát, és ebből következtetést levonni, elhamarkodott dolog. Nézni kell azt, hogy az ellentétel ugyancsak nevetségesen olcsó. Ma már nem titok, hogy a Lada ára jóval belül van a százezren, és az sem, hogy végül mennyiért kerül a magyar vevőhöz. Fel tudnék sorolni még jó néhány importterméket, de még azt a látszatot kelteném vele, hogy védem a rossz kereskedelmet, valamint azt a termékstruktúrát, amely fölött gyárunkban elszállt az idő. Az intézkedés mögött fel kell fedezni egy magára valamit is adó vállalatvezetésnek, hogy ami van, az nem csak nem jó, de hamar túl is kell rajta lenni.

— Azaz leépíteni a’rubelexportot, és felfuttatni a nyugatit. Ismerve a magyar ipar eszközeit, a kibocsátott termékek minőségét, korszerűségét, ez nagyon kemény dió.

— Nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy néhány éve felismerjük ennek az intézkedésnek a veszélyét. Mi már 1987 óta csökkentjük a rubelexportot. Ebben magam korábban mint termelési, később mint kereskedelmi igazgató tevőlegesen részt vehettem. Illusztrációként néhány adat: három év alatt 40-ről 20 millióra esett vissza a rubelexportunk, ugyanezen időszakban 10-ről 20 millióra emelkedett a dollárkivitel gyárunkból. így elmondva egyszerűnek tűnik, hozzá kell azonban tennem, hogy ez egy olyan folyamat, amelyben nem vagyunk egyedül. Termeltetőinknél kezdődik a láncolat, és arra kell törekednünk, hogy minél kevesebb zökkenővel menjen végbe a váltás.

— Lefordítaná ezt befőttre és lecsóra?

— Ha a termékekre gondol, akkor igen. A natúr lecsó például 6000 tonnáról 1000-re, a dzsem 4000- ről 1500-ra esett vissza, egyes készítményeink pedig teljesen kimentek a divatból. Ugyanakkor az almás termékeink nagyon dinamikusan, évi 50 százalékos ütemben gyarapodnak. Nyugaton nagyon jó a piaca a koncentrátumnak, de ugyanígy például a para- dicsomsűrítményekn, a pritaminpaprikának is.

— Mitől lesz nyugati egy paradicsomsűrítmény?

— A McDonalds, vagy a Heinz továbbfeldolgozásra Veszi, azaz ketchupöt, vagy egyebet csinál belőle, annak nagyon szigorú beltartalmi, csomagolási követelményei vannak. Mondhatja, hogy mennyire sűrítsük be, mert nagy a szállítási költség, nekünk azonnal cselekednünk kell. Elhangzik olyan óhaj, hogy a felhígított sűrítmény — mintha akkor és ott préselődött volna — élénk piros legyen, ne csorogjon szét a tányéron... Hogy ehhez milyen technológia kell, azt hosszú lenne elmondani. De kell és kész, különben nincs nyugati export. Nem fillérért adják a gépsort annyi bizonyos. Tavaly például 4 millió dollárt építettünk be új sorainkba.

— A szovjet export tehát erőteljesen visszaesett. Teljesen kivonulnak a piacról?

— Végzetes üzletpolitikai hiba volna. Mivel nem a két fél megállapodásán nyugszik a szerződés, inkább ezen kellene javítani. Bízunk abban, hogy a peresztrojka a szovjet külkereskedelemben is előbb utóbb érezteti a hatását. Itt van például a bébipüré: csak a mi gyárunk készíti, óriási rá az igény. Ma 17

millió üveggel töltünk és küldünk ki, de a duplájára is képesek lennénk. Pechünkre azonban önálló cikkcsoportként szerepel a kontingensben, és többet semmiképpen sem lehet.

— Talán éppen az a baj, hogy igény van

ugyan, de fizetőképes kereslet nincs.

— Ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Véleményem szerint a kereskedelempolitika egészségesebbé válásával, ami a piacosodást jelenti az én értelmezésemben, ki fog derülni, hogy pénzük is van, nemcsak igényük.

—Térjünk vissza a hazai piacra, sőt szűkebb hazánkba, abba a megyébe, ahol a Nyírségi Konzervipari Vállalattal kapcsolatban gyakran hangzik el a vád: monopóliumként vesz részt a gazdasági életben.

— Túlzás ezt mondani. Ugyan miben lennénk mi monopólium? Almában van másik négy öt cég, igaz mi ébredtünk először sűrítmény ügyben. Tény, hogy nem vagyunk kicsik, de bizonyos tevékenységeknek megvan a maguk optimális mérete.

— Ezzel a négy öt másik koncentrátumban utazó céggel pedig mintha hallgatólagos árkartell jönne létre egy-egy őszön...-— Ilyen soha szóba sem jön közöttünk. A vállalat legfeljebb árcentrum akar lenni azzal, amivel a szezon elején kijön.

— Száz szónak is egy a vége, vitáktól hangos a megye ősz táján.

— Én ezt így tartom természetesnek. A végén aztán úgyis mindig megegyezünk. Mi nem riaszthatjuk el magunktól a partnereinket, hiszen jól néznénk ki nélkülük. Éppen ebben nem tartom magunkat elég markánsnak. Erőteljesebben kellene tudnunk befolyásolni a szerződő gazdaságokat abban, hogy mit és hogyan termeljenek. Erre, már akad jó példa: Bujon rengeteg paprikát termeltek eddig is, és zökkenőmentesen tudtunk velük átállni szinte az egész felületen pritaminra. Elfogadják, hogy gyárunknak új a jelszava: konkrét megrendelőnek konkrét terméket gyártunk, tehát ezt termeltetjük. Arra készülünk, hogy mezőgazdasági vállalkozókkal lesz tele ez a megye. Azzá válik a jó tsz-ek többsége is. A velük való kapcsolatot kell új alapokra helyezni.

— A nagyüzemek munkáját két évtizeden keresztül a termelési rendszerek tették szakmailag jó színvonalúvá. Nyugaton a farmoknak és a kisebb gazdaságoknak is megvan a maguk termelési rendszerük. Tulajdonképpen ezt adaptáltuk annak idején a mi nagyüzemi mezőgazdaságunkra. Nem volna itt az ideje megkezdeni nálunk ezt a munkát? A kisüzemekre nagyon is ráférne a szaktanácsadás.

— Való igaz, ez nagyon hiányzik nálunk. Az fészek munkája tulajdonképpen csak a felvásárlásra koncentrálódik, és ezen kívül alig kapnak mást. Gyárunknak mindenképpen érdeke lenne egy ilyen szisztéma kialakítása, hogy az új mezőgazdasági vállalkozók minél több szállal kötődjenek hozzánk.

— Váltsunk témát, és lépjünk be a gyárkapun belülre. A nagyvállalatok küzdenek leginkább a „túlnépesedéssel”, attól tartók nincs ez másként ennél a cégnél sem. Elmondta, hogy új gyártósorok lépnek be, ezek nyilván

modernségük okán kevesebb munkáskezet igényelnek. A rendszerváltás folyományaként megszűnt néhány olyan társadalmi szervezet, amelyet eddig a gyárnak kellett fenntartani...

— Valamivel több mint kétezerötszáz dolgozója van vállalatunknak. Ez óriási szám, ennyit nem tud eltartalni. Egy ilyen létszámú cégnek 10 milliárdot kellene termelni. Fogyóban vagyunk, tavaly óta legalább hétszázzal esett vissza a létszám. Hogy mennyi lenne a legkedvezőbb, azt így nem lehet megmondani, ki fog alakulni. Természetesen ebben is lépnünk kell.

Nem lehet például fenntartani 100 emberrel a rendészeti és gondnoksági részleget, ez teljesen idejét múlt szisztéma. Nagyon nagy ^úgynevezett improduktív létszámúnk, vagyis azoké, akik nein közvetlenül termeléssel foglalkoznak. Annyi bizonyos, hogy ebben a gyárban a jelenlegi létszámnak egyelőre helye van. De nem ott ahol ma dolgozik, legalábbis egy részének nem. Akik az említett és fel nem sorolt posztokról felállnak azon nyomban munkába állhatnak a gyártócsarnokban. Van helye mindenkinek. Azt azonban meg kell érteni, hogy nem vihető ilyen módon tovább ennyi emberrel a nem termelő létszám. Nem a takarítónővel kezdjük, annyi bizonyos.

— Hanem az adminisztrációval...

— Velük is. De ésszerűsítés következett be más helyeken is. A gyártáselőkészítés eddig három osztályon folyt, 15 emberrel, sokszor párhuzamos, egymást átfedő munkával. Ma egy osztály van, és 10 ember. A racionalizálás nem egyszerű spórolás, higgye el mindenki. Európai megmérettetés előtt állunk, sőt attól tartok, hogy máris benne vagyunk nyakig. Mindenkinek a munkája pénzt kell, hogy hozzon. A fejlesztésnek például szabad szellemi műhellyé kell válnia, amely nem abból él hogy mit mondott a főnökség kedvére, hanem abból, hogy mit tett le az asztalra. Sikertermékünk, a nagymama lekvárja például szolgálati szabadalom. Nagyon bürokratikus volt „szülőinek” a kifizetése. Én azt is el tudom képzelni, hogy aki ilyet hoz, azt „zsebből” azonnal honoráljuk. Ez lesz mindennek a kulcsa. Semmi nem számít, csak a produktum. így lehet színészből államelnök, négerből főpolgármester.

— Ha csak kettőbe nem vág mindent a támogatások teljes megvonása. Elnézést, hogy visszatérek beszélgetésünk elejére. Nem ártana azzal befejezni, hogy miért kell a Nyírségi Konzervipari Vállalatnak olyan termelést produkálni rövid idő múlva, amivel át tudna vészelni egy ilyen kormányzati döntést.

—Én nem hiszem, hogy ezt csak úgy ukmukfukk meglépnék, de további szigorításra mindenképpen fel kell készülni és be kell rendezkedni. Azonnal mínuszba fordulnánk egy ilyen lépést követően. Stratégiánk tehát az, hogy minél kevésbé függjünk az exporttámogatástól, azt azonban hozzá kell tegyem, hogy ezt a célt 100 százalékig nem lehet teljesíteni. Mondhatnám indoknak az agrárollót, a szimulált piacot, és még sok minden mást, de azt hiszem ez,egy külön cikk témája lehetne.

— Köszönöm a beszélgetést.

Esik Sándor

5

Szerintem

...a kelleténél kevesebbet foglalkozunk annak a veszélynek az elhárításával, amely pedig naponta, úgyszólván minden pillanatban fenyeget bennünket Sokféle tünete van ennek a ránk leselkedő kórnak, a természete is alattomosabb, mint jónéhány ismert vírusénak. Először zavarba jövünk, egy kicsit izzad a tenyerünk, majd a pirulást felváltja a szabadkozás. Elnézést kérünk, de nem mondjuk meg, miért. Aztán nagyon szeretnénk feloldani a kellemetlenséget, a bajt, a szorongást, de nem tudjuk a módját.

A fiatalember maga felé fordítja partnerét, a szemébe néz, túlcsordul benne a vágy, s néma marad. A kedves vár, lehorgasztott feje az egyetértést jelentené, de segíteni ő sem tud. A tanár verset olvas, s utána a mű szépségeit faggatná a tanítványokkal együtt, közösen végiggondolva az olykor meg sem érinthetők Süketnémák gyülekezete, fiit át rajta a kétségbeesés. Levelek mennek, jönnek. Szülők írnak gyermekeiknek, testvér a testvérnek, férj a feleségnek, barát a barátnőnek. Tárgyilagos, csupasz mondatok. Kopogás, egyetlen zenei motívum nélkül.

A kelleténél kevesebbet foglalkozunk annak a veszélynek az elhárításával, amelyet leegyszerűsítetten úgy jelölhetnék: nyelvi, anyanyelvi elsorvadás. Esik az eső, pedig szemerkél csupán, vagy áztató eső teszi emlékezetessé a felhőszakadást. Esőfüggönyt varázsol elénk a zuhogás, hátunkat paskolja a zápor. Dühöngünk, ha szemünkbe vág, s az eresz alól reménykedve bámulunk, ha csepereg. Ehelyett marad egyetlen szó: esik. Eltűntek nyelvhasználatunkból az árnyalatok. Pedig akinek nincsen szava a valóság milliónyi árnyalatára, annak a tudatában csupán a valóság csontvázát zörgeti a meg-meglóduló szándék. Dehát a valóság nemcsak tények, események, megfogható dolgok halmazából áll, hanem illékony, tovatűnő rezzenésekből, a felszínt épphogy megérintő hangulatokból, a homlokunkon átsuhanó érzelmekből is.

Nevet adni a kétségbeesés szorításában feltörő vágynak, az öröm kitárulkozó mozdulatainak, az elégedetlenség háborgó indulatainak, a nyugalom és a derű múltat igazoló és jövőben bízó áramáhak. Nevet adni önmagunknak. Személyiségünk gazdagságának. Mert a helyesen, pontosan kimondott szó tiltakozás létezésünk végessége ellen, a határolt határtalanság létünkben átélhető megnyugvását kínálhatja. Hányszor találkozunk azzal a mondattal, rezignált sóhajjal, hogy: itt van a számon, csak nem tudom kimondani. Becsapjuk magunkat, mert amit nem tudunk megfogalmazni, kimondani, az nem is a mienk. Ahhoz semmi közünk nincsen! Amellett úgy megyünk el, hogy nem érintett meg bennünket, nem foglalkoztatta belső világunkat. Kimaradt belőlünk, s elszegényedve megyünk tovább az élet napi gondjait kerülgetve. Mert nem pontos szavak kellenek, hanem kenyér, tej, hús. Több kenyér, kakaó, töltelékáru. Meg lakás, esetleg gépkocsi. Kirándulás a gyerekekkel.

Mostanában sokan a hosszú menetelésre koncentrálnak. Vár bennünket Európa! De kell-e Európának egy arctalan Magyarország, amelyik nemcsak az idegen nyelvtudásban kullog hátul, hanem anyanyelvét is elfelejtésre ítéli?! Európa = üzlet. Európa = piacgazdálkodás. Nosza, árusítsuk ki önmagunkat, lúgozzuk ki kultúránkból a magyar értékeket, hozzuk be a harmad-, a tizedrangú külföldit, mert az magán viseli Európa védjegyét!

Hamis az egyenlet, nincs megoldása. Sohasem leszünk európaiak, ha magyarságunkat, magyar mivoltunkat elfelejtjük. Mert a fehérek közt nem mindenki európai — erre már József Attila is figyelmeztetett. Önállóak, függetlenek csak akkor lehetünk, ha megbecsüljük mindazt, amit eleink létrehoztak, ha nem felcserélni, hanem továbbépíteni, folytatni akarjuk önmagunkat. Nagykorúvá nem az idegen kultúra majmolása, hanem nemzeti méltóságunk nyitott szellemisége tehet.

Az anyanyelv elsorvadása azért nagy veszély, mert minden érték befogadása feltételezi a nyelv hajlékonyságát, plasztikusságát, képszerű látásmódját, drámai erejét, életadó frissességét Radnóti Miklós a halál árnyékában a fogolytábor kerítésén túl élőktől azt kérdezte aggodalommal és a félelem bizonytalanságával:

„Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”

Jó lenne erre a kérdésre határozott igennel válaszolni.

Nagy István Attila