Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

1990. január 13. I Kelet a üagyarország hétvégi melléklete 5 Hétvégi Interjú Egy csésze kávé mellett Csermely Tiborral a közéleti etikáról 0 A jelenleg ismertek közül szerintem az év eseménye a népszavazás lesz, amihez kap­csolódva most a közéleti etika kérdéseiről beszélgetnénk. Van-e nekünk, kettőnknek erre erkölcsi alapunk? Nekem az a meggyő­ződésem, hogy igen. És Önnek? — Számomra megtisztelő, ha megelőlegezi, hogy van alapom rá, de azonnal hozzáteszem; a közéleti etika és a magánélet erkölcsisége nemigen válaszhatók külön. Sőt, arra is gondolok, hogy ennek a kettőnek erősítenie kell egymást. Vagyis á közéleti etikában az válik hitelessé, ami az ember magánéletében is megje­lenik, ha az egyéni életében is fel tud mutatni valami­lyen értéket. 0 Ezzel egyetértve szeretném tudni, milyen várakozásokkal néz az új esztendő elé? — Janus-arcúnak érzek minden évkezdetet: vissza­nézünk és előretekintünk. Sokszor jut eszembe, amikor boldog új évet kívánunk egymásnak, vajon igazából mire is gondolunk? Jómagam ezekbe a jókívánságok­ba a magánélet harmóniája mellett beleértem a hivatás­beli, a közéleti feladatvállalás felelősségét-örömét is. 0 Említi a hivatást. Úgy tudom, Ön tanár, je­lenleg is tanít, de a főállásban a népfront megyei titkárhelyettese. Melyik az igazi? — Pályámat pedagógusként Nyírbogdányban kezd­tem, ahol a szigorúan vett iskolai munkán túl irodalmi önképzőkört vezettem, erkölcs- és illemtani előadáso­kat tartottam, a gyártelepen szavalókórust irányítot­tam, és házigazdája voltam az első író-olvasó találko­zóknak. Feleségemmel együtt összegyűjtöttük a köz­ség földrajzi névanyagát. Nyíregyházára 1963-ban hívtak, a könyvtárban, a tanugy igazgatásba, majd a pedagógiai kabinetben dolgoztam. Politikával össze­függő munkaterületre sohasem készültem. A kezdetben „kényszerűségből vállalt” politikai munká­ban — úgy érzem én is, s talán mások is — megmarad­tam annak, amire én eredeti meghívást kaptam: az em­berért, az ifjúságért, a jövőért felelősséget érző peda­gógusnak. Q Ha meggondolom, nem is lehet irigylésre méltó helyzetben egy HNF-funkcionárius, most, amikor egyesek úgy fogalmaznak, hogy a népfront a „padlón fekszik”. — Kutatom a szavakat, mert nem önigazolást kere­sek a mozgalomnak, csupán a valóság talaján próbá­lom mérlegre tenni a népfronteszme múltját és jelenét. A népfront a mindenkori politikai mozgástér adta ke­retek között — hibáival együtt is — igyekezett és fáradozott a nemzeti egység megteremtésén, a társa­dalmi közmegegyezés munkálásán. Nem teljesen raj­tunk múlott, hogy szavaink gyengének, tetteink erőt­lennek bizonyultak. Q Már megbocsásson, de én konkrétabban fo­galmaznék pl. a választásokkal kapcsolat­ban. Évtizedeken át egy jelöltet állított egy körzetbe a népfront, abból az egyből lehe­tett „választani”. Ez milyen közéleti etika? — Eddig a választásokon az állampolgár valóban azt hallotta, hogy „Szavazz a népfront jelöltjeire!” Q Bocsánat, hogy megállítom, de másra nem is szavazhattunk, mert csak a népfront állított jelölteket. — Igen, ez így volt, de hadd folytassam ott, ahol az előző gondolatomban megfogalmaztam: nem teljesen rajtunk múlott... Rajtunk kívül eső erők gyakran a szövetségi politika megteremtését az egypártrendszer szolgálatába állították. Mégis őszintén hiszem, hogy sokan vannak, akik a népfrontmozgalomban gazdasá­gunk reformálásának, társadalmunk pozitív befolyáso­lásának, a szellemi és erkölcsi megújulásnak a küzdőte­rét látták. Hadd emlékeztessek továbbá, hogy legutóbb, 85-ben már a megyében is volt hármas és négyes jelölés is, majd pedig alapvetően megváltozott a helyzet azzal, hogy a népfront önmaga mondott le erről a látványos, ámde formális közjogi funkciójáról. 9 És most egy kicsit zavarban is vagyunk a választásokra készülve, hiszen a választó- polgárok többsége nem élt többpártrend­szerben. Azt sem lehet tudni, mennyire meg­osztott a társadalom a pártokkal való szim- patizálást tekintve. Ön hogyan látja ezt? — Bizonyosan Maga is tapasztalja, hogy az ember végigtekint a magyar politikai palettán, végletekkel ta­lálkozik. Vannak, akik szinte eufórikus állapotban arra esküsznek, hogy a pluralizmus, a különböző pártok megjelenése számos súlyos politikai és közéleti gond megoldásának biztosítéka lehet, míg mások félelemmel vegyes idegességgel, vagy keserű kiábrándultsággal keresik, és sehogyan sem akarják fellelni múltunkból a máig érő hatalmi pozíciók társadalmi kártételeit. Úgy gondolom; aki ma arra vállalkozik, hogy erről a nyilvá­nosság előtt eszmecserét folytasson, csak harag és rész­rehajlás nélkül tud hitelesen megszólalni. Lehet, hogy a megbocsájtás szellemében, de nem az elhallgatás takti­kájával. Politikusaink csakúgy, mint a tömegkommuni­káció képviselői, szinte mindent kimondanak napjaink­ban, amire csak egy évvel ezelőtt is, gondolni sem lehe­tett. És nem a szavak jelentése, vagy a mondatok tartal­mi igazsága változott meg, hanem a politikai és közéleti felelősség erősítette fel a múltat bíráló hírek akusztiká­ját. 0 Érthetjük ezt úgy, hogy egyre sikeresebben tanuljuk a közéletet, a nyilvánosság előtti szereplés etikáját? Mit gondol, vajon meny­nyire vagyunk, „érettek” a szabadságra, a demokráciára? — Meg kell vallanom, ma az alakuló, forrongó közéletet látva őszintén örülök, de azt hiszem jogosan, kételkedem is. Sokakkal együtt örülök a politikai öntisztulásnak, a demokrácia társadalmi méretű kiszé­lesedésének, de vajon pontosan tudjuk-e már definiálni a demokrácia fogalmát, s nem keverednek-e azok ese­tenként tudatunkban és politikai gyakorlatunkban az anarchia motívumaival? % Jól értettem, anarchiát említett? Számomra ez teljesen meglepő. Ezt hogy érti? Hogy jön ide az anarchia? — Úgy, hogy előadódhatnak a jelenlegi és a közeljö­vő időszakban olyan helyzetek, amikor az emberek, vagy az emberek egy csoportja azt hiszi, hogy a demok­rácia jegyében egyéni ambícióikat szabadon, sőt gátlás­talanul kiélhetik... 9 Visszatérve az eredeti kérdéshez, milyennek találja „érettségünket”? — Örülök ennek a jelenlegi folyamatnak, a hibákkal, bűnökkel szakítani kész önvizsgálatnak, de félek a sok visszamenő önigazolástól. Magam is érdeklődéssel ta­nulmányozom az új pártok programjait, s keresem a karakterisztikus vonásokat, a sokszínűségben az azo­nosságokat és a különbözőségeket. Gondolom, sokan elvégeznek hasonló vizsgálódásokat, mielőtt véle­ményt formálnának arról, kikkel tudnának szimpatizál­ni, s kiknek a programja lesz idegen számukra, amit nem tudnak elfogadni — hiszen a szavazás előtti dön­tést lényegében ez a választás, vagy elutasítás határoz­za meg. E tanulmányozások közepette egyre inkább nyugodt leszek — és ezzel nem kívánok senkit sem be­folyásolni — a népfrontmozgalomnak nem kell meg­tagadnia a múltját, s vállalhatja politikánk jelen idejé­ben is önmagát. Örvendezek az örülni tudókkal, de féltem a lelki traumák áldozatait. Felerősödnekía kéte­lyeim így a választásokhoz közeledvén, ha társadal­munk morális állapotát szemlélem, ha magatartáskul­túránk megromlott helyzetét nap mint nap megtapasz­talom, s ha a társadalmi méretekben eluralkodó durva­ság és trágárság egy presztízsét vesztett nyelvi állapo­tot mutat fel. Nagyon kérem, hogy ez a rész — morá­lunk, viselkedéskultúránk, nyelvünk állapota — kap­jon a cikkben hangsúlyozott szerepet. Ezekkel kivá­lóan „mérhető” egy társadalom érettsége. 0 Nem hangzik valami megnyugtatóan. Ugyanakkor meg kell még egy millió „nya­valyánkkal” küzdenünk, ami hangulatun­kat befolyásolja: napirenden vannak a nagy leleplezések, szégyelljük az elmúlt negyven évet, elszegényedünk... — Felszabadító és megrázó élmények hatása alatt élünk. Még azoktól sem tudjuk függetleníteni magun­kat, amelyekkel nincs közvetlen kapcsolatunk, hát még olyanoktól, amelyek alapvetően befolyásolják további sorsunkat. Az Ön által felsoroltak — leleple­zések, szégyenkezéseink, elszegényedésünk — közül csak egyet hadd emeljek ki: mostanában már-már divat a közélet és a politika egykori képviselőinek viselt dolgait kiteregetni. A taszító példák minden bizonnyal az elriasztás hátásával is bírnak, de ennél is fontosabbnak tartom, hogy napjainkban közszereplést vállalók belső tartása, erkölcsi meggyőződése eleve kizárjon minden tisztességtelen magatartást. ^ Maradjunk még egy kérdés erejéig a vá­lasztópolgárok hangulatánál. Jó lenne a vá­lasztásokat olyan körülmények között ren­dezni, hogy az emberek ne szemlesütve, egymást sárral fröcskölve, hanem emelt fővel, tiszta lélekkel járuljanak az urnák elé... — Ezzel teljesen egyetértek, de úgy is fel lehetne tenni a kérdést: új szabad választások előtt állunk — várhatunk-e csodákat? Gazdasági helyzetünk súlyos­bodásáért aligha kárpótol a nagyobb társadalmi sza­badság. Azt gondolom, hogy választásokat a tisztesség és a demokrácia szellemében kellene rendeznünk, és nem a „csakazért is másként” indulataival... ® Közbevetném itt, hogy márpedig tapasztal­ható napjaink közéletében egy ilyen „csak- azértis” jelenség... — Tudom, mire gondol: mindegy, hogy mi lesz, csak az ne legyen, ami volt...” % De ki tudja, hogy mi lesz? És ki lesz, milyen lesz? — Meg kell találnunk azokat a jelölteket, akik tár­sadalmi megbízatásukat a szolgálat alázatával, de a közösség érdekeinek erélyes képviseletével végzik. Abban bízhatunk, aki nemcsak saját anyagi gyarapo­dásának tud örülni, hanem mások gondjaiban és örö­meiben osztozni tud, akiben erősebb az elkötelezett­ség, mind a pillanatnyi divatok kiszolgálásának takti­kája, aki szerényen tud munkálkodni a jó ügyekért, és nem kísérti meg lépten-nyomon a dicsekvés kivagyi­sága, akiben több a szeretet, mint a gyűlölködés — vé­leményem szerint az ilyen ember képes a hiteles közéleti képviseletre. ® Köszönöm a beszélgetést. * Bábák,só Erzsébet Szerintem ...nemcsak tékozoljuk szellemi értékeinket, hanem rosszul is sáfárkodunk azokkal. Legutóbb akkor döbbent erre rá egy zsúfolásig megtelt előadóte­rem közönsége, amikor a népszerű Béres József találkozott Nyíregyházán az érdeklődőkkel. Tudo­mányos munkájának taglalása után akkor izzott fel a levegő, amikor a kisvárdai vegyészdoktor arról beszélt, milyen kálváriát járt meg a ma már méltán világhírű cseppjeinek elismertetéséért. Szőkébb pátriájában jól tudták, hogy szinte saját zsebből fedezte a kutatás és a cseppek előállításá­nak költségeit. A hozzá forduló betegeknek pedig ingyen adta az életet jelentő készítményt. S micsoda emberi nagyságról tett tanúbizony­ságot az említett előadáson Béres József! Még ő keresett mentséget az akkori egészségügyi és poli­tikai kormányzatnak, hogy tulajdonképpen érthe­tő, miért vettek fel sündisznóállást a hivatalos szervek, ha széles körű elismertetésért folyamo­dott. Még azt is megbocsátotta nekik, amikor a nyugatnémet megrendelésre azt válaszolta a szak­tárca, hogy nem érdemes importálniuk ezeket a cseppeket, hiszen ez desztillált víz... Pedig Béres doktor tudja legjobban, mennyi bajra, betegségre, de legfőképp a rákra jó ez a szer. A mi hivatalos szerveinknél sokallta hamarabb rájöttek erre Japántól Kanadáig, Belgiumtól Ausztráliáig és hívták Béres doktort. Várták volna berendezett laborral a legtávolabbi kontinensen, de ő szeré­nyen elhárította az ajánlatot: itt születetthez a hazája, neki itt kell segítenie a betegeken. Vajon megértették-e ezt a szemléletét a pénz világában forgolódó, dollármilliókban számoló külföldi üz­letemberek? Bizonyára meg, mert nemrégiben már hírt ad­hattunk arról, hogy japán tőke bevonásával mega­lakult a Béres Rt. Finanszírozzák a kutatást, fon­tolgatják az egész lakosság szűrését, koordinálják a hazai és külföldi forgalmazást és még sok min­den egyebet. A részvénytársaság megszületése után nem kell már a népi részvényekre számítani, ezt ugyanis sok-sok beteg ember nevében ajánlotta fel az egyik idős bácsi. S még két adat a cseppek vitathatatlan népsze­rűségére. A belga határon élelmes hazánkfiai nem restellnek száz dollárt kérni egy üvegért. Más. Az egyik butikos az árukapcsolás szokatlan módját vezette be: ha egy bizonyos terméket vásárol a vevő, kap és (vagy vehet hozzá) egy Béres-cseppet is... Természetesen (?) nemcsak Béres doktornak kellett végigszenvednie a maga kálváriáját. Me­sélhetne az égési sebeket kitűnően gyógyító spray, a Naksol feltalálója is hasonló történetet. Vagy a hírneves Rubik-kocka szintén magyar találmány, már csak a dollármilliók bekasszírozásának módját kellett volna megtanulnunk a világhírű játék mel­lé. Ki tudja, vajon hány félreállított, háttérbe szo­rított feltalálót és ötletét lehetne idesorolni? Saj­nos, biztosan akadnak még fiókokban porosodó, netán pénzt fialó eredetiségek. Ma már szerencsé­re, ritkábban szólnak bele ,.fémről", mit szabad napvilágra hozni az ötletgazdának. Hisszük és reméljük, hogy napjaink kedveznek a vállalkozó szellemű, időt, energiát és fáradságot nem kímélő embereknek. Ma már nem kell évekig, évtizedekig tartó kálváriát megjárnia, a mellőzöttséget vállal­nia az újítóknak. Talán elérjük, hogy nem nézik ki azt, aki esetleg nem szakmabeliként talál ki valami eredeti dolgot. Legyen a mérce a hasznosság, hiszen ilyen kis országban bűn nem hasznosítani a jóra való találmányt. Legyen az bármilyen cse­kélység, ha valakinek, vagy a közösségnek hasznot hajt, nem szabad parlagon hevertetni. Tudom, nem olyan egyszerű levetkőzni az ősré­gi beidegződéseket, mely szerint egy újításba nemcsak illett, hanem muszáj volt bevenni a kis és a nagy főnököt, a felsőbb szerv illusztris képviselő­jét, hogy mire osztozásra került sor, az ötlet kitaláló­ja a sor végén találta ma­gát. Bizonyára nem vélet­len, hogy az utóbbi időben megcsappant az újítások száma. Hinni szeretném, hogy nemcsak politikai, közéleti állóvizeink pezsdülnek meg, hanem új szelek fújdogál- nak az újítók körül is... ■■ Tóth Kornéfia Gál Ludmilla iparművész: Polonéz című munkája.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents