Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

Újjászervezik a magyar nyelvű oktatást Egyházi ereklyék Nagykállóban Visszaszerezni emberi méltóságunkat" Z aklatott időket él a szabadság örömteli, egyszersmind súlyos terhét csak néhány hete hordozó Romá­nia. Forrong, átalakulóban van a diktatúra idején megnyomorított kultúra és oktatás is. Minderről személyesen is fogalmat alkothat­tak a nyíregyházi városi tanács művelődési szakemberei és azok az iskolaigazgatók, óvodapedagó­gusok, akik a napokban Szatmár­németiben jártak, a Nemzeti Meg- mentési Front és a Romániai Magyarok Demokratikus Szövet­sége megyei vezetőinek vendége­ként, a házigazdák egy héttel ko­rábbi itteni látogatását viszonzan- dó. Az újrakezdés örömei A mindössze pár órás találko­zónak természetesen nem az volt a célja, hogy a nyíregyháziak „visz- szaadják a vizitet” — az efféle formális, üres, tehát értelmetlen ,,delegációcserék" ideje remélhe­tően végképp lejárt. A szóban forgó eszmecsere mindenesetre igen lényegre törő és gyakorlatias volt:- Szatmár közigazgatási központ­jában (a Ceausescu-rezsim gigan­tomániájáról ékesen tanúskodó, la­birintusszerű, ma még fegyveres katonák által őrzött épületben) a házigazdák előbb arról szóltak, milyen alapokon lehet, kel! most elkezdeni a munkát. A legsürgő­sebb feladat: új életre kelteni a halódó, mert elsorvasztásra ítélt magyar nyelvű oktatást. Az egyik nagykárolyi líceum tanára, Petkes Gergely például el­mondta, hogy a legutóbbi időkben már csak az ő iskolájukban, annak is egyetlen osztályában volt ma­gyar nyelvű oktatás a városban, s ha nem tör ki a forradalom, ezt is felszámolták volna. Mint ahogyan az a többi középiskolában (líceum­ban) korábban megtörtént — jól­lehet a 30 ezres Nagykároly lakos­ságának 60 százaléka magyar. S hogy mennyire ragaszkodnak anyanyelvijkhöz, pontosan jelzi, amit a tanár úr nem kis örömmel újságolt: azt követően, hogy a lí­ceumban, ahol tanít, meghirdet­ték a lehetőséget, az első két na­pon máris 252 gyerek jelentke­zett, hogy ő — szüleivel egyetér­tésben — magyarul, folytatná ta­nulmányait. Másutt is hasonló szándékokat feltételezhetünk, hiszen — ezt már Bura Lászlótól, az RMDSZ egyik vezetőjétől hallottuk — még a hi- •vatalos statisztikákban is az áll, hogy a megye lakosságának 39, Szatmárnémetinek pedig 49 szá­zaléka magyarnak vallja magát. És ugye erősen kétséges annak a statisztikának a szavahihetősége, amely még a székelyeket sem ismerte el magyarnak. Az elődök­nyomában tovább De nemcsak a közép- és általá­nos iskolákat, az óvodákat kell új­jászervezni, hanem a magyar nyel­vű pedagógusképzést is, ami je­lenleg gyakorlatilag nem létezik. Nincs tehát elegendő tanár, tanító, óvónő. A kolozsvári egyetemen évente összesen 7 magyartanárt képeztek (az egész ország számá­ra!), és őket is szétszórták olyan vidékeken, ahol román anyanyel­vűek éltek. Őket természetesen visszavárják, dehát ez csak csepp a tengerben. Hasonló a helyzet á tanítókkal is: a nagyváradi'tanító­képzőben elvileg ugyan minden évben 7 hely várta a magyar fiata­lokat Szatmárból, de hogy, hogy nem, rendszerint csak egy felelt meg közülük a felvételi vizsgán, sőt, utóbb már egy sem. Vagyis rendkívül fontos lenne, hogy — amint tervezik —jövőre megkez­dődhessen Szatmárban a tanító- és. óvónőképzés. Ezek a gondok kerültek szóba abban a középiskolában is, amely egykor a magyar anyanyelvűeket szolgálta. Abban a helyiségben ül­tünk le beszélgetni, amelyik még pár héttel ezelőtt is a Secűritate irodája volt. Ugyanis minden is­kolának (is...) megvolt a kijelölt szekusa, aki aztán az iskolán belül is megkereste és persze meg is találta a maga embereit... Gom­bás Sándor matematikatanár — kollégáival egyetemben — úgy érzi: a beléjük égett félejemtől talán egy életen át sem fognak tudni tökéletesen megszabadulni. „Mi még csak most kezdjük visszaszerezni emberi méltóságun­kat” — mondja a tanár úr, annak az iskolának a pedagógusa, amely több mint négyszázéves múlttal büszkélkedhet. Jelenleg — a 14 esti tagozatos osztályt ném is szá­mítva—csaknem 1100 gyerek jár ide; a 38 nappali tagozatos osz­tályból csak 8 a magyar. (Volt idő, amikor 59 magyar osztálya volt ennek a líceumnak.) Emberi kapcsolatokat Kasztovszky László magyar— román szakos tanár nagy lelkese­déssel sorolja terveiket. Legelőbb is szeretnek visszaállítani az egy­kori magyar líceumot. Reménye­ik szerint a következő tanévet már így kezdenék, s újra Kölcsey Fe­renc nevét viselné az iskola. Azo­kat a gyerekeket, akik továbbra is románul szeretnének tanulni, ter­mészetesen el tudják helyezni a város többi líceumában — még osztályok cseréje is szóba jöhet. A pedagógusok nagy része kétnyel­vű, ami lényegesen megkönnyíti az átállást. Mindamellett nem lehet figyel­men kívül hagyni azt sem, hogy a diktatúra agymosást kísérletei nem voltak egészen hatástalanok, és nem lehet egyik napról a másikra kigyomlálni a telkekből a gyanakvást, a bizalmatlanságot. .Részben ezzel magyarázható, hogy a román kollégák közül sokan — neipcsak Szatmárnémetiben, ha­nem a megyében is — ellenérzé­sekkel szemlélik, nem értik a magyarok törekvéseit. És van egy másik ok is: sokan egyszerűen csak a munkájukat, az állásukat féltik az iskolák átszervezésétől. Nagyon körültekintően, megfontoltan és tapintatosan kell, tehát cselekedni, hiszen tragikus lenne, ha felborul­na a roppant kényes egyensúly, ha a román kollégák szembefordul­nának magyar anyanyelvű peda­gógustársaikkal. A "kölcsönös tájékozódás, a baráti eszmecserék közepette lassan kör­vonalazódtak. a szatmáriak és a nyíregyháziak együttműködésének lehetséges formái is. Ezek megfo­galmazásánál természetesen az volt a kiindulási alap, hogy szomszé­daink szerint mi is most számukra a legfontosabb, a legsürgősebb. Az iskoláknak igen nagy szük­ségük van például könyvekre (if­júsági és szépirodalmi művekre), verslemezekre; az óvodáknak szin­tén lemezekre, továbbá játékokra. Számítógépeket ugyan nyilván nem tudnak ajándékozni a mi iskoláink, de abban segíthetnek— a Kossuth Gimnázium igazgatója ezt ott hely­ben fel is ajánlotta —, hogy a szat­mári diákok és tanárok néhány na­pon át nálunk ismerkedjenek a számítógépek kezelésével. (A lí­ceumban, ahol voltunk, mindössze egy számítógép van, az sem működik. De az ígéretek szerint Angliából fognak kapni gépeket.) Diákok cseretáboraira, szatmá­ri pedagógusok magyar kollégáik segítségével történő továbbkép­zésére is gondoltak. A nyíregyhá­zi tanács még egy Kölcsey-szob- rot is felajánlott Szatmámak, hi­szen ott—közelebbről Sződeme- teren—született Kölcsey Ferenc, éppen 200 esztendővel ezelőtt, s az augusztusi bicentenáriumi ünnepségek szinte kínálják az alkalmat az együttműködésre a mi Kölcsey Társaságunkkal, valamint a nyíregyházi Kölcsey Gimnázium­mal. A márciusi Beregi Ünnepi Hét szervezői már meg is állapod­tak a Szatmári Északi Színház magyar tagozatával, hogy ez idő alatt előadást tartanak Vásárösna- ményban — talán lesz rá mód, hogy Nyíregyházán is tapsolhas­sunk a társulatnak. Itteni ifjúsági szervezetekkel szeretne együttmű­ködni a szatmári MADISZ. Az RMDSZ pedig rövidesen eljuttat­ja a nyíregyházi tanácshoz az is­kolák listáját. Mert a személyes, közvetlen emberi kapcsolatok — az iskolák, óvodák, kollégák, diákok között — egyenként talán vékonyka, együtt azonban eltép- hetetlen szálai alkothatják azt a fonalat, amely végre talán ösz- szeköthet bennünket. Gönczi Mária Karinthy perenc: Szépen cizellált úrvacsorái kelyhek 1883-ból a nagyacsádi református templomban. A nagykállói római katolikus templomot 1780-ban szentel­ték fel, abból az időből szár­mazik a keresztelőkút is. (jobbra fent) Eredetiben csodálatos szí­nekben ékeskedik a ma­gántulajdonban lévő min­den bajokon segítő Szűz Mária ikonja. (Elek Emil felvételei) , Áramszünet ste fél kilenc körül, amikor többórás f / terméketlen vajúdás, tehetetlen nyűg- ■ T lődés, pepecselés után úgy érzem, B ^ végre beindul az agyam, egyszer csak, minden különösebb előjel nélkül íróasztalom fölött elalszik a lámpa. S nem csupán itt, sorba próbálom a kapcsolókat, az egész lakásban. Talán a biztosíték, reménykedem, ám nem, látom az utcán is, sötét szemben az iskola, a szomszédos ház, a másik oldal, a teljés környék. Fene egye meg, éppen most, fene egye meg. Vakon tapogatózva kibotorká­lok a kamrába, gyertyát keresnék, leverve néhány konzervdobozt meg a beföttesüveget, csörömpölve tör-folyik szét a kőpadlón, fene egye meg. Aztán gyu­fát a konyhában a tűzhelynél,nincs a helyén, nagy ne­hezen ráakadok hátul a kredancen, fellobbantom a kanócot, a forró viasz kézfejemre csöpög. Pisla vilá­gánál a telefonhoz araszolok, nem tudom hová rakni a gyertyát, elbújik a szemüvegem, a könyvben alig le­lem a hibabejelentőt, tárcsázok, foglalt, megint és ismét, hiába, fene egye meg.Valahára bejön, hosszan kicsöng, rifég tovább, megszakad, újra, akkor nagy sokára egy álmos-közönyös -férfihang türelmet kér. Türelmet? Tőlem? Most? Szerencse, hogy nem hallja válaszomat. Nos, aztán beleszól, igen, értesültek már róla, többen jelezték, dolgoznak rajta, egyelőre bi­zonytalan, mikorra lesz meg, türelmet kérnekt Lötyögök, a kevéske fénynél olvasni se lehet, két- három. gyertyaszálat is a hamutartóba állítok, úgy sem elég. Kinyitnám a rádiót, no persze, az is áram­mal működik (kéne már venni friss elemet a tranzisz­torosba), a tévé szintén, fene egye meg. Lötyögök, nem szeretek így tétlen ücsörögni. Illetve ilyenkor ötlenek eszembe a legszebb ideák, kész, telített, kifeje­ző, pontosan célba tartó mondatokat fogalmazok fe­jemben, lejegyezni azonban képtelenség a gyöngén lobogó kicsiny lángocskáknál, növekvő dioptriáim­mal, elvész, elenyészik, s ami kiröppent elmémből, soha vissza nem száll, elhullik, öregszem, elfelejtem. Mit csináljak? Lefeküdni még korán lenne, úgyse bírok elaludni; felöltözni, elpályázni hazulról bonyo­dalmas, késő, töményen unatkozom, mélyen megsér­tődve. Megsértődve? — a kényszerű sötét'zárkában, szo­bafogságban, más dolgom nem lévén, van bőven időm elmélázni—merengeni az élet folyásán. Hogy is van ez, ki találta'fel a villamos izzót? Edison? És mikor?... S íme, lassanként felködlenek a homályból múlt évszázadok, fzredek, melyekben enélkül, igen, központi áramszolgáltatás és Elektromos Művek hí­ján is, ugyebár, írtak, alkottak, egészen tűrhető izéket, mondhatni. Gyertyaszó mellett, vagy amint a költő énekelte, „csak mécsvilágom s honszerelmem ég", esetleg olajlámpásnál, később tán petróleumnál. Korábban a kódexek mesterei is, szorgalmas barátok, ájtatos appcák, vakulásig, mígnem „körmükre égett a munka”, tudniillik az odaragasztott viaszcsonk. Meg a muzsikusok, komponisták, rótták a kólát, az apró, bolhányi hangfejeket, elöl-hátul a meghatározó jele­ket, da capo al fine, húzogatták alul-felül a pótsoro­kat. közibiik firkálva dallamokat, szonátákat, szimfó­niákat, operákat, miséket, oratóriumokat, hatalmas kórusra, zenekarra, nyilván ők is nappal és éjszaka, nem hagyták félbe, ha reájuk alkonyult. így írhatta Arany, halovány derengésben a Ma­gányban keserves-reménykedő igéit: „Vásznunk da­gad, hajónk előre megy!”, Vörösmarty, hogy Meg­jön az éj, szomorún feketédnek az ormok”, 'Zrínyi a Szigeti veszedelem monumentális eposzkatedrálisát. Kézai és Kálti Márk a magyarok korai krónikáit, amaz ismeretlen szerző első versünket, a Mária-siral- mat, s a még talányosabb Anonymus népünk előtörté­netét. Goethe a Vándor éji dalát — jártam a hegycsú­csok övezte türingiai házacskábarj, ahol papírra ve­tette. Ekként fordította Károli nemzeti nyelvünkre a Biblia véghetetlen könyveit, evangéliumait, Luther ugyanezt németre. Shakespevre a Szent Iván-éji álom tündérmeséjét, Dante a pokoljárás roppant vízióját, Vergilius az Aeneis hexameteref, hősi kalandregé- nyét-regéjét — meddig soroljam' még! ^ s Bartóknak se szolgálhatott villamos- m m ■ ság, amikor az erdélyi havasok közt MJ leskiccelte az Este a székelyeknél azóta m 'j világszerte ismertté vált melódiáját. Hát Chopin a borongás noktürnjeit? wagner tannhauser dalát az esthajnalcsillaghoz? Mozart a Kis éji zenét, vagy a Varázsfuvolában az Ej királynője koloratúr bravúráriáját?... Tehát csak ne vágjunk fel úgy a híres technokráciánkkal, mielőttünk is történt egy s más e sártekén.Végszóra, tizenegy felé, kigyúlnak a lámpák. De már nem is örvendezem an­nyira. Homérosz is villany nélkül dalolt a „rózsaujjú hajnalról”, igaz, a hagyomány szerint vak volt sze­gény, neki úgyis hiába. || Kelet­A WaiprBMg HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
Thumbnails
Contents