Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-09 / 292. szám
1989. december 9. 5 Nyílt r ita A cigányok helyzetéről ■ Sok neuralgikus pont van Magyarországon, közülük az egyik legsúlyosabb a „cigánykérdés”^ Ennek megítélésében a legkülönfélébb nézetek csapnak mostanság össze a szociológusok, politológusok, ciganológusok, cigányok és nem cigányok között. Smind gyakoribbak a kimondottan szélsőséges vélemények is. Vannak, akik azt vallják, a cigányok mindenféle jogtól megfosztottan kénytelenek élni. Az ellenkező táborbeliek véleménye szerint drasztikus intézkedéseket kell hozni ellenük, hogy rendreszorít- suk őket. Vitánk résztvevői e kérdésekben: Farkas Kálmán, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének megyei elnöke, Kádár János piricsei-nyírpilisi közös községi tanács elnöke és Balázs Gusztáv muzeológus. Lapunkat Balogh Géza képviselte. Balogh G.: — Őszintén megvallva nem szeretnék a mai Magyarországon cigánynak lenni. Ahány ember, annyiféleképpen vélekedik róluk, ráadásul a vélemények többsége nem éppen hízelgő. Hogyan ítélik meg Önök a cigányság jelenlegi helyzetét? Farkas K.: — Válságos és egyben reménykeltő is. Válságos azért, mert félő, nem tudunk élni a történelem adta lehetőséggel, hogy végre megérkezzünk az európai Magyar- országra. Összefogás helyett a cigányszervezetek felső vezetésében széthúzás van, farkasszemet néznek egymással, presztízsérdekekből indulnak ki, s azt keresik, melyik cigányvezetőt koronázzák meg. Közben manipulálnak a mintegy 5—600 ezres cigánysággal. Az ország remélhetően demokratizálódik. A pártok szép programokkal kecsegtetnek, de közülük eddig még egyik sem vállalta fel a cigányságot. Mind több jel mutat arra, ők is manipulálnak, a saját érdekeik szerint használnak fel bennünket. Ehhez mi nem segédkezünk! Mindezek ellenére vallom: bizonyos értelemben mégis reménytkeltő a helyzetünk, különösen itt a megyében. Pontosan a demokratizálódási folyamat, az önszerveződés teremtheti meg azokat a feltételeket, •hogy végre saját kezünkbe vettessük a sorsunkat. A felszabadulást követően az 1945—47-es esztendőkben már felcsillant a remény, de megrekedt, befullasztották. Most viszont itt az alkalom, hogy hazánk legnagyobb kisebbsége nemzetiséggé váljon. Mindent meg kell tennünk, hogy ez deklaráltas- sék és éljünk is majd vele a gyakorlatban. Balázs G.: — Szeretnék ilyen optimista lenni mint Kálmán bátyám. Meggyőződésem azonban, hogy ma a cigányság helyzete kilátástalan. Az igaz, most az ország közélete forr, pezseg, de én semmiféle reményt nem látok arra, hogy a társadalom legelesettebbjeinek valamit is javuljon az élete. S különösen igaznak tartom ezt a cigányokra. Voltak már ebben a hazában a mostanihoz hasonló nagy pillanatok, de a cigányok kimaradtak mindig mindenből. Voltak a nagy fellobbanások, s jöttek a hamuval telehintett évek. Ha az eltelt évszázadok alatt nem sikerült felszámolni a felgyülemlett gondokat, hogyan sikerülhetne most néhány év, néhány hónap alatt? Én egyenesen arra számítok, hogy még nehezebb idők köszöntenek ránk. Kádár J.: — Tagadhatatlan, a cigányság gondjait mind a mai napig nem sikerült megoldanunk. Ám hadd szögezzem le nyomban: hiba lenne azt állítani, hogy sorsuk megkönnyítése érdekében az elmúlt évtizedekben az égvilágon semmi sem történt . Ha tetszik, ha nem, ki kell mondani, a társadalom milliárdo- kat fordított eddig is helyzetük konszolidálásra, csak éppen egy tökéletesen elhibázott koncepció jegyében. Azt hittük, a pénzzel el lehet intézni mindent. Azt hittük, ha kiutaljuk ilyen vagy olyan címen a segélyeket, azoknak a forintoknak a révén a családok eljutnak egy olyan nívóra, ahonnan a gyermek el tud rugaszkodni. Ám az a pénz elfolyt, s csak kevés helyen sikerült egy olyan szilárd bázist építeni, ahonnan a gyermek eséllyel indulhatott el. Ezért sem hiszek túlságosan abban, hogy kiharcolva a nemzetiségi jogokat, látványos előbbre- lépésre számíthatunk. Őszintén fogalmazva, a cigányok jó része előtt eddig is nyitottak voltak a kapuk. Láthatjuk, hányán léptek be rajta. Balogh G.: — Mára nyilvánvalóvá vált, hogy mindez nem csupán cigány-, hanem társadalompolitikai kérdés. Az is nyilvánvaló, hogy közreműködésük nélkül aligha lehet rajtuk segíteni. S tudomásul kell vennünk, hogy a többségnek a saját jól felfogott érdekében is hathatós eszközöket kell találnia, hogy beilleszkedjenek, hogy komolyabb összeütközésre sor ne kerüljön, mert ez beláthatatlan következményekkel járna. Milyen megoldások jöhetnek számításba? Farkas K.: — A történelemnek erre három válasza van. Egyik: a cigányság fizikai megsemmisítése, ahogyan Hitler tette. A teljes holocaust! A másik megoldás: az eddigi gyakorlat, a cigányság eltartása, a gondok szociális kérdéssé való degradálá- sa. Természetesen egyiket sem vállalhatja az ország. Marad az emberi, polgári jogok teljes reformgondolkodást követel. Főleg a másság elfogadtatása a gond, melyet nehezít egyes cigányok deviáns, a társadalmi normákat sértő magatartása, verekedésük, Farkas Kálmán kötekedésük, amelyeket magunk is elítélünk, s igyekszünk tenni is ellenük. Ám nemcsak a mi köreinkben vannak hibák. A megyében például tudunk olyan városról, ahol csak a tanács külön engedélyével telepedhet le cigány. Hihetetlen, de igaz: a harmadik évezred küszöbén még azért kell harcolni, hogy érvényesüljön a szabad költözködési jog! Arról már nem is érdemes beszélni, a közelmúltban itt Nyíregyházán is előfordult, hogy cigánycsaládnak még a lakásigénylési kérelmét sem fogadták el Csoda-e, ha ilyen esetek ismertében a négerek polgárjogi küzdelmei jutnak az ember eszébe? Kádár J.: — Ezek hallatán természetes, hogy minden jóérzésű ember felháborodik. Ám azon is, ha azt látja, hogy a felépített ,,C” lakások többsége nagyon rövid idő alatt ebek harmincadjára jut, ha azt látja, hogy a segély szinte az utolsó fillérig a kocsmába vándorol. Ha azt látja, hogy a segély szinte az utolsó fillérig a kocsmába vándorol. Ha azt látja, hogy életerős férfiak naphosszat az ajtófélfát támasztják, mert megélnek a családi pótlékból, miközben a munkában megrokkant téesznyug- díjas, özvegyasszony messze a létminimum alatt tengődik. El lehet jönni hozzánk, s meg lehet kérdezni a piricseieket, pilisieket. Egy árva szóval nem bántja senki a tisztességes életet élő cigányokat. Mert vannak köztük olyanok is, akiket példaként lehet állítani mindenki elé. Sajnos nem ők vannak a többségben. Egyébként óriási hiba lenne azt hinni, hogy a társadalom a cigányságot, mint népet egységesen elutasítja. A deviánsakat igen. De akkor sem a teljes családot. Érdemes volna egyszer felmérni, hogy a környékünkön hány cigánygyermeknek adnak enni tisztességes magyarok és cigányok, mert az apja, anyja nem törődik vele. Kádár János Balogh G.: — Nagyon fontos ponthoz értünk: eddig az egyén, illetve a család felelősségéről alig-alig beszéltünk. Elgondolkodik az ember például az állami gondozottakat nézvén, ahol a nagy-nagy többség cigánygyermek. Mi lehet ennek az oka, hiszen korábban a cigányság szolidaritása még legendás volt, felvállalták a legelesettebbek gondozását is! Balázs G.: — A hagyományos cigányközösségek a legtöbb helyen már felbomlottak, vagy felbomlóban vannak. Megszűntek azok a sajátságos törvények, melyek belső életüket szabályozták. Az idősebbek, akik egész életüket szülőhelyükön élték le, ugyanolyan értetlenül szemlélik fiaik új életmódját, mint a kívülállók. Ők még alkalmaznák azokat a szigorú erkölcsi normákat — mert ha hiszi, ha nem az idegen, azok voltak — melyeket megtanultak, de utódjaik már világot láttak. Hogy sajnos, vagy szerencsére, az már kérdés. Felkerül a tizennégy-tize- nöt éves cigánygyermek Pestre, s tágra nyitja a szemét, hogy itt teljesen más törvények uralkodnak mint a falujában, az utcájában. Az a gyermek néhány hét alatt tökéletesen összezavarodik; s kire hallgat ilyenkor! Az esetek többségében nem a szolid, munkát szerető idősebb rokonra, aki gyűjti a pénzt, hogy minél többet vihessen haza, hanem a nagyszájú, hőbörgő, ,,az-án már igazi pesti vagány vagyok” mentalitású unokabátyjára. Aztán hazajön a falujába... a többit már tudjuk. Ám ez, azt hiszem ismerős nagyon sok magyar család esetében is. Kádár J.: — Ebben Balázs Gusztávnak tökéletesen igaza van, ez a családonkívüliség jó néhány esetben a magyaroknál is törvényen kívüli helyzetet eredményez. Én is azt mondom, hogy valahol a tíz és tizennégy év közötti szakaszban kellene keresnünk a megBalázs Gusztáv oldás kulcsát. Én hiszem, hogy tíz éves koráig a gyermeket el sem lehet rontani. Mert hiszem, hogy minden gyermek a jóra születik. Ám számtalanszor tapasztalom, hogy azt követően hirtelen megszakad valami. A döntő ok mi nden bizonnyal a családban keresendő, de azt hiszem, oktatási rendszerünkben is hibádzik valami. Balázs G.: — Én azért nem mosnám össze a cigányok és a magyarok között lévő határt. Nálunk sok százéves hagyomány például, hogy a biológiailag felnőtté serdült lány akár tizenkét-tizen- három éves korában is férjhez- menésre érett. És sokszor férjhez is megy, s ha már férjnél van, természetesen szül. Ebben a pillanatban kelnének el a legokosabb tanácsok. Másfél évtized múltán már mutatkoznának az eredményei. A mai gondon ez persze nem segít, de valahol el kell kezdeni. Farkas K.: — Család, iskola, társadalom. Ez az a három tartópillér, mely közül ha egy is megbillen, baj van. Ma mindhárom súlyos válságban van. Melyik funkciónál tökéletesen? A káros társadalmi jelenségek a cigányságot még súlyosabban érintik. Hogyan lehet így a cigányság identitástudatának, nemzetiséggé válásának feltételeiről beszélni? Márpedig meg kell teremteni a speciális oktatásokhoz szükséges feltételeket. Ez sok pénzbe kerül. De erre áldozni kell. Balogh G.: — Nem akarok durva lenni, ám néhány dologra emlékeztetnem kell Önöket. Az állami gondozottakra, a bűnügyi statisztikára. A cigányságra egyik sem hízelgő. Balázs G.: — A cigányság viszonylag magas bűnözési arányának okaira azt hiszem már sikerült válaszolnunk. Az állami gondozottakra még nem. Újból azt kell mondanom, hogy a társadalom nem képes elviselni a másságunkat. A cigány családok többségéBalogh Géza ben nincs mindenkinek saját kése, villája, kompótostálja. De könyör- gök, ezért még nem kell állami gondozásba venni egy cigánygyermeket. Attól még az apja tisztességgel fel tudja nevelni! De ha állami gondozásba veszik, szinte biztos, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerül a törvénnyel. Tévedés ne essék, igen gyakran tényleg szükség van az államapparátus közbeavatkozására, de ne akarjuk mindenáron kiönteni a fürdővízzel a gyermeket is. Vegyük már tudomásul, hogy a cigányok cigányok. S ne keressünk ebben mindenáron kivetnivalót. Farkas K.: — Mondok néhány számot. Ha információim pontosak, akkor a megyében jelenleg mintegy háromezer állami gondozott gyerek van. Ezeknek hatva- nöt-hetven százaléka cigány. De a nevelőotthonok lakói szinte mind cigánygyerekek. Jelenleg a megyében huszonhárom a hivatásos nevelőszülő, közöttük egy-kettő a cigány. Most indult egy kezdeményezés Szabolcsból, szeretnénk a nehéz sorsú cigánygyerekek nevelésében segíteni. Mi most dolgozunk egy olyan javaslaton, hogy a foglalkoztatási alap terhére lehessen minél több cigánycsaládot megbízni gyermekneveléssel, hogy mind több eldobott gyermek találhassa meg a helyes utat. Balogh G.: — Véleményük szerint mi lenne a követendő út? Kádár J.: — Mindent meg kell tenni beilleszkedésük érdekében. Biztosítani kell az ehhez szükséges feltételeket, de számon kell tőlük kérni azt is, kötelezettségeiket miképp teljesítik. Farkas K.: — A társadalom segítsége nélkül nem boldogulunk. Ám hiba lenne elfeledkeznünk a saját erőforrásainkról. A szövetségi munkába minél több embert be kell vonni, s szervezeteinket minél ütőképesebbé kell tennünk. Most, hogy kezdenek kialakulni a cigányság szervezetei, s ha nem is a szükséges számban ugyan, de mind több körünkből származó értelmiségi vállalja származását, remény van rá, hogy magunkon is tudunk segíteni. Azon igyekszünk, például, hogy felélesztve a hagyományos cigány- mesterségeket új vállalkozásokba fogjunk, s új munkahelyeket teremtve ezzel. Már több kezdeményezésünk bevált, s minden esélyünk megvan arra, hogy a legújabbakat is szerencse kíséri. Ezeket tapasztalván is hiszem, megvalósul a kettős célunk: sikerül a nagyobb megrázkódtatás nélküli beilleszkedés, s közben megőrizzük sajátos arcunkat is. Amikor cigányokról beszélünk... legtöbbször nem differenciálunk. A bennünk kialakult kép alapján egy kalap alá vesszük őket... Ez a kép bármiféle direkt szándéktól függetlenül is pejoratív színezetű. A hétköznapi ember — etikailag persze sehogyan sem igazolható! — ezt minden következmény nélkül megteheti, ‘ hiszen tudja és érzi, hogy nem kevesen gondolkodnak hasonlóan. De nem tehetik azok, akiknek valamilyen hivatali vagy emberi, társadalmi kötelességük a cigányok gondjaival való törődés, foglalkozás. (Gulyás Sándor. Cigánygyerekek hátrányai és esélyei 1981.) A városi magisztrátusok cigányokkal szemben alkalmazott intézkedését az az elv vezérelte, hogy a polgárok minél kevesebb munkanélküli személyt tartsanak el. Ezen elv érvényesítése érdekében rombolták le szinte minden évben a Debrecen külső területén lakó cigányok kunyhóit. Különbséget tettek azonban kóborlók közt és értékes kézmüvesmunkát végzők között. (Bodó Béla: Cigányok a XVIII. századi Szabolcs Vármegyében.) Krónika 1987. ■I Kelet — A in3fl]f3r0rSZ3jl HÉTVÉGI MELLÉKLETE —
