Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
% 1989. december 23. rrul alul borusodik az ég alja...” ElOII NOSZTALGIA ' A Jevél Fábiánházáról érkezett, s kifogástalan udvariassága ellenére volt benne egy parányi szemrehányás: „Él községünkben egy Kovács Lajos nevű idős bácsi, aki igen sok népdalverseny nyertese. Csodálkozom, hogy egy ilyen őstehetség eddig nem érdemelt meg egy riportot megyénk újságjában". Szégyen ide, szégyen oda, bizony anélkül indultunk Fábiánházának, hogy ismertük volna idős Kovács Lajost. De még bent a faluban, a főtéren is csak néztek az emberek: — Kovács Lajos...!? Melyik? Mert vannak itt bőven! — A nótás. — Az más. Fent lakik a Paphegyen. Eddig minden rendben, de merre van a Paphegy? — Elkísérem én magát, ha elvisz. Legalább megnézem az öreget, mert nagy bajban volt a minap. Kísérőm, egy jó beszédű nénike hál’ istennek nem takarékoskodik a szóval, így mire megérkezünk Kovács Lajoshoz, már tudom is, hogy mi történt most egy hete: „Két cigány fűbevágta az öreget! De már jobban van, kiengedték a kórházból...” Illik-e egy lábadozó beteget idegenként zavarni, ráadásul arról faggatni, hogy mit jelent neki a dal, a tánc, a citera, aggályoskodom, miközben a Paphegy felé kanyargunk, ám szerencsére már túltette magát az orvtámadáson, s igazi, Kraszna- menti szívélyességgel fogadja látogatóit. Ám az udvariasság — meg persze az őszinte kíváncsiság is — azt diktálja, hogy mindenekelőtt az egészsége, s a támadás felől érdeklődjünk. — Köszönöm kérdésüket, most már jól vagyok. Ennyivel intézi el sebeit, s az előzményeket sem dramatizálja, pedig sokkal rosszabbul is járhatott volna. Még két hete sincs, hogy a konyhában olvasgatván arra lett figyelmes, hogy szokatlanul hangosan karicsolnak a hátsó udvarban a tyúkok. Megnézem már őket, állt fel a székről, s mikor kiment, látja, hogy nyitva van az aprójószág ajtaja. De látott mást is! A friss havon tele zsákokat húztak át... el nem tudta képzelni, mi történt. Bekukkant a fészerbe, hát ott üldögél két nagy cigányember. Még arra sem volt ideje, hogy megkérdezze tőlük, hát maguk...!? Már meg is indultak feléje. S már emelték is a baltát! Kovács Lajost elborította ugyan a vér, de felismerte őket. Két helybéli cigány volt, nemrég szabadultak a börtönből... A kredenc kincsei Eddig jutunk el az esemény taglalásában, amikor házigazdánk legyint egy nagyot: —Á, hagyjuk a fenébe...! Ahogy hallom, nem ezért jött maga. Hanem a nótáimra kíváncsi. No, akkor jöjjön! A felső szoba hideg, akár a jégverem, de pedáns rend, s megbecsült, ódon bútorok. Jó ideje egyedül él már, de a tisztaságra így is kényesen ügyel. Egy hatalmas zacskót vetsz elő a kredencből, s az asztalra teszi. — Válogasson köztük! Több tucatnyi oklevél hever előttünk, másfél évtizedes pályafutás megannyi emlékezetes eseményének dokumentumai. Dátumok, s helységnevek... mind azt bizonyítják, ahol Kovács Lajos fellépett a színpadra, ott másoknak nemigen termett babér. Mert ha ő elkezdett dalolni, „még a fák is sírtak...” Mint annyi más magyár faluban, Fábiánházán is a hetvenes évek derekán fedezték fel újból az együtté- neklés örömét, egyáltalán a magyar népdal szépségét. Hetvennégy telén hallotta, hogy itt is megalakult Bo- hán László tanár úr vezetésével a pávakor, s gondolta, felmegy már a „kultúr’-ba, s meghallgatja őket. Már vége volt a próbának, mikor felballagott a színpadra, kézbe vett egy citerát. S rákezdte: „Jaj de magos a nagyecsedi torony, / mégis kihallik belőle a harang./ Olyan búsan búgja aztat a harang, / hogy engem a kisangyalom elhagyott... A második versszakhoz már hozzá sem kezdhetett, a pávakörösök rögtön maguk közé fogadták. Előbb csak a kórus szólóénekese lett, majd három-négy fellépés után a szakemberek rábeszélték: énekeljen ő csak egyedül. Mindenféle zenekar, mindenféle kíséret nélkül. Csendül a citera Azóta egyedül megy ki a színpadra. — Már több mint tíz éve, de hallja, én még minden szereplés előtt izgulok! Az igazat megvallva ezen cseppet sem csodálkozom. Mert hány meg hány híres színészről, operaénekesről hallja azt az ember, hogy fellépés előtt azt sem igen tudják, fiúk-e avagy lányok. Miért könnyítené meg a sors az ő dolgát? Ráadásul majd hatvanévesen elkezdeni a szereplést...? Ehhez bizony nem akármilyen bátorság szükségeltetett. Bátorság, s hát persze a népdal csillapíthatatlan szeretetc. Még mindig a tisztaszobában lapozom az okleveleket, s böngészem a dicsérő kritikákat, a magyar népdal felkent apostolainak aláírásait. S egyszer csak a hátam mögött megpendül a citera. Lágy, ringató dallamok hullámzanak, s Kovács Lajos énekelni kezd: „Szatmár vármegyében Vidróczki a nevem, Vi- dróczki a nevem, / az egész vármegye mindig keres engem / Mindig is itt járok, ahol senki sem jár, ahol senki sem jár / Ahol az orcámat szép lányok csókolják..." A szatmárivá nemesedett mátrai dallam előbb egészen halkan szól, majd mind jobban erősödik. A gyönyörű bariton kezdetben még csak- csak türtőzteti magát, de amikor odaér, hogy... „az orcámat szép lányok csókolják”, már a falakat re- peszti. S nincs az a hallgató, aki ne követelne ráadást. Szóval így énekelgetünk mi két- ten fényes nappal, egyetlen korty borocska nélkül. Ám ekkor a házigazda észbe kap. — Megkínálhatom egy kis borral? Itt termett a kertben, jó veres otelló. Bizony, jól is esne ebben a nagy hidegben, csak az az autó ne állna odakint az utcán. így aztán marad csak a hurka — most jöttek haza a gyermekek Pestről, s leölték a két disznót —, s marad a szó a bornál. „Vendégségben” a Krímben — Én még olyan jó bort sehol sem ittam, mint a Krímben. Vége a nótának, jön a politizálás. A háború, a hadifogság. S a szerencse, mely Kovács Lajos bátyánkat érte. Hogy a sors a háború befejeztével a Krím félszigetre vetette. Nem valami bányába. Hogy azt csinálhatta, amit itthon, előző életében. Előbb „lúgondozó” lett egy kolhozban, majd kertészeti munkára vezényelték. — Az a félsziget maga a paradi- csonf. Ott megterem minden. Akkora szőlőfürtök, mint a karom... s rajta nagy, kecskeszemű szemek. S a bor, amit abból présellek...!? Csak hát három nap a vendégségből is elég. Hát még többszáz, pláne ha a vendéglátó meg-megfeledkezik az illemkódexről,..!? — Akkor voltam nagy ökör, mikor hazajőve nem utaztam tovább Pestre. Három hetes továbbképző tanfolyamra kellett volna mennem, hogy megkapjam a polgári életben is érvényes gépkocsivezetői engedélyt. A honvédségben már megszereztem, de én alig vártam akkor, hogy hazaérjek. Gondoltam, megélek én azon a három holdon is, amit a családom kapott távollétemben a földosztáskor. Bizony, az nagy lehetőség volt. Mint a helyi téesz egykori fogatos brigádvezetője alig négyezer forint nyugdíjat kap, be kell hát osztania a forintokat. De gonduljunk csak bele: mi lett volna vele, ha negyvenhétben felkerül Pestre!? Énekelné-e nekünk akkor valaki itt Fábiánházán, hogy „Arrul alul borusodik az ég alja, / a babámnak nem tom’ mi a baja...” Aligha. Az Iván gyermekkorától az Áldozat hozatalig ívelő életmű 1986-ban véget ért; Andrej Tarkovszkij fájdalmasan korai halála, teremtő zsenitől fosztotta meg az egyetemes filmkultúrát. Immáron számunkra is lezárul a pályakép: a Nosztalgiául teljessé vált filmjei itthoni bemutatásának sorozata. Láthattuk valamennyi alkotását, de vajon elmondhatjuk- e, megértettük művészi szándékait, világossá váltak előttünk a transzcendens világ igézetében született gondolatai? A Nosztalgia, hatalmas gondolati építménye értelempróbáló feladat minden nézője számára, s nem kell jósnak lenni hozzá, hogy megjövendöljük, mai körülményeink között igen kevesen lesznek, akik ezt a három óra körüli vetítési időtartamot a mű jelentőségének kijáró áhítattal (bocsánat e szóért, de Tarkovszkij kapcsán indokoltnak tűnik!) ülik végig a mozi sötétjében. Ez a film korábbi, mint az Aldozathozatal, s azon túl, hogy segít annak gondolatait is világosabban látnunk, eszmeisége tágabb körben válhat elfogadhatóvá, mert annak vallásos idealizmusa hiányzik belőle. Nem arról van szó, hogy a rendező feladná korábbról ismert világnézeti meggyőződését, de tájékozódása minden bizonnyal az egzisztencialista filozófia felól közelítve válik könnyebben megfejthetővé. Arról sincs szó, hogy a Nosztalgiát csak iskolázott néző értheti meg. Tarkovszkij képi világa (vitatható, hogy a szimbolikus vagy metaforikus jelleg benne az erőteljesebb) olyan egyetemes elemekből épül fel (a tűz, a víz, a kutya, az anyaság, a köd), amelyek bárkiben elindíthatják a gondolati és érzelmi folyamatokat, s átélhe- tővé teszik a főhős, Gorcsakov sorsát, s egyetlen percig se legyen kétségünk, hogy az Oleg Jankovszkij formálta alak Tar- kovszkij-hasonmás. Balogh Géza Nyelvőrségen Egy vidéki presszóban olvastam a következő feliratot: „Kedves Vendégeink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy egységünk eladóterében a pulton keresztül történő szeszesital árusítását (helyben fogyasztásra) megszüntetjük. Kérjük, hogy intézkedésünket megértéssel fogadják, melyet előre is köszönünk! Afész igazgatóság” Értjük, hogy miről van szó. Csak kissé körülményesen kémek meg bennünket arra, hogy foglaljunk helyet, majd a pincér kiszolgál. Mind a pultnál, mind az asztalnál helyben fogyasztás van, ha netán nem visszük el az innivalót. Lehetne egyszerűbben. Talán így: Kérjük kedves vendégeinket, hogy foglaljanak helyet, mert helyiségünkben a pultnál nincs kiszolgálás. „Eladótér” szó nincs is A magyar nyelv értelmező szótárában. Ha használják is a kereskedelmi nyelvben, a fenti kérésben mesterkélten hangzik, mert a presszó előteréről van szó. Az „intézkedés” szó megint hivatalosan hangzik, mert a jogi, a törvények nyelvéből ment át a köznyelvbe. A presszó nem hivatali helyiség, ott nem szeretnénk hivatali stílusban írt kérést olvasni. Lázár Miklós Mint megannyi más műben, a cím itt is kulcs a film gondolatvilágának megértéséhez. Ezúttal a magyar forgalmazás megőrizte az eredetit, de ha nem ismerjük ennek a szónak a rendező anyanyelvében meglévő jelentésárnyalatait, valami lényeges sikkadhat el előttünk. Ezért nem árt magát a rendezőt idéznünk, aki erről így beszélt: „...a nosztalgia szót orosz jelentésében használom, ami lényegében halálos betegséget jelent. Filmemben Dosztojevszkij szellemében fogant, tipikusan orosz pszichológiai vonásokat akartam ábrázolni. A szó orosz jelentését nagyon nehéz átadni, lefordítani: együttérzést, részvétet jelent, de ennél az érzésnél még erősebb. Egy másik ember szenvedésével szenvedélyes módon való azonosulást jelöl.” A filmbeli élethelyzet kísértetiesen azonos a rendező valóságos élethelyzetével: ő maga is elszakadt attól a kultúrától, amelyben nevelkedett, s amelyből szellemisége táplálkozott, s miként hősének, az orosz költőnek, neki is az olasz környezetben kellett feleletet keresnie gyötrő kérdéseire. Olyanokra, hogy lehet-e az életnek értelme hit nélkül; hogy milyen kötődések mellett válik értelmessé az élet; hogy mi a feladatunk a világban; s hogy miként határozzák meg kötődéseink sorsunk alakulását. S itt érdemes még egy gondolat erejéig idéznünk Tar- kovszkijt, aki az imént említett interjúban mondta erről a filmjéről, de már az Áldozathozatalt megelőlegezve: „Ki mondta azt, hogy kizárólag azért kell e Földön élnünk, hogy minél több örömben részesülhessünk? Ezt az állítást tévesnek és nevetségesnek kell tekintenem.” Ami nehézzé teszi Tarkovszkij követését, az az, hogy a József Attila-i versépítkezéshez hasonlóan a reál is-valóságos tárgyi világból, a valódi élethelyzetekből szinte észrevétlenül lendül át a film a képek nyelvén közvetített gondolatiság világába, ahol a dolgok már nem önmagukat jelentik, hanem azokat az elvonatkoztatásokat, amelyek szavakba nem vagy csak nehezen foglalhatók. A jelenidő síkját át- meg átszövik az emlékképek, víziók, látomások. Úgy vélem, akadna rendező, aki a Nosztalgia utolsó 15 percéért elcserélné egész életművét. A gyertyalángot faltól falig óvó férfikéz, a helyszín különössége a részletek értelmezhetősége szempontjából nyilván nem egyértelmű, de az alap- gondolatot illetően igen. A pesszimista Tarkovszkij túllép önmagán: hitet ad — nem föltétien vallásos értelemben — mindenkinek. S a hatalmas templom előtt a kicsinyke faház a hóesésben, ahogy mindezt a befejezésben láthatjuk, árulkodik arról, mit jelent a szülőföldtől elszakított fájdalma. Sajnálnivaló helyzet még akkor is, ha remekművet inspirál. Hamar Péter (---------------------------------------Takács Imre: Udvarlás T/iolánad Ciróka-marókázni már úgy szeretnék!— Surrantva selymes fűre még selymesebb Öröm-ódákat, Violácska...! Rátartiság nélkül az isten előtt Gitáron mintha játszanánk Elbává elevenséget...! / így élek, magam emlékműve. Labirintusból találva ki Disznók legelőjére... így élek én! Körbejárom ugyanakkor a falut kertaljának, Óhajtván emberhez méltó szépségeket. s_______________ _________* Országúti diszkó, színes szinkronizált amerikai film II Kelet ■ a ™flySirorSZa| hétvégi melléklete —■ 10 ___ Nótás a Paphegyen A gyermekek Pesten, de a nóta segít
