Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23. || K*totA magyarorszái HÉTVÉGI MELLÉKLETE i türemkedik méhedből napvilágra történelem? Lázas Ma test, verejtékes a homlok, aggodalmas a várakozás... A nép, a nép, az istenadta nép, ki nemzője a rég áhított kisdednek, türelmetlen immár. Milyen lesz? Mivégre születik? Mi lesz... Az elvételt magzatok után egyáltalán meglesz-e? 0 tudja-e ott benn az arany tóban, hogy mennyire vágyják? Hol vannak a bölcsek, vannak-e bölcsek, akik el tudnák mondani, mi készül történni? Legyen béke, béke már... Fohászkodjunk együtt a költővel. Szüljenek békét e vészterhes, de minden eddig tapasztaltnál ígéretesebb idők. Legyen Béke a neve a kisdednek, mely az Estén születik. Legyen szép, mindenkinek tessék, legyen olyan, amilyen eddig sohase volt, de mindig kellett volna legyen. Óhajtsa együtt a nyugodalmat minden magyar, amikor körbeüli családjával a Fát. Ezer esztendő böjt, a fel-fellángoló békétlenségek után álmodja naggyá azt a kis melegséget, ami néhányuk szívében akkor és ott lángol. Gondoljon a többi magyarra! Itt, Szabolcsban, Szat- márban, Beregben, egy kis Ungban és Ugocsában, három országgal határos megyéjében piruljon kissé. Megfeledkezett bizony valamelyest az ő testvéreiről, akiket a trianoni villámcsapás oda vetett, ahol mostohává vált. Amikor nekünk tágulhat tüdőnk és nagyobbakat szippanthat- abból, amit egyre inkább állítunk, magyarok nem nyithatják magyar szóra a szájukat. Mi pedig nemrég még visszaküldtük őket bestiák kezébe. Hittünk-e a fülünknek, amikor Helmut Kohl, az NSZK kancellárja így köszönte meg Németh Miklós magyar miniszterelnöknek határaink megnyitását: ,,Köszö- . nőm NDK-beli honfitársaim nevében.” Átok ül azon a gondolaton, amely magyarnak tekint minden magyart a Kárpátok ölén. Titkon gondoljuk, csendben mondjuk, mert félünk a Kisantant gyanúsítgatásától. De vajon megtartóztatnánk e magunkat, ha a Tisza lenne a határa a birodalomnak, amelyikben egy elmebeteg alatt nyögnek a nemzetek. Mielőtt szánkhoz emelnénk a falatot meleg, villanyfényes otthonunkban, álljon meg kezünk egy másodpercre. Akinek pedig ima előzi meg az első fogást, foglalja belé a temesvári élő mártírt, a határokon kívül élők betegeskedő anyanyelvét, a mindennap újabb késdöfést kapó nemzettudatot, és a száz halálból százszor feltámadott „nem magyar” magyart. És hol búvik a szeretet mostanában? Megölte a szegénység, elpusztította az újgazdagság? Elhalt a hittel? Fáradt embereket látok... Kényszerpihenő nékik a hosszú ünnep. Nem képesek megülni sokáig a helyükön. Türelmetlenül elküldött, semmit sem értő gyerekeket. Indulatos félszavak röpködnek drága holmikba öltözött asszonyok szájából. Szapora légzést hallok botladozó szívű férjekéből. Messze járó gondolatokat sejtek ígéretes, de kockázatos üzletekről. A korai halál jegye az elgyötört homlokon, az aranyborjú tébolyító vakítása a lángos csillag helyén. Eljön-e ma nekik a lelkűk virága, bételik-e szívük kívánsága, náluk-e az Atyának záloga, fénylik e világuk világa? Vagy azokhoz költözik, akiknek bajszán billeg ugyan morzsa, de a kenyérhez már a vajra nem kerül háromszázhatvanforintos szalámi? Munkál-e az ő szívükben több a félelemnél: jövőre már én is beállók kukában matatni. Élni és túlélni, megharcolni a holnapi létért, ahogy Darwin az élővilágról megállapította, mint rendező elvet. A gondolat nélküli élővilágról. Elég ennyi? Azt mondtuk, közösség, elfelejtettük, hogy család. Elbuj- dokolt a szeretet. Olykor széthulló család, oldott kéve társadalom. Semmit se érő eskü az anyakönyvvezető előtt, tántorgó, tévelygő emberek a világban. Pattog a csillagszóró, imbolygó gyertya árnya ugrál sápadt arcokon, kiüresedett szavak, elfelejtett értelmű fogalmak... Ki adja vissza a hitet, a reményt és a szeretetet az embereknek? ííi-ni abban, amit látunk a bennünket körülvevő világban. Nem elhinni, amlí hamis próféták láttatni akarnak velünk. Hinni, hinni, hogy nincs veszve minden, főképpen a remény nem. Hinni, hogy a jóra is méltóak vagyunk, hogy nem ül rajtunk a turáni átok... Hinni és elindulni akár a vizen is, erői önteni a kicsinyhitűbe, aki már félig elmerült. Ez, a mi húszmilliárd dollár mélységű óceánunk, különben elnyel mindannyiunkat, vagy el sem nyel, hanem mint se nem hideget, se nem meleget, kivet a szájából. Leszünk soha nem gyógyuld üszők a föld testén? Mint önmagukba veszett rossz kis délamerikai diktatúrák? Elveszett erkölcsű, megposhadt kultúrájú, semmirevaló nép? És nem hinni abban, hogy valóban bekövetkezhet amit t borzalmas szavak jelentenek. Elhessegetni az ördögöt, távozz sátánt kiáltani... / Es gondolkodni: vajúdó történelem azt szülöd-e Közép- Európának, amit szeretnénk? A fejlődő, gyarapodó magzai végigéli az élővilág törzsfejlődését. Még a teremtés koronájának, az embernek is van néhány hétig kopoltyúja és bé- kauszonya, mégse kiméra születik. Féljünk tehát attól, amin keresztülmegy a formálódó gyermek, de bízzunk abban hogy méltó lesz a napkeleti bölcsek csodálatára. Nehéz elhinni, hogy növekvő munkanélküliség, pénzemésztő infláció, és csökkenő életszínvonal szegélyezi azt az utat, amelyik Kánaánba vezet. Fogynak is a Mózesek szép számmal. Az emberekben hiszünk ma a legkevésbé. Egy év sem telik el, és a népharag elveszejti, akit annak előtte pajzsra emelt. Hangos azok kórusa, akik arra biztatnak: maradjunk itt, ami van, azzal van annyi, a hegyeken túl pedig oroszlánok laknak. Miként lehet elvárni a ma elfáradt emberétől, hogy elhiggye a magzat fejlődéséről felrajzolt példázatot? A természet az anyaméhben elrejti ezt a folyamatot, a társadalom belső mozgását pedig a halandó — miként a fától az erdőt — nem láthatja. De nem hihetünk tovább abban, ami eddig hozott bennünket, mikor látván láthatjuk mások mi módon boldogulnak. Formálódjék arcod Gyermek? Legalább a tiéd legyen emberi, ha az emberség itt-ott elkárhozott. Rajzolódjék ki rajta mindaz, ami őseink vonásaiból legszebb emlékeinkben él, és az se hiányozzék róla, amit romantikus lelkünk azóta örömében, bánatában hozzáálmodott. Legyél minél többünknek tetsző, mert ma kevés közöttünk az egyetértés. És keressük a széthúzás helyett az összefogás lehetőségét, van rá történelmünk lapjain bőségesen példa. Formálódjék arcod, Gyermek! Tekinteted nélkülözze a sandaságot, hangod a hamisságot, hogy eltanulhassuk Tőled, miként szabadulhat meg gyülekezetünk eme utálatos tulajdonságoktól. Nem saját képünkre akarunk teremteni, mert attól jó lenne hamarvást megszabadulni. Eldobni, mint egy hermát, és előtűnni azzal az arccal, amilyet nagyon szeretnénk magunknak. Nem kozmetikázni, mint azt hamis tanúságtévők tanácsolják. Megszabadulni a régitől, a repedezettől, a rossztól, mint a kígyó a bőrétől. Nem, nem eldobni, nem megszabadulni..., imé nem tudok szabadulni békéden természetemtől. Bántani? Ugyan, mivégre. Pax vobiscum — mondjuk ezt annak, amit nem viszünk tovább. Béke veled... És béke nekünk.. Mert háborúság közepette élünk, csak békének szépítjük — hazudjuk évtizedek óta. Háborgó lélekkel éltünk tovább azután, hogy elhallgattak a fegyverek. Bizonyíték erre, hogy újra és újra felropögtak. Nálunk, a szomszédban, valahol Európában. Itt, a kultúra bölcsőjében, ahol a bölcsesség régen ki kellett volna vesse magából az erőszak lehetőségét. Rosszabb volt a háborúnál, és még költségesebb is, amit a munka becsületének, az egyéni vállalkozás előrehajtó erejének, a nemzeti-összetartás népet cselekvési egységbe kovácsoló hatásának eltiprása jelent. Legyen hát Béke a neved, Kisded. Ha más nem, legalább béke legyen. Mert béke még ma sincs, most sincs, Karácsony szent estéjén. A béke ugyanis nem a háború hiánya, hanem a lélek nyugodalma. Legyen ott minden család asztalánál, fenyőfája tövében, vele a szívében tekinthessen fel az ünnep elmúltával. Óvjuk a Kisdedet, mert Heródes és szolgái keresik a Csillagot. A csillag pedig megy-megy... talán csak a Bölcsekben bizhatunk, vagy azokban sem. Egymásra pedig mutogatunk: te vagy Heródes, te vagy Heródes... Ésik Sándor: Te vagy Heródes? „Ó, ezek a derék, jóravaló, egészséges emberek nekem mindig olyanok, mint azok az optimista ebihalak, melyek az eső utáni tócsában nyüzsögve, és magukat nyájasan illegetve napoznak minden vizek legsekélyebbikében, és nem sejtik, hogy a tócsa már másnapra kiszárad." C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok Gy. Szabó Béla (Kolozsvár, 1905 —1988) Erdélyi éj 5
