Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
2 Kelet-Magyarország 1989. december 23. Ö már nem lesz világtalan Vallomások a terhesgondozó előtt Telefonon találtak egymásra Egy emberkéről szól írásunk bevezetője, aki még meg sem született. Rendhagyó, ritka dolog, hogy már születése előtt „interjút” kérünk tőle, holott még azt sem tudjuk, fiú lesz, vagy lány. Neve sincs még. Da reméljük megszületik. És az is csaknem biztosra vehető, hogy nem lesz világtalan ... Az édesanya.: — Radócz Zoltánná, Nagy Tünde vagyok. Tizenkilencedik éves. Szemidegsorvadás- sal születtem, a szaruhártyámból is hiányzott egy darab, a szivárványhártyámból is. Hatéves koromban kifejlődött a látásom, úgy hogy öt-hat százalékot láttam. Ezért Pestre kerültem a vakok iskolájába, itt végeztem el a nyolc osztályt. Majd nyolcvanötben zöldhályogos lett a szemem, de nem tudtak megműteni, a sokféle betegségem miatt. — Sokat feküdtem Pesten a szemklinikán. Nyolcvanhétben hazajöttem, már akkor kijártam a nyolc általánost a vakok iskolájában, ahol 16 éves korában végez az ember. Itthon a nappali gimnáziumba akartam menni. Ügy volt, hogy a Köl- csevbe fel is vesznek, csak aztán meggondolták magukat. Nem értesítettek a dologról. Átküldték a papírom az esti gimnáziumba, a Kos- suthba, elkezdtem ott tanulni, másfél évig jártam. Az az igazság, hogy rettenetesen nehéz volt, mert az anyag nem volt meg vakírással, nekem kellett felolvastatni. Jelenleg három százalékot látok, van egy ti- zenötös nagyítóm, azzal tudtam olvasgatni, így nagyon nehéz volt a gimnázium. — Aztán megismerkedtem a férjemmel, ugyanis telefonközpontos tanfolyamra jelentkeztem. A bíróságra osztottak be a vakok szövetségétől, s a bíróságon a hölgy, aki tanított,, elég sok embernek bemutatott, köztük Zolinak is. Telefonon ismerkedtünk meg, aztán találkoztunk, elmentünk moziba. Utána megmondtam a szüleimnek, hogy van ő és szeretném, ha megismernék. Egyszer eljött hozzánk, anyu- káék is megismerték, és így jóváhagyták a dolgot. — Márciusban megvolt az eljegyzés, májusban pedig az esküvő. Ez év május 27-én. Most pedig úgy döntöttünk, hogy vállalunk egy gyereket. Két gyereket írtunk alá az OTP-nél, mert ez a garzon OTP-s lakás. Megkaptuk a szociálpolitikai kedvezményt, s mivel vállaltunk két gyereket, elengedtek kétszázezer forintot. Az édesapa: — Radócz Zoltánnak hívnak, huszonnégy éves vagyok. Kemecsén születtem, Kótajban laktunk a szüleimmel, a két bátyámmal. Kótajban végeztem el az általános iskolát, normál iskolában, mert akkor még elég jól láttam. Egyébként egyéves koromban vették észre itt Nyíregyházán, hogy baj van a látásommal. Elküldték Debrecenbe a klinikára, ott vette észre Kettessy profesz- szor, hogy zöldhályogos mind a két szemem. Nemsokára mind a két szememet megműtötték. Azt mondták, jó hogy elmentünk, mert napokon belül megvakultam volna. Nagyon jól sikerült mind a két szememen az operáció, úgy hogy évekig nem volt vele gond, aztán egyszeresük megint elkezdte, nyolc-kilenc éves koromban . . . — Tizennyolcéves koromig bírta a látásom, de folyamatosan mindig romlott, romlott ... Nem is tudnám meg-, mondani, talán nyolcszor operálták a két szememet, és még nem is voltam tizennyolc éves, amikor megvakultam teljesen. — Felküldtek Pestre az Orvostudományi Egyetemre, a professzornő még bízott benne, hogy ki tudna juttatni az NSZK-ba, Kölnbe. Meg akart operáltatni ott egy professzor ismerősével, de az Orvostudományi Egyetemen elutasították a beutalómat, azt mondták, már nincs fénylátásom, aztán így nem lett belőle semmi . . . Azóta nem járok sehová, próbálkoztam Budapesten, Baján, de mindenhol elutasító választ kaptunk, nem lehet rajtam segíteni... — Azóta így élek. Ennek hat éve. De még egy kicsivel visszább megyek. Kijártam a nyolcadik osztályt Kótajban, elég nehéz volt, mert ha valaki nem látja a táblát rendesen, elég nehéz tanulni. Nagyon sokat köszönhetek az osztálytársaimnak, a barátaimnak. Mehettem volna Pestre is tulajdonképpen, iskolába, gimnáziumba, vagy kosárfonó, kefekötő szakmát is szerezhettem volna. De nem nagyon akartam kosárfonó, vagy kefekötő lenni, akkoriban szégyeltem .. — Hallottam, hogy lehet telefonközpont-kezelőnek jelentkezni. A szövetségünk elrendezte nekem, hogy elvégezzem a tanfolyamot. Utána kerültem a Vetőmag Kutató Intézetbe, éppen kerestek egy telefonközpontost. Közben beteg lettem, de nem adtam fel. Varró Jánós bácsi. a szövetségünk akkori elnöke tanított meg a vakírásra. Ez nagy hasznomra vált. — Ez az első munkahelyem, már hét éve elmúlt, hogy ott dolgozom. Nagyon szeretek ott lenni. megbecsülnek. nagyon kedvesek hozzám. Tulajdonképpen az intézetnek köszönhetem, hogy van lakásunk. Nagyon sokat segítettek benne, az igazgató is, meg sokan ... Meg persze a szülők is. akik segítettek. így lett meg a garzonlakás. Májusban megvolt az esküvő és júniusban megkaptuk a lakást, a Vasvári Pál utcai garzonházban .,. Itt nem kell fát vágni, szenet hordani, mint falun, egy vaknak ez sokkal jobb ... Szeretünk itt lakni. Innen járok dolgozni, a Kó- taji úton van a munkahelyem. Én a kutyával végigmegyek a Kótaji úton. át a sínen és már Ott vagyok a Vetőmagkutatónál... Csőre, a kutya: — A kutyát a szövetségen keresztül kaptuk. Vakvezetésre képezték ki. A neve: Csőre. Nagyon sokat segít, mint kísérő. Talán sokba kerülne a tartása, ha nem kapnánk kedvezményt. A kisvár- dai baromfifeldolgozó minden héten tíz-tizenkét kiló húst küld a Kun Béla utcai ABC-be. ahová kéri az ember, oda küldik. Oda kértük, mert ott laknak a szüleim, a Sóstói úton, ott is nagyon rendes mindenki, jönnek segíteni ... Sokat jártam oda vásárolni. Nagyon szeretek vásárolni. (Tünde) — Én nem szeretek vásárolni és a kutyával bemenni a boltba. bár még sehol sem szóltak emiatt. Már több mint hat éve nem látok, de mégis olyan szégyellős vagyok. Még nem tudtam megszokni. úgy látszik. Pedig azt nem kéne szégyellni, hogy vak vagyok. Még mindig szégyellem sokszor ... Olyan rosszul esik, hogy egyesek nem nézik az embert semmibe. Mintha nem is ember volna. (Zoli) Ember születik — Elmentünk egy neves genetikushoz, mert nem mertünk úgy belevágni, hogy meg ne tudjuk, mit várhatunk. Megnézte a professzor mind a kettőnknek a papírját, Tündikét meg is vizsgálEmber születik Radóczék az új lakásban. (Harasztosi Pál felvétele) ta. Azt mondta, dr. Papp Zoltán nőgyógyász, genetikus professzor, igen nagy valószínűség szerint az utódoknak nem lesz szembetegsége. Ezt írta a papírra, elmagyarázta. hogy nyugodtan vállalhatjuk a gyereket... (Zoli) — Tizenhárom hetes terhes vagyok. Már kiírtak táppénzre. Itthon vagyak, főzök, takarítok, mosok, ellátom a házimunkát. És sokat pihenek is. Szeretem a keresztrejtvényeket, főleg a skandináv keresztrejtvényt. És szeretem a regényeket, a vakok hangoskönyvtárából kapjuk a kazettákat, olyan ez. mintha valaki felolvasná a könyvet. Bármilyen furcsán is hangzik talán ez a látó embereknek, nézzük a tévét is, mivel én egy nagyon kicsit ködösen látok, elmesélem Zolinak ki hogy néz ki... A gyerekünk, már reméljük, mint látó ember fogja nézni a tévét. Neki is vettük . . . (Tünde) ★ Ember születik hát az új esztendőben, akinek leendő útját, lépéseit a szülők már gondosan tervezgetik, ö már nem lesz világtalan ... Általa a szülők is boldogabbak lesznek . . . Páll Géza Várandós anyakkal osztjuk meg a padot a nyíregyházi terhességgondozóban. Összekulcsolt kezeiket domborodó hasukon pihentetik. Nem sietnek. Bár a napi gondjaik megszaporodtak, azért ők egy belső hangra sokkal érzékenyebben reagálnak, öt, tíz, húsz évre, vagy tán egy ember- öltőnyire néznek előbbre, hiszen hamarosan asszonyéletük legszebb, legnagyobb élményét élhetik át: életet adnak. — Nagyon régóta szeretnénk ezt a gyermeket — nehéz sóhaj szakad ki a szüléshez már nem is egészen fiatal nő .leikéből. — Bejártunk minden orvost, kifizettem egy vagyont, de hónapról hónapra emésztettem magam. A férjemmel már azon gondolkodtunk, kiveszünk egy picit az állami gondozásból. Tízéves házasság után alig-alig reméltünk saját gyermeket. Most viszont sikerült és kimondhatatlanul boldognak ígérkezik ez a karácsony, hiszen beteljesedik a legszebb álmunk. Teljesen mindegy, fiú lesz-e vagy lány, csak egészséges legyen. Előre látom, hogy fogom kényeztetni, ő lesz a szemünk fénye. Könnyen lehet, húsz év múlva derül ki, hogy félreneveltük. De tudja, mit? Nem bánom... „I férjem a tenyerén hord“ Az ablakmélyedésbe húzódik a dzsekis, farmernadrá- gos kamaszlány. Idegesen szívja a cigarettát, az ajtónyílásra összpontosít. Retteg attól, hogy lánynevén szólítják be. Disznóvágás Hó nincs, a tél is várat magára, de disznóvágások ideje most van. Falvakban, városok peremén hajnalonként a csöndbe az „áldozat” visító hangja veri fel. Egy, a hagyományokat ápoló disznóölésre ünnepek előtt Nyirpazonyban Gombkötő András portáján került sor. Elek Emil képriportja. — Még nem mertem elmondani a szüleimnek, hogy „úgy maradtam” — ne is kérdezze- a nevemet. — Talán nem ütnek le, de a háztól pucolnom kell. Eleinte nem gyanakodtam terhességre, amikor pedig orvoshoz mentem, késő volt. Ezt a gyereket meg kell szülnöm! — két helyről is ezzel küldtek el. Betanított munkás vagyok, albérletben lakom, a szülőfalumba nem akarok visszamenni. Az áraknak a csillagos ég sem szab határt, úgy hogy nagyon sötétnek látom a világot — fordul vissza az ablakhoz. Hosszan kibámul a semmibe. Szőke, göndör kislány raj- zolgat a kismama mellett. Az asszony nyugodt, kiegyensúlyozott egyéniségnek látszik. — Az is vagyok — neveti el magát. — Ilyen dolgom úgysem lesz soha. A férjem a tenyerén hord, még a kétéves Jutka fürdetését, etetését is átvenné. Nekem szinte nincs is egyéb dolgom, minthogy várjam a gyermekeimet, mert az ultrahang után kiderült, Ikerterhességem van. Nem is bánnám, ha egyszerre túllennék a szüléseken, mert talán az építkezéshez nagyobb szocpol- kedvezményt kapunk. Az első szülés simán ment, remélem, most sem lesz nagyobb gond. A jövőről ábrándozik A széparcú fiatalasszony láthatóan ideges. Tudja! hogy a családjukban többen szenvedtek az egykori népbetegségben, a tüdőbajban, ezért félti leendő gyermekét. — Mindent optimálisan megterveztünk a férjemmel, nem bíztunk a véletlenre fontos dolgokat. Egészséges életmódot folytatok, tornázom, mértékletesen eszem, a férjem a gyerek kedvéért lemondott a cigarettáról. Ennek ellenére roppant aggaszt, hogy két közeli rokonunkat tüdőbaj vitte el, vajon nem öröklődik-e a génekben ez a betegség? Minden tanácsadásra reszketve jövök, de még szerencsére nem mondtak rosszat az orvosok. Már csak két hónap van a szülésig, de sajnos, az idegeskedéstől mar alig tudok aludni. „Miért pont velem történjen baj ?“ — Láttam valamelyik este egy filmet a tévében a betegen született gyerekekről — beleborzong a kismama az élménybe. — Eddig nem is számoltam azzal, hogy sok újszülött betegen érkezik. Én olyan átlagos sorsúnak érzem magam, miért pont velem történne ilyen szörnyűség? Nem is tudom, lenne-e erőm végigcsinálni, amit némelyik asszony megrendítően elmesélt a filmben. Irodán dolgozom, a férjem autószerelő, ha nem is dúskálunk a javakban, azért hónap végén nem kell számolni a forintot. Igaz, saját lakást még nem tudtunk venni, de egyéves házasság után ez talán természetes. Az annyira áhított gyermek fogadására a kismamák szinte mindent előkészítettek. A pelenka, a kiságy, a fürdetőszer beszerzése mellett érzelmileg közeledtek a hamarosan világra jövő újszülötthöz, és így a család bővüléséhez. Volt, aki már a kicsi sorsát tervezgette. De bizonyára mindenki előtt nyilvánvaló ez a törekvés. Hiszen nem mindennapi élmény részesei lehetnek: családjukban ember születik. Tóth Kornélia
