Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

1989. november 11. 7 Geometrikus díszű kelen- \ gyeláda. (A Jósa András \ Múzeum gyűjteményéből) j-----------------I-----------------.-;V; Megkérdőjelezett léttel Szellemi műhelyként Megyei folyóirataink változások előtt Napjaink újság- és folyóirat- dömpingjében természetes módon megindult a harc a saj­tótermékek között. Mindegyik arra törekszik, hogy megtalálja a maga olvasóközönségét. Me­gyénkben két folyóirat (vagy inkább periodika) jelenik meg: a Szabolcs-Szatmári Szemle a XXIV., a Pedagógiai Műhely a XIV. évfolyamába lépett. A Szemle 1600-1200 pél­dányban lát napvilágot, 600- 650 előfizetővel rendelkezik. A maradékot a TIT kapja egy korábbi szerződés alapján, il­letve a postai elárusítóhelyeken jut el az olvasókhoz. Éves költ­ségvetése 800 ezer forint, ebből négy szám megjelentetésére futja. 1988 áprilisától a folyói­rat kiadója a megyei könyvtár. — Itt rendelkezésre állnak azok a szellemi és technikai fel­tételek, amelyek a kiadáshoz szükségesek—mondja Kovács Tibor igazgató. — A kiadó arra törekszik, hogy a Szemle olyan helyzetbe kerüljön, ami meg­egyezik a többi folyóirat lehe­tőségeivel. Szeretnénk az alko­tók, a folyóirat munkatársainak a körét — a kiadói eszközök se­gítségével — bővíteni. Erre a könyvtár már kialakult kapcso­latait is felhasználva jó esé­lyünk van. — Nem fenyegeti a folyóira­tot a megszűnés veszélye? Ma a takarékoskodás időszakát él­jük, s ennek kezdetét a kultúrá­ra fordított összegek megnyir­bálása jelzi... — Remélem, erre nem kerül sor. Szeretnénk alkalmazkodni — a szerkesztőség elképzelé­seit megvalósítva — a megvál­tozott körülményekhez. Töb­bet publikálni a megye néprajzi kultúrájáról, ösztönözni a helyi szociológiai kutatásokat, fog­lalkozni a formálódó társasá­gokkal, egyesületekkel, az új szellemi műhelyekkel. Fontos­nak tartjuk a megye történelmi hagyományainak gondozását, irodalmi életének fejlesztését, az országos vérkeringésbe való bekapcsolását. A Szemle jövőbeni tartalmi és formai megújúlásáról no­vemberben dönt a fenntartó, a megyei tanács végrehajtó bi­zottsága. Jó lenne, ha olyan kondícióba kerülne a folyóirat, ami versenyképessé tenné töb­bi társával szemben. Ez az egyetlen módja annak, hogy a megjelentetés színvonala, a közölt írások minősége is ver­senyképes legyen. A Pedagógiai Műhely 800 példányban jelenik meg, éven­te 350 ezer forintba kerül, ami­ből a folyóirat eladása után százezer visszajut. Szer­kesztője Kuknyó János, a me­gyei pedagógiai intézet igazga­tója. — A pedagógusok körében is nagy az információéhség. Sok folyóirat, heti és napilap jelenik meg, de szakmai kérdésekkel nem foglalkozik senki. Sorban elsorvadnak a tantárgypedagó­giai folyóiratok. Ebben a hely­zetben fel kell vállalnunk, hogy mindannak a szellemi érték­nek, ami itt megszületik, helyet adjunk. A megyei szakmai problémákat fel kell dolgozni. A Pedagógiai Műhely nélkül az elmúlt 15 év szabolcsi oktatás- történetét nem lehetne megírni. Dehát nemcsak a pedagógia je­lenik meg a folyóiratban, ha­nem a közművelődés, a művé­szetek is. A szerzőknek azon­ban oktatáscentrikusoknak kell lenniük. — Milyen jövő vár a folyó­iratra? — Ha a dotáció megszűnik, nem jelenik meg többé. A tá­mogatásból egy pedagógusra 15-20 forint jut. Nem akarom elbagatellizálni a dolgot, de egy pohár sör ára! Szabad-e meg­fosztani a pedagógusokat egy olyan fórumtól, amelyben el­mondhatják a gondolataikat, megfogalmazhatják a tapaszta­lataikat? Úgy gondolom, nem. A folyóirat régóta az irányított továbbképzés egyik eszköze is. Ezért gondolkodunk azon, hogy a terjedelem megtartásá­val kéthavonként jelentkez­nénk. Frissebb, elevenebb le­hetne a folyóirat. Ennek kimun­kálása a szerkesztőbizottságra vár. Szeretnénk a főiskolai ok­tatók figyelmét az iskola felé fordítani, hogy a folyóirat való­ban az legyen, amit a címe is kifejez: a pedagógiáról való gondolkodás műhelye. (n.i.a.) Megmondani magyarul A vasladynek becézett elnök­asszony 10 éves országosá­nak évfordulóján nem csap­tak nagy hűhót. Tényszerűen mérle­gelték, s egymás mellé tették az elsők közt egyenlő munkásságának pro­duktumait, kiemelve közülük azo­kat, amelyek személyes közreműkö­dése révén váltak még inkább, vagy válhattak volna országgyarapító eredménnyé. Az értékelések egy do­logban teljes mértékben összecseng­tek. Keveset és egyértelműen beszél, nyilatkozik. Szóval amit mond — hallva, olvasva—a munkás, az isko­lázottabb ugyanarra gondol, azono­san értelmezi. Az értelmiségiek is el­fogadják, csodálkoznak rajta, ho­gyan lehet ennyire egyszerűen, vilá­gosan szólni. Mondhatjuk: könnyű nekik. Egy több száz éves szerves fejlődés eredményeképpen, jól bejá­ratott, módszereiben kifinomult tár­sadalomirányítási szisztémában mű­ködik a civil társadalom, amit ugyan mi nem másolhatunk, de teljesítőké­pességét sem elég csak csodálnunk. Napjainkban gyakran használt ki­fejezések: pártállam, államszocializ­mus, államfüggő szolgalelkűség, de­mokratikus szocializmus, reformre­torika, reformdiktatúra... Vajon ugyanarra gondolnak? Nem, még odafent sem. Mert ha egyértelműb­bek volnának a válaszok, ütemeseb­ben csökkenne a tétován lépkedők száma. A tiszta beszédet pedig akkor is igényelhetjük, ha nagyon bonyo­lult és összetett a helyzet, ha szinte egyedülálló a hazai kísérlet. Beszélgetést hallgatok. Süvöltő, sistergő szavak személyekről, gon­dokról. Van elképzelésed? — kérde­zem. Meg tudod szervezni a veled hasonlóan gondolkodó, felelősen élő munkatársaid véleményét? Csele­kedjetek, hiszen felülről ezt már ne várjátok, az ilyenfajta kényelemnek vége. De... Nagy úr a megszokás, a beletörő­dés, sokan elbizonytalanodtak, s munkál a félelem is. Nem érzékeljük kellően az utóbbi évek változásait, azt, hogy a modellváltás küszöbének elkerülhetetlen átlépése vár ránk. A lelkesedő, irányított embert fel kell hogy váltsa a gondolkodó, önrendel­kezésre képes, saját eszében bízó, arra támaszkodó nagykorú ember. Elindultunk a felnőtté válás útján, csak nagyon az elején járunk. To­vábblépni úgy lehet, ahogyan a szu­verén egyéniség Csoóri Sándor írja legutóbbi kötete A világ emlékmű­vei címadó versében: „De én már ré­góta megfoghatatlan, mozgó tűz vagyok, barátaim, mozgó akarata függetlenedő remény, s jóváhagyá­som nélkül engem nem lehet többé feláldozni.” Olvasok közösségteremtő nemes szándékról, ami népfőiskolák szer­vezésével is elősegítendő. Varga Csaba írásaiból ismerem a népfőis­kolák, a falukísérletek tanulságait, amit tavaly nyáron a tanácsoknak fénymásolva megküldtem. Sikerről elsősorban ott tud számot adni a témában jártas szerző és szervező, ahol egy-egy falu lakosságát, vagy többségét érdekeltté tudták tenni valamilyen gazdasági vállalkozás­ban is. Tehát a nagy kérdés: megta­lálni, mi az a vállalkozás, amely mozgósító erejű és szolgálhatja a falu felemelkedését. Ott már a fel­nőttátképzés, a népfőiskola az okos közszereplésre sikeresen szerveződ­het. így együtt, tudtommal, az utóbbi évtizedekben a megyében sem szer­veződött, ezért célszerű ennek a nagyszerű, felújítandó közművelő­dési formának a hasznosításáról a megvalósítás kezdetén vagy fázisá­ban tájékoztatni. A pontonhídról — minden továb­bi vitát kerülve annyit: a Nyíregyhá­zán működő Beregi Baráti Kör ló- nyai születésű tagjától kaptam a ja­vaslatot. Kérésünket a képviselők aláírásával küldtük el a honvédelmi miniszterhez. Ha a kisvárdaiaktól értesülök előbb róla, szintén köszö­nettel fogadom. S kinek jött koráb­ban az ötlet és közölte előbb a javas­latot? Ahonyan lelkész ismerősöm írja, az a lényeg, hogy minél hama­rabb együtt mehessünk át rajta. Beregben és környékén földijeim szívükbe fogadják a közeledőt, a ke- zetfogót, ösztönösen és mégis bizto­san ráismernek a segítő barátra pszi­chológiai tanulmányok nélkül is. Megérdemlik az egyenes beszédet, a valósághű információt. Megérdem­lik — akaratuktól függetlenül nehéz helyzetbe kerülve —, hogy akkor írjuk, ha sorsukat érintően minél többet be tudunk váltani óhajaikból, ígéreteinkből. Fazekas Tibor Szenvedéseink dicsősége „Ami pillanatnyi szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk." (Pál apostol II. leveléből, 4.) A fenti Ige különösen nap­jainkban időszerű az istentaga­dóknak és - hívőknek egyaránt. Az előbbiek óhajtják, az utób­biak vallják igazát. Örökérvé- nyűségét az alábbi idézet is erő­síti, valójában bevezeti: “ami­képpen társaink vannak a szen­vedésben, azonképpen a vigasz­talásban is”. Tudván ezt, a legfő­képpen ösztöneinktől sugallva, társakat, barátokat vagy más ter­mészeti lényeket keresünk, akik mellettünk lévőségükkel, támo­gatásukkal és vigasztalásaikkal hitet, életértelmet és kitartást csepegtetnek belénk. Jó emberem volt Pista bácsi. Miután a felesége is elköltözött fiuk halálának mély bánatában, a temetőbe járást erdőkerülgetés­sel váltotta fel. Akik nem ismer­ték ösztöneit, indítékait, meghib- bantnak vélték. Hónapokig jár­tam az ösvényeit, azt az erdőt, amelyet a tenyeremnél jobban is­merek. Bolyongásainak indíté­kait kerestem. Később, havas nyomai után fedezhettem fel, amikor még hetente meglátogat­ta alvó csemetéit, társait, a ko­rábban nemes rügyekkel beoltott vadkörtéket és-almákat . Egyet sem vett ki, vitt haza soha. Meg­találta vigasztalódását. Emlé­keznek rá, örökül hagyta gyü­mölcseiket. Dicsőségét több em­beröltőn át érlelik a fák. Az én bolyongásaimban pedig a minap egy őszbe hajló patak vi­rágos partjára tévedtem. Mialatt ácsorogtam s elbájolódtam, oda- kéredzkedett hozzám egy sarjút vágó, tőlem korosabb férfi. Be­szédünk folyása lassan és simán eredt, akár a patak vize: virágról fűre, annak örömöző gyapjassá­gára, s máris a jelenélet problé­mái buzogtak belőlünk. Panasz­kodó szavai a múlandó nyarat, a be nem jött bizakodásokat, s az egyre fájlaló derekát siratták. De miközben a lába mellé állított fé­nyes kaszájára, s a lábszár köze­péig emelkedő sarjúra meg az éltető Napra tekintgetett, érez­tem, azért bizakodik, maradt hite, az apákról fiúkra szállt hit, mígcsak megadatik körülötte a közvetlen környező világ, ami­ben született, amiben megembe- resedett. Még akkor is éreztem, amikor a napjaink híreiben sze­replő kilátástalanságainkra meg a politikára terelődött a szó, amikor az előttünk liládzó és sár­gálló üde foltok látványára felhő árnyéka húzódott, borongásaink árnyéka. Mintha mégis megingott volna a hitünk. Aztán csakhamar elhú­zódott az árnyék, amikor az el- köszönést követő néhány lépé­semből visszatekintettem: ismét belecsapott a fűbe, suhogott a kasza, csillogdált a patak, és én pedig egy maroknyi réti veroni­kával elindultam haza az estére megérkező néhány hónapos unokám látására. A hit, akár most, soha nem ha­gyott el engem sem. A gyarapo­dó rend láttán kesergéseink elle­nére is nőttön nőtt bennem. Az a hit, amit annyiszor elveszthet­tem volna életem útján. Nem ejtettem el a virágcsokrot, mint ahogy a kaszát sem dobta el a szántó-vető ember. A Szentírás szerint is hitben járunk, nem lá­tásban. Az ötödik évtizedemben fo­galmaztam meg magamban elő­ször — és hittem el a Bibliának — annyi-annyi szenvedés után, hogy a kitartásban tökéletes cse­lekedeteket tegyünk, hogy töké­letesek és épek maradhassunk, minden fogyatkozás nélkül. Szenvedéseinkben való kitartás­ra gondolok. Előbb-utóbb meg­hozza gyümölcsét, dicsőségét, mint ahogy a mottóul felírt Ige is hirdeti. Életünk ilyetén dicsősége számtalan példán át hat uno­káinkra most és hajdan, ahogy ránk is az ősöké. Lelkem legmélyebb gödrét első szenvedésem, apám korai halála, s anyánk könnyes kétség- beesése markolta ki. S majd, hogy azzá lettem, ami vagyok, s amiben vigasztaló és segítőtár­sakra találtam, apánk felettünk lebegő lelke és emléke megnyu­godhat, anyánk pedig már a het­venen is túljár. S igaz, mielőtt a gondviselés, s a simogató kezek beseperték volna gödrömet, egy nyári délu­tán gyermekmarkomból rántot­ták ki a szociáldemokrata nagya­pám tenyerét az ávósok az utca szeme láttára. S hogy nem bírták benyomni a dzsipbe, két évet ült a Csillagbörtönben. Már tovább­tanultam, amikor görbebottal jött haza. Azzal vigasztalódha­tott, hogy húszforintokat küldött nekem borítékokban. A hitet akkor ő tartotta bennem, amely lassan terebélyesedett. Again dicsőségek teremtek, habár meg- megfonnyasztotta némelyiket az embertelenség, az elvakultság, s a ránk kényszerített eszme, ami­ben csak e legutolsó hónapokban dőlt meg a hitem. Bizonyos va­gyok, hogy a jelen sok prófétája közül lesz egy, aki visszaadja. Akkor az első jutalmamat már a zsebemből akarták visszavenni, amikor visszamaradt kulákfaty- tyúnak minősített a párttitkár. Habár jó voltam kisgyerekeket oktatni, analfabéta vezetőket a dolgozók iskolájában csiszolni, s KISZ-titkárként a középgenerá­ciót politizáltatni és szórakoztat­ni. Szenvedéseim mégis és ismét babért teremtek: egy tanyára menekülve tíz év múltán Kiváló Ifjúsági Vezető érmet kaptam, s vezetőim felsőbb pozíciókba csalogattak. „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.” (Pál II. levelé­ből.) És égtem első szerelemben, bánkódtam első csalódásban, s feltámadtam egy hű asszonyban. Meghaltak a korai gyermekink, s tündériek pótolták. Csak került korona életemre! És mégis voltak és vannak gyarlóságaim. Miattuk már-már barátokat és enyéim bizalmát vesztettem el. Önvádban mar- cangolódtam. Éreztem, senkivé válók, lerombolok mindent, el­hagy a hitem, ha a pillanatnyilag „boldogító” kísértések édesgeté­sére hallgatok, amely előtt-utóbb bűnt szül. Bűnrehajlóságom el- hessegetésében társaimat és ba­rátaimat küldi segítségül a Gond­viselő, és tetteimet javukra és dicsőségemre irányítja, mert „cselekvésekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből” (Jakab apostol). Makav Béla || Kelet M A "flBP'OrSZág HÉTVÉGI MELLÉKLETE j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents