Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
8 y Kelet a Magyarország hétvégi melléklete 1989. november 25. Játék és valóság Felkavaró élmények helyett megnyugtató megoldás Hogyan lehet megoldani a kínos helyzetet? Simor Ottó irányításával ezen töpreng Orosz Helga és Csikós Sándor. (Balázs A. felv.) A bemutató előadást követő elégedett taps újra azt igazolta, hogy a közönség ki van éhezve a jókedvre, a vidámságra, a derűre. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékát láthattuk a Móricz Zsigmond Színházban, parádés szereposztásban. Csizmadia Tibor vendégrendező vezényletével. Molnár Ferenc színpadi tevékenységét lenéző jóindulattal minősítette a hivatalos kultúrpolitika, de a színházak és a közönség nem szűntek meg szeretni a századelőn nagyvárossá vált Budapest íróját. A pályakezdő fiatal újságírót tapasztalatai a novella és a regény felé vonzották, de az üzleti alapon működő színházak pénzzel, sikerrel, tapssal kecsegtető világa elcsábította a „komoly” irodalomtól. Molnár annak a polgárságnak lett az írója, amely a század tízes—húszas éveiben erejére ébred, amely a színháztól nem nyugtalanító, felkavaró élményeket vár, hanem a felborzolt idegek megnyugtatását. Nem akart tragikus mélységekkel szembesülni, megelégedett a dolgok felszínes fricskázásával. A gúnyolódást, a csipkelődést elfogadta, de a leleplezéssel nem mert szembenézni. Molnár Ferenc színpadi világa megfelelt ezeknek az igényeknek. Világsikerének (több színpadi újításán, dramaturgiai felfedezésén túl) ez az egyik mágyarázata. A színházlátogatók nagy része egy másik világba akar átemelkedni, nem a magáéra kíváncsi, hanem arra, hogy mi lenne, ha nem abban élne. Lehet-e ezért hibáztatni? Nem lenne értelme. Annak sem, hogy szobizmus- ból elutasítsuk a sikert, mert nem minden siker gyanús. A Játék a kastélyban ötlete Molnár Erzsébet tanúsága szerint Bécsben született, amikor az író felesége, Darvas Lili, S. Maugham egyik színdarabjának főszerepét „magolta” a szomszédos szobában. Molnár a Játék a kastélyban című vígjátékban színházat játszik. Olyannak mutatja be ezt a világot, amilyennek a nézők elképzelik. Molnár életre kelti gondolataikat, helyzeteket teremt, az egészet leönti egy kis életbölcsességgel. Túrái Sándor színműíróban sok van Molnárból. Túrái csak színházban gondolkodik, az élet minden helyzetét a színpadi megvalósítás függvényében képzeli el. A játék cselekménye nem bonyolult. Túrái és Gál, a két színműíró a fiatal zeneszerző Adám kíséretében megérkezik egy tengerparti kastélyba, hogy bemutassa az új operettet a primadonnának. Annie Almádyval, a hőstenor színésszel elment kirándulni. A három barát hajnalban fültanúja lesz a szomszéd szobában lezajló párbeszédnek, amelyben Almá- dy szerelmével ostromolja a kapcsolatot már befejezni akaró Annie-t. Adám összeomlik. Túrái kézbeveszi az ügyet, s a darab azzal végződik, hogy a szerelmesek ismét egymásra találnak, Almá- dy megszégyenítve és megsemmisül- ten hazautazik, s az operettbemutató elől is elhárul minden akadály. A Játék a kastélyban nyíregyházi bemutatója jó előadás. Alig vannak gyenge pontjai, ezek elsősorban a túlságosan szegényes díszlet, illetve az, hogy a harmadik felvonás első felében kissé „leül” a játék. Túráit Simon Ottó alakította, afféle jutalomjáték felfogásban. 0 volt a nagy karmester, kiválóan érzékeltette a konspirátor szellemi fölényét, bölcs humorát, szelíd ember- szeretetét. Még akkor is jóságos volt, amikor a haragot mutatta. Simor játékában szerencsésen egyesült a saját jellem és Túrái sziporkázó szellemessége, azt a kivételes pillanatot élhettük át, amikor a színész szereppé válik. Túrái szerzőtársát Bárány Frigyes alakította. Játékában Gál az első felvonásban fáradtan kesernyés színezetet kapott, de a második felvonástól áradt belőle a friss humor. Az arcon átsuhanó jókedvtől a burleszkftlmek egy-egy megoldásáig láthattunk eszközöket. Nagy érdeme, hogy mindvégig uralkodott a komikus helyzeteken. Adám és Annie szerelmi kettőse, Rékasi Károly és Orosz Helga játékában, csak ürügy volt Molnár számára, hogy szellemének eleven mozgását, mesterségbeli tudását megmutassa. Egyikük egyéniségének sincs mélysége, egy életérzés lenyomatai mindketten. Rékasi láthatóan többet szeretett volna önmagából megvalósítani, mint amennyit a szerepe engedett, Orosz Helgának erre a játékban is gazdagabb lehetőségei voltak. Bőségesen kijutott a tapsból Csikós Sándornak, aki nem vígjátéki alkat ugyan, Almádyt mégis sikeresen formálta meg. A négygyerekes nőcsábász színészen éli ki Molnár erkölcsbíráló hajlamait, ő kapja azokat a gúnyos fricskákat, amelyeket a polgári közönség még megenged magának. Stettner Ottó lakája nem a megalázkodó embert mutatta, hanem az egyenrangúvá válni akarót, Kocsis Antal a titkár szerepében már megengedett magának egy-két hamis hangot és gesztust is. Molnár Játék a kastélyban című vígjátékával kapcsolatban is szokták emlegetni a valóság és látszat, az ember és felvett szerepe, a játék és valóság egybemosódásának pirandellói problémáját. Csizmadia Tibor rendezése azonban nem akart Molnár vígjátéki helyzeteiből filozófiát kreálni. Engedte a színészeket játszani, azon őrködött, hogy ne fusson a játék harsány megoldásokba. Csak így juthatott el a nézőkhöz az a bölcsesség és derű. amely Molnárt annyira jellemzi, s amelyet, ha nehezebb s drámaibb küzdelmek árán is, mindnyájunknak emberi joga és lehetősége kiküzdeni. Nagy István Attila Szombati galéria Szentmihályi Szabó Péter: Csömör Ünnep van, s ünnepelni mégsem... Valami baj van velem. Nem vagyok elvtársam, sem magyar testvérem. Velem kibabrál a történelem. Már a puszta létezés is milyen nehéz! Csak egyben tartani a testet és a lelket, csak tenni még, bár erőtlen hull a kéz, fegyelmezetten nem kérni még kegyelmet, s olvasni híreket, ha elhágy a józan ész, pöröl az asszony és sírva néz a gyermek. Ünnep volt, fáklyák lobogtak, kiabálták, hogy éljen, éljen! Én nem tudtam bízni ebben a lelkes százezerben, a hol munkásököl, hol lázadó tömegben, csak egyszerűen: féltem. Búcsú és emlékek (Király István temetése után) NAGY VESZTESÉG ÉRTE A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET -ÍRÁST: elhunyt Király István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, a neves irodalomtudós, kritikus és szerkesztő. Haláláról a Kelet- Magyarország is hírt adott már, de most, temetése után nem lesz talán haszontalan részletesebben is fölidézni alakját, az utolsó négy évtized egyik legvonzóbb magyar tanáregyéniségét, sok irodalomszakos tanámemzedék legnagyobb hatású tanítóját, egész sor kitűnő irodalmi monográfia és tanulmány szerzőjét. A reá való emlékezést külön is indokolttá teszi megyénkhez fűződő kapcsolata, bár itt mindjárt célszerűnek látszik egy makacs tévedés helyreigazítása is. A haláláról szóló említett híradásban újból azt olvashattuk, hogy Cégénydányá- don született, mint ahogy ez az adat található a Szülőhelyük: Sza- bolcs-Szatmár című interjúkötetben is, noha mind az irodalmi, m ind az életrajzi lexikonból és más kézikönyvekből egyértelműen kiderül, hogy Király István a Borsod megyei Ragály községben látta meg a napvilágot. Gyermekkorának egy részét valóban Cégénydányádon töltötte, ahol édesapja református lelkész volt. S később is, nemcsak a diákköri vakációzások kötötték Szat- márhoz. Egészen a közelmúltig rendszeresen járt haza Cégénydá- nyádra özvegy édesanyjához. S annyira szerette Szatmárt, hogy nem tiltakozott, ha megyénk szülöttének nevezték, a tudományos hitelesség nevében mégis korrigálnunk kell ezt a szájról szájra, vagy inkább toliról tolira szálló, szívósan visszatérő tévedést. Be kell vallanom, hogy számomra a megyei kapcsolatokon kívül van egy másik inspirálója is ennek az emlékidézésnek. Király István első tanítványai közé tartozhattam a budapesti egyetemen. 1949 ŐSZÉN MEGBÍZOTT ELŐADÓKÉNT KERÜLT A BÖLCSÉSZKARRA. Kinevezését a hallgatóság részéről nem fogadta osztatlan lelkesedés. Az ellenszenv azonban nem személy szerint neki szólt, sokkal inkább azoknak, a körülményeknek, amelyek odakerülését eredményezték. A sokat emlegetett „fordulat éve” nemcsak a nagypolitikában hozott döntő változásokat, hanem egész oktatási rendszerünkben, s ezen belül a felsőoktatásban is. Az ún. egyetemi reform nemcsak a tananyagot érintette, 1948—49-ben a régi oktatógárda is csaknem teljesen kicserélődött. Kit nyugdíjaztak, kit egyszerűen elbocsátottak. A hallgatók, akik még Horváth János óráira járhattak, némi berzenkedéssel fogadták az új tanárokat. Király Istvánon kívül akkor került az egyetemre Komlós Aladár és Barta János, a későbbi debreceni professzor is. Komlós és Barta már ismert tekintélyek voltak a szakmában, Király azonban a maga 28 esztendejével még igazi pályakezdőnek számított. A negyed- és ötödéves hallgatóknál, akik között akkoriban nem volt ritka a hadak útját, hadifogságot megjárt, többszöri pályamódosításra kényszerűit „veterán” bölcsész sem, alig volt idősebb. Alacsony termete, vékony, fiús alkata miatt pedig sokkal inkább hallgatónak vélhette őt is bárki az egyetem folyosóján, mint professzornak. Legfeljebb mindig óriásira kitömött táskája tehette gyanússá. Akkoriban az ilyen harmonikasze- rűen kitáguló kézi alkalmatosságot nevezték diplomatatáskának. Király István nem sokkal azelőtt lett a Csillag című irodalmi folyóirat szerkesztője, így valószínű, hogy az egyetemi előadásaihoz használt jegyzetein kívül a szerkesztőségbe érkezett kéziratok dagasztották bőröndnyire elmaradhatatlan, majdnem földig lógó táskáját. A bölcsészkar akkor még nem mai helyén, a Pesti Barnabás utcában, az egykori Piarista Gimnázium épületében működött, hanem a Múzeum körúton. Az irodalmi előadások többségét a legendás hírű 6-os számú teremben hallgattuk, Király tanár úr azonban nem itt tartotta óráit, hanem a központi egyetem, a jogi kar épületének egyik hatalmas előadójában. Az első félévben Mikszáthról, a másodikban AdyróX beszélt, így nem túlzás azt mondani, hogy óráin két nagy témája első megfogalmazásának lehettünk tanúi. AZ EGYETEMI REFORM UTÁN KÖTELEZŐ VOLT AZ ÓRÁK LÁTOGATÁSA. A terem bejáratánál buzgó DlSZ-funk- cionáriusok stemplizték a megjelenést az e célra rendszeresített ellenőrző könyvecskébe. Király István óráira a legtöbben bizonyára akkor is eljártunk volna, ha nem lett volna ellenőrzés, mert előadásai mindig szellemi izgalmat jelentettek számunkra. Nem sok óráról mondhattuk el ezt akkoriban. Az előadások többnyire színtelenek és szagtalanok voltak, az egyéni mondandó hiányzott belőlük, az önálló gondolatoknak nem igen volt divatja. Nem is csoda. Ma is jól emlékszem rá, a katedra fölött ezt a szlogent olvashattuk hatalmas betűkkel: A PÁRT A MI ESZÜNK, RAGYOGÓ JELENÜNK, FÉNYES JÖVŐNK! A MONUMENTÁLIS, NÉGY KÖTETES ADY-MONOGRÁFIA végleges megformálásáig még nem nagyon sok idő telt el, s annak nemcsak szövege, alapkoncepciója is sokat változott az idők során az első egyetemi előadásokhoz képest, a Mikszáth-könyv azonban szinte a szemünk fáttára, fülünk hallatára, ott született előttünk a katedrán, s megjelenése után szinte minden sora ismerősnek tűnt. S annyi év után, ha a kötet egy-egy fejezetét olvasom, még ma is teljesen érthetően hallom a tanár úr kissé mindig felfűtött, paposán emelkedett hangját, amely mindvégig annyira megkülönböztető jellegzetessége maradt előadásainak. Az 1952-ben megjelent könyv különben nagy siker lett. Nemcsak a szélesebb olvasóközönség fogadta kedvezően, a hivatalos elismerés sem váratott sokáig magára. Már a következő évben Kossuth- díjat vehetett át érte szerzője. A szűkebb szakma egy kicsit tartózkodóbb volt. Elismerték ugyan új kutatási eredményeit, szuggesztíven lendületes előadásmódját, általában azonban az volt a vélemény, hogy túlságosan is igazodott az irodalompolitikai elvárásaihoz, s amikor Mikszáthot a magyar kritikai realizmus Eötvös és Móricz közötti legnagyobb alkotójának tette meg, vonalasabbra rajzolta alakját a valóságosnál. Ez a vád később is gyakran visszatért különböző írásaival kapcsolatban, s talán nem is mindig egészen alaptalanul. Hangoz- tatói azonban rendszerint nem vették figyelembe, hogy Király Istvánt sohasem egyéni érdekek, érvényesülési szempontok vezették. S ami még fontosabb, az ő sokat emlegetett „balossága” sohasem értékek kirekesztését, hanem értékek védelmét szolgálta. ÍGY VOLT EZ MÁR A MIKSZÁTH-KÖNYV ÍRÁSAKOR IS. Ne feledjük el, hogy a személyi kultusz elején Mikszáth- ban sokan csak a dzsentri Magyar- ország íróját, a parlamenti kaszinó mameluk anekdotázóját, Tisza Kálmán tarokkpartnerét voltak hajlandók látni, s valahogy Her- czeg Ferenccel egy nevezőre helyezve, csaknem teljesen ki akarták őt iktatni a magyar irodalomból. Érthető, hogy ilyen körülmények között a monográfusnak helyenként jobban meg kellett nyomnia a ceruzáját, karakterisztikusabb jegyekkel kellett kiemelnie az író portréjának a kor szempontjából kívánatos vonásait. Mai szemmel nézve nem könnyű mentséget találni az ilyenfajta megszépítő átrajzolásokra, a korszak realitásait ismerve azonban aligha vonhatjuk kétségbe az értékmentő szándék jóhiszeműségét. Ugyanez a törekvés vezette később is mind irodalomtörténeti, mind szerkesztői tevékenységét. Munkássága, s ezen belül főként irodalompolitikusi szerepe nem volt mentes a korszak bizonyos egyoldalúságaitól, torzulásaitól, de azt is tudjuk, tekintélyével hány írót segített hozzá a kiadáshoz vagy az újramegszólaláshoz a legnehezebb időkben is. Elég talán csak Németh László példájára hivatkozni, akit a hallgatásra kárhoztatott évek után ő közölt először a Csillagban 1954-ben. S ha felfogása alapvetően nem változott és az idők során, érdeklődése, élete utolsó évtizedében jelentősen kitágult. Kosztolányi-monográfiája és Szabó űezső-tanulmánya vitathatatlanul új oldaláról mutatták meg kivételes képességeit. HÁTRAHAGYOTT HATALMAS ÉLETMŰVE bizonyára sokáig fogja még vitára késztetni az irodalomtörténészeket, munkásságának javarésze azonban — mindenekelőtt a hatalmas Ady-monográfia — hosszú ' időre alapvető monumentuma marad irodalomtörténet-írásunknak. Személyiségének varázsa könyveiből is árad, méginkább érezhették azonban ezt a sugárzást azok, akik közvetlen közelébe kerülhettek. Katona Béla Útvesztők. (H. Németh Katalin)
