Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-30 / 257. szám

1989. október 30. Kelet-Magyarország 3 Itt a11-277! Nagy István Attila újságíró válaszol Először válaszolhatok a Kelet-Magyarország olvasói­nak a kérdéseire. Megköszö­nöm érdeklődésüket. Jobban örültem volna ugyan a műve­lődést, kulturális életet érin­tő kérdéseknek, de tudomásul kellett vennem, hogy vannak sokkal prózaibb gondok is, mint önmagunk művelése. A Ságvári kertvárosból több kérdést is kaptam. Néhányan arra kiváncsiak, hogy mikor szűnik meg a Taurus által ki- bocsátott koromszemcsék környezetszennyezése? Érdeklődésemre Nagy Ist­ván, a vállalat energia és környezetvédelmi osztályá­nak vezetője elmondta, hogy már két éve nincs ikoromki- bocsátás, mert ezt a Chetra- szűrőzsákok megakadályoz­zák. Megváltozott a gumi­gyártáshoz szükséges korom szállítási módja is. Korábban zsákokba csomagolva kapták, ma már ikonténerekben étke­zik. Ebben az évben két alka­lommal is volt környezetvé­delmi ellenőrzés, mindent rendben találtak. Egyébként fasor telepítéssel is igyekez­nek környezetbaráttá tenni a gyárat. Szintén az ott lakókat ér­dekli, hogy a 7-es iskola és az óvoda által határolt szabad területből mikor lesz park, mert most az építési törme­léket hordják oda? Barcsay Miklósné városi főkertész válasza: Valamikor központi park épül azon a területen, ennek költsége — tervezői szinten — öt millió forint. A városi tanácsnak — elkülönített számlán — más­fél millió forintja van erre a célra. Helyi összefogásra len­ne szükség, szervezésre, tár­sadalmi munkára. A másfél millió az anyagra és a szállí­tásra elég. A kertváros lakói részéről azonban eddig nem lehetett tapasztalni semmi­lyen aktivitást — így a fő- főkertész. Sőt! A tavasszal a területre szállított 1200 négy­zetméter bazaltlapot szét­hordták a környék lakói, és beépítették. Ennek a nyomai­val lehet is találkozni. Az építési törmeléket is az ott építkezők hordják a területre a tanács tudta és engedélye nélkül. A tanács várja a he­lyiek aktivitását, hogy közös erővel megváltozzon a jelen­legi helyzet. Suszta László Vércse utcai lakos autóstársai nevében há- borog. A Tünde utcán két he­lyen is beszakadt az úttest. Ezen a nagyforgalmú helyen hónapok óta kerülgetik az autók ezeket az akadályokat. Várható-e változás? Mikó Dánieltől, a nyíregy­házi üzemmérnökség helyet­tes vezetőjétől a következő felvilágosítást kaptam. Egy mélyvezetésű szennyvízcsa­torna rongálódott meg. En­nek helyreállítására csak a talajvízszint lesüllyesztése ■után kerülhet sor. Jelenleg a szennyvizet szivattyúval emelik át a sérült szakaszon. A .helyreállítás első szakasza november végéig befejeződik. Egyébként a Tünde utca tel­jes hosszában szükség van. a helyreállításra. Ikre jövőre kerül sor. Nem megnyugtató, hogy a mostani útbeszakadá­sokra a jövőben is számítani léhet, mert a hetvenes évek­ben épült hálózat — rossz ki­vitelezés miatt — mára telje­sen tönkrement. Bednárik Mónika nyíregy­házi olvasónk úgy tudja, hogy Mensáros László meg­akarta rendezni a Rómeó és Júliát Orosz Helga és Rékasi Károly főszereplésével. Horváth István, a színház ügyvezető igazgatója elmond­ta, hogy komolyan nem vető­dött fel a dráma színrevitde, mert éhhez jelenleg nem megfelelőek a színház kondí­ciói. Hatalmas vállalkozás lenne, óriási — főképpen fia­tal — szereplőgárdával. Egye­lőre csak arra gondolhatnak, hogy a közönség kedvenceit más darabokban láthassák a színházlátogatók. — Én elkerültem innét, Nyíregyházá­ról, valamikor ötvennyolcban, valami­lyen világos céllal, eszmei, politikai el­képzeléssel, ami röviden úgy hangzik: a szívem bal oldalt dobogott. Nem is do­boghatott máshol, mert az apámék ti- zenvalahányan voltak testvérek, sze­gényemberek voltak, s általában, ha egy ilyen családból valaki kikerül, leginkább bal oldalt dobog a szíve, nem fenyegeti az a veszély, hogy hirtelen elmegy arisztokratának a másik oldalra, mert nem is nagyon vennék ott jó né­ven. Emberibb, szabadabb, igazságosabb társadalmat Kosa Ferenc az MSZP-röl, Nyíregyházán A fenti szavakkal kezdte személyes vallomását Kása Ferenc, a Magyar Szocialista Párt országos elnökségének tagja, filmrendező. Nyíregy­háza szülötte. Az elmúlt na­pokban nem mint filmrende­ző, a Dózsa Györgyről szóló és más nagysikerű filmek alko­tójaként látogatott haza, hanem mint politikus, hogy megossza elképzeléseit, re­ményeit, kételyeit szülőváro­sa közélet iránt érdeklődő la­kóival. — Felkerültem a főiskolá­ra, és készítettem a filmjei­met, s egészen a hetvenes évek közepéig viszonylag normálisan alakult a sor­som. De attól kezdve, amikor Balczó Bandiról és Béres Jó­zsi bácsiról megcsináltam a filmet, akkor éles bírálatban részesültem, és a terület fu­ra-ura nem kevesebbet mon­dott, minthogy van három T-betű, támogatjuk, tűrjük, tiltjuk, s ezzel meg lehet ol­dani a kulturális irányítást. De kell egy negyedik T-betű is, a „tűrhetetlen” kategória, amibe engem, legnagyobb meglepetésemre, besorolt. Tíz keserves esztendő után változtak a dolgok, a törté­nelem. Kiderült, nem is olyan nagy bűn az. ha meg­tiszteljük az emberi teljesít­ményt és az előítéletek he­lyett a tapasztalatra szeret­nénk bízni az igazságérze­tünket. Egyben ez a tíz-ti- zenkét esztendő, ami a 70-es évek közepétől eltelt, az el­adósodásunk ideje is volt, s mondani kezdték, hátha nem egészen tűrhetetlenek azok m m agy a háttérzörej. Marakodnak, acsar- * ” kodnak, kiabálnak, ha a rádióriporter nem mondaná, meg sem tud­nánk, hogy mi verte fel igen magasra a kedélyek hullámait. De a riporter mondja. Az állam 100 mil­lió forintot ajánlott fel az új szerveződéseknek apa­názsként. És most osztoz­nak. Közben a riporter nyilatkoztat. Az egyik vé­lemény: — Kérem, itt most olyan párt is tartja a markát, kéri a pénzt, amelynek egyáltalán nem biztos, hogy van tagja. Ekkor szólal meg Sto- hanek. Háttal áll nekem, éppen a kávét tölti ki, így nem tudom az arcáról le­olvasni, hogy mennyire komoly, amit mond: — Minden pártnak van egy tagja. Az egy tagnak is van négy végtagja. Szó­val, ha tagot és végtago­kat összeszámoljuk, ez már öt és ez pont elég ahhoz, hogy egy szerve­zet párt legyen. Okfejtése bizarr, de nem vitatkozom. Stohanekkel most nem lehet vitatkoz­ni, hiszen jelenleg ő is amolyan pártállapot félé­ben van. Tegnap is szer- vezőúton járt. Valamelyik falusi kiskocsmában adta elő a programját, hangoz­Jusztis tatva a jelenlévő ilumi- náltaknak, hogy azé a nő, aki megműveli. — Talán a föld? — Ezt minden párt mondja. — Na és tetszett a prog­ram? — Az igen, csak pénzt nem adtak a pártalapokra. Azt mondták, jól beszé­lek, szépen beszélek, de nem ismernek. — Ha ilyen jó dumája van, miért nem ott gyűjt pénzt alapokra, ahol ott­hon van? — Nem ettem meszet. Ahol én otthon vagyok, ott a barátok, a haverok, a rokonok méginkább nem adnának pénzt, hi­szen ismernek. Így aztán kérek én is a 100 millió­ból. Remélem kapok any- nyit, hogy egy kongresz- szust, vagy országos érte­kezletet összehozhatok... — A kávé, amit Stoha- nek főzött, pocsék, viszont udvarias vendég vagyok és megiszom és már állok is fel, mert mára a szom­szédból elég volt. Az ajtó kilincsét fogva mondom: — Kézit csókolom! 'Stohanek körülnéz, nem érti, így hát megkérdezi: — Maga meg kinek kö­szön? Nincs itthon az asszony. — Nem köszöntem — mondom. — Én csak je­leztem valamit. Történe­tesen azt, hogy ne szá­mítson többé a TV-híradó elején kezétcsókolomra. Felmondtak a Juszt Lászlónak. — Micsoda? És miért mondtak fel annak a ked­ves embernek? — Mert a szerkesztője többször is kérte, hogy le­gyen fegyelmezett és ne kezitcsókolomozzon. De ő jusztis kezitcsókolomozott. így aztán a Juszt novem­ber elsejével könyvjuta­lomban részesül. Megkap­ja munkakönyvét. Ha van esze, pártot alapít. Kezit- csókolompártot. Egy tagja meg a végtagja és már vannak is öten. Választ nem várok, ro­hanok, mert megy a vona­tom. Sietek a fővárosba, lehet hogy elkapok ott egy kongresszust. Van rá esélyem, mivel most he­tente kongresszus kong­resszust ér. Voltunk a há­rommillió koldus országa és leszünk a hárommillió párt Magyarországa. Ké­zit csókolom! Seres Ernő az emberek, akik a maguk szelíd szavával valamiféle emberibb, politikai reform iránt sóhajtoznak, a haza ja­vára, és korántsem a maguk hasznára. Sokan voltak ilyenek a párton belül is, a párton kí­vül is, ezek nehéz helyzetbe kerültek annak idején. így volt Kosa Ferenc is. Aztán két-három évvel ezelőtt úgy érezte, szükség lehet arra is, amit ő gondol, s kivették a páncélszekrényből a Béres­filmet, forgathatta „A másik ember” című filmet, de még ezek után is jöttek a „bünte­tések”, megaláztatások. — Mégis, már felsóhajtot­tunk — folytatja Kosa Fe­renc, s a megújulás első pil­lanatait idézi. Lakitelken összejöhetett egy olyan kö­zösség, amely a társadalmi reformok iránt kötelezte el magát. Ha ezt az erőt sike­rült volna megsokszorozni, akkor ma nem ott tartanánk, ahol ma tartunk — érvelt. Azzal folytatta, hogy 25 éve párttag. „Azonban akármi­lyen fontosnak tekintem a párttagságomat, a párthoz való kötődésemet, minde­nekelőtt azért embernek, má­sodsorban pedig a haza sor­sáért aggódó magyarnak te­kintem magam és talán csak ezután valahol következik az, hogy milyen szűkebb közös­séghez tartozom. Más erőkkel együtt Szuggesztív vallomása után az új párt, az MSZP meg­alakulása utáni helyzettel és a közös tennivalókkal foly­tatta. Ügy fogalmazott, ő ma­ga is éjszakánként nagyon keveset aludt a kongresszust követően, és töprengett, jól csinálták-e, minden szándé­kuk ellenére nem követnek-e el valamilyen végzetes hibát. Sokan voltak így a Reform­szövetséghez tartozók közül, akik hasonló dilemmákkal küszködtek. — Ennek az országnak a megmaradása azt igényli, hogy olyan demokráciát csi­náljunk, ahol annak van iga­za, akinek valóban igaza van. Ha ezt az esélyt eljátsz- szuk, az ország visszasüly- lyed, s erkölcsi és politikai káosz keletkezhet. Lehet, hogy a mi pártunk egyedül ezt nem tudja megoldani, nem is ez a dolga. A dolga az, hogy ennek az esélynek az életben tartására ismerje el más pártok, más erők ha­sonló törekvéseit, s esetleg azokkal együtt, koalícióban szorítsa vissza azokat az el­lenerőket, amelyek ennek a népnek, ennek az országnak rosszat akarnak. így kell er­ről gondolkodni. Nem múlt el az esély. Nekünk egy minden eddiginél emberibb, szaba­dabb és igazságosabb társa­dalmat kell megcsinálni, a világ csodájára és vér nél­kül. Én ezért szögődtem -el, ahogy szegény Ratkó József mondaná, amolyan mindenes cselédnek ... Ezért függesz­tettem fel a saját — olyan, amilyen — hivatásomat, hogy ebben segítsek. Szabad tagolódás — A kongresszuson egyet­len lépést sikerült megten­nünk: lebontottunk egy párt­állami, hatalmi gépezetet. Ügy kell rendeznünk a lépé­seket, hogy a tisztesség és a jogállamiság határain belül a lehető leggyorsabban felépít­sünk egy valóban demokrati­kus pártot. Ezért én feltétlen híve vagyok a párton belüli szabad tagolódásnak, hogy minél szabadabb, s minél tisztább alapközösségek, bá­zisközösségek jöjjenek létre. Az fogja igazán megpezsdí- teni az MSZP működését és épülését, hogy különféle po­litikai árnyalatok is megta­lálják benne a saját homogén közegüket. Ügy is, hogy tago­zatok szerint tömörülnek, hivatások és szakmák sze­rint, például pedagógusok, munkások, parasztok, a kul­túra iránt érdeklődők, egész­ségügyi dolgozók alakíthatnak tagozatokat, szakmai jellegű közösségeket, alapszerveze­teket. Ezen kíyül pedig lehe­tőségük lesz igazodni plat­form szerint is, tehát a po­litikai elképzelések, kérdések mentén. Ügy gondolnám, ezek a platformok egymással jól együttműködve, koalíció­ba kerülnek. Sokat várok a Reformszövetségtől, amely engem választott vezetőjé­nek, hogy azok legradikáli­sabb erői most már elkezde­nek mozogni, megnyilatkoz­ni, s elegendő segítséget kap­nak majd a nyilvánosságtól. Belátása szériát döntsin — Egyébként az, hogy je­len pillanatban hányán lép­tek be az MSZP-be, semmit nem mutat, hiszen az év vé­géig mindenkinek természe­tes lehetősége van arra, hogy alapító tagja legyen a párt­nak. Ez a párt tette a legön­zetlenebb és legnagyobb gesztust a demokratizálódás felé, mert önként mondott le a saját, hajdani lehetőségei­ről és esélyeiről, ezért egy kicsivel há*:’ább vagyunk, mint a már pár hónapja, vagy éve működő pártok, mozgalmak. Meg kell várni, meg kell adni türelemmel mindenkinek a lehetőséget, hogy tájékozódjon, s legjobb belátása szerint döntsön ... Páll Géza J ack London egyik vadromantikus no­vellája jutott a mi­nap eszembe. Az izgalmas kis darab arról szólt, hogy mennyire erényes csele­kedet élen járni bizonyos dolgokban, ám csak elein­te ígéretes, később csupa ráfizetés. Az írás hőse Alaszka zimankójában egy szánra való sziklává fa­gyott tojást visz a messzi aranymezőre, ahol kiol­vadva aranyat kap (na) darabjáért, míg beszerzés­kor csak néhány centjébe került. Megy, mendegél a szánján. Elsőnek indul el és a derékig érő hóban hajszolja kutyáit, nehogy a többi vállalkozó utolér­je. Félúton veszi észre, hogy a többiek meg sem akarják előzni, mindig messze-messze mögötte bodorodik esti táboruk füstje. Hogy miért nem? Akkor jön rá, mikor ku­tyái már hullanak. Hagy­ták, hogy megtörje a ha­vat előttük. Aki élen ment a befagyott folyó jegén, az utolsó etapban bizony lemaradt Mehetnénk visszább is az időben példázatokért Mózesig, vagy Álmos ve­zérig, helyette azonban nézzünk szét mai politi­kai életünkben. Ügy tű­nik, kezdenek felzárkózni az eddig ráérősen haladó pionírok, de ami még ag­gasztóbb, lankadnak az élen haladók ebei. Az MSZP konvojában egye­nesen leállást tapasztalni, pedig tavasz közeledtén (nem a meteorológiaira gondolok) nem tanácsosa jégen bizonytalankodni Itt van mindjárt a több elnökjelölt. Közülük egyet jócskán engedtek előreha­ladni. Igaz, sokszor való­jában menekült előre, mert nem tett volna jót neki, ha a boly utoléri. Ma már harmadmagá­val képviseli az illető, aki­ről minden bizonnyal ki­találták, hogy Pozsgay Imre, azt a gárdát, ame­lyiket egyikőjük már utód­pártjában sem óhajt kö­vetni. Kulcsár Kálmán és Szűrös Mátyás is ringbe száll tehát, lesz kiben vá­logatni a régi párthívek­nek és szimpatizánsok­nak. Vagy, ha a megújho­dást egyik emberben sem tudja elképzelni az állam­polgár, hát itt van Für Lajos, vezető politikai té­nyezők sorába felzárkó­zott MDF jelöltje. Rajtuk kívül mások neve is hal­latszik, csak bízhatunk benne, hogy személyük jobban megismerszik előt­tünk. Lesz elnökválasztás a közeljövőben, vagy nem? Kiderül a héten. Haladni kéne... Valahogy megáll­tunk mostanában. Nem kicsi az út, amit magunk mögött tudhatunk, a pihe­nőre is szükség volt, de is­mét el kellene indulni Igen ám, de a hó még mindig szűz és letaposat- lan a karaván előtt, az aranymező pedig még odább vár (ha arany...). Ki szánja rá magát az ál­dozat szerepére? Németh Miklós kezet fogott Pintér úrral, ez már példa értékű tett. Vajon végigcsinálja a fájdalmasabb műtéte­ket is? Mindent, ami el­kerülhetetlen? Vajon lesz érte neki és kormányának más jutalma, mint az elis­merés: élen a jégen, nem kis dolog. Esik Sándor Élen a jégen I „tűrhetetlen“ kategória

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents