Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-25 / 226. szám
1989. szeptember 25. Kelet-Magyarország 3 Itt a 11-277! Válaszol: Szilágyi Zsuzsa újságíró Az újságíró válaszol, de először választ keres, legtöbbször telefonon. Az már jó dolog, ha végre van vonal, és a hívott fél is jelentkezik, a bosszúság akkor kezdődik, amikor azt hallom: beszéljen egy kicsit hangosabban, semmit nem hallani. Ezután én kedélyesen ordibálok, zeng az egész szerkesztőség, hiába jön tisztán a hang a vonal másik végéről, ha normálisan nem tudom elmondani a magamét. Jeszenszky Andrásné nyíregyházi olvasónk a Váci utca, Kert út vége. Laktanya tér és a környéken lakók nevében írt. Problémájuk az. hogy a területen nincs telefon, nyilvános fülke. Hiába ostromolták a Postát, egyelőre elutasító választ kaptak. Sajnos, nem tudom őket semmi jóval bíztatni. Juszku Sándor, a Megyei Távközlési Üzem vezetője elmondta, hogy az idén nem volt pénz kábelépítésre, amit a Kert utca elejétől kellene lefektetni. Hogy jövőre elő tudják-e teremteni a szükséges 1,5—2 millió forintot, azt ma még nem lehet megmondani. Bíznak benne, hogy a következő tervidőszakban erre a dinamikusan fejlődő városrészre is többet tudnak majd fordítani. Miért kellett kitenni a bü kilométeres sebességkorlátozó táblát a lakott területen kívülre a Sóstói útra azután, hogy a kerékpársávot jelző sárga vonalat és a terelővoki a lámpák. Ez az eltérés azonban nem szabad, hogy húsz percnél több legyen. Mindenki előtt ismeretesek a Búza téri „KGST-piaccal” kapcsolatos problémák és mindig akad újabb és újabb kérdés. Különösen az ott lakók szemét bántja a szemét és az orrát a szag. Mikor helyeznek el már a környékre egy nyilvános illemhelyet? — futott be most is a kérdés. A tanácson Szikora And- rásnétól megtudtam, hogy azért nincs itt ilyen célú létesítmény, mert ami most van, az átmeneti állapot, amin minél hamarabb szeretnének túljutni. Ügy tervezik, hogy a Tokaji út melletti vásártérre a használtcikk piaccal együtt a „KGST-piac” is kiköltözne. A jövő héten a piacok helyzetéről bővebb tájékoztatást kívánnak nyújtani. Addig is, ha kevesen tudják is, a piaccsarnokban levő nyilvános illemhelyei igénybe lehet venni, a csarnok hátsó ajtaja az esti órákban is nyitva áll. Mindezt azonban a külföldiek nem tudhatják. Zs. N. Nyíregyháza, Északi körúti lakos arról érdeklődött, hogy a 23-as számú ház mellett található, korábban zöldséges pavilonként működő bódéra szükség van-e egyáltalán, hiszen az réges-rég nem árusít már semmit. Tehet-e valamit a tanács ebben az ügyben? R ámenős riporter kérdez: „ön ezt csak mondja, vagy tesz is érte valamit?” Felütöm a fejemet erre a hangra. Szinte szuggerálnám a választ a riportalanynak: „Uram, kérdezzen másképp!” — „Hogyan másképpen?” — „Egyszerűen, embernyel ven. Hogy ne sértsen. Például így: „Mit tesz ön ezért?” Hiú ábránd. A megkérdezett ugyanis válaszol. Nem támaszt feltételeket. De látszik az arcán, érződik a hangján: tudja, hogy arculütötték. Mégis erőt vesz magán és a tisztes társalgás szabályai szerint szenvtelenül sorolja a tényeket. Köztiszteletben álló volt olimpiai bajnok, sportdiplomata. Aligha hihetem tehát, hogy az arrogancia személyének szól. Nem. Ez egyszerűen csak a mi kis „dolce stíl nuo- vo”-nk, édes, új, (arcátlan) stílusunk. „ön ezt csak mondja, vagy tesz is érte valamit?” Mintha ostorral vágnának végig az emberen. Határozott hangú feltételezés: „ön sódéról, tisztelt úr. Hazudik magyarán mondva. De semmit nem csinál.” Ezt hívják inszinuációnak. Kerülő úton tett rá- fogásnak, gyanúsításnak. Alkalmi vitapartnerem, akinek így panaszkodom, ellenvetést tesz. „Mit csodálkozol? Ez a stílus nem valamiféle magánemberi modortalanság. Ez az elmúlt korszak politikai kritikája. Számomra teljességgel érthető a riporter előfeltételezése. Gondold csak meg: sóderolt itt egy politikai párt minden korifeusa, fejese, negyven évig egyfolytában.” El kell ismernem, nemcsak szellemes, valószínűleg helyes is ez á tágabb összefüggésekre utaló magyarázat. Ám a riporter magatartása mégis igazolhatatlan. A megtörtént esetnél maradva: Itt nem valaki pártfunkcionáriust nyilatkoztatna, még csak nem is magas beosztású állami bürokratát vagy gazdasági vezetőt, akiknek a sajátos „Dolce stíl nuovo” elítélő hangsúly manapság „kijár”. És ha S. P. véletlenül még csak nem is párttag? De ha az lenne is! Elfogadható az az észjárás, amely mindenkinek a tudatos hazugság, az előre megfontolt, kitervelt ártó szándék jellem- telenségét tulajdonítja? És az „eljárás”, amely abban a meggyőződésben fogant, hogy mindaz ami velünk történt, gyenge jellemű emberek vétsége, személyes erkölcsi bűnök folyománya? Az egyéni felelősség természetesen vitathatatlan, meg az is, hogy a jellemgyengeség, vagy rosszindulat sok szenvedés okozója volt (— és lehet!). Mégis zsákutcába visz a leegyszerűsítő feltételezés. Mért semmit sem mond a rendszerről, a berendezés természetéről. Ehelyett az „embereket” veszi egy kalap alá. (Ez esetben viszont fel nem foghatom, hogy milyen jogcímen különböztetheti meg bárki is saját magát?) Nem látja be a társadalomszervezet karaktertorzító hatását. Hogy ennek köszönhetően felelős a gyanútlan is. Hogy emiatt kell lelkiismeret- vizsgálatot tartani, és a lelkiismeret- furdalás gyötrelmeit elszenvedni a vétleneknek is. Akik bár sohasem lehettek közérdekű döntések részesei, beleegyezésüket mégis egyetértésük jeleként lehetett közhírré tenni. Esetleg azért is, mert egyideig hatalmon kívül ugyan, mégis a döntések nyertesei és helyeslői voltak. Vagy akik az elhatározások megszületésénél esetleg ellenvéleményt képviseltek, de tudomásul vették időlegesnek gondolt vereségüket, mert azt remélték, hogy egy következő fordulóban elfogadtathatják majd észrevételeiket a hatalmi túlsúlyokkal szemben. A szigorú, kiátkozásos ítélkezés egyszerre túl szűk: csak a tudatosan gonosz felelős; és túl tág: mindenki gonosz, aki nem protestált. S felfogás szerint csak a vállaltan ellenzéki magatartás feddhetetlen. Az alkalmazkodó életvitelt csak elmarasztalás illetheti. Hamis általánosítások. A természetes észjárás önzését tágítják határtalanná. Mert lehet-e mindenki, vagy akárcsak a többség pusztán a szembeszegülés révén erkölcsös? Es mi lesz a tegnapi engedetlenből, ha holnap c szab majd törvényeket? Ha jobban megfontoljuk e kérdéseket, világossá válik, hogy a kizárólagos hatalom- gyakorlás logikája munkál bennünk akkor, ha azt bizonygatjuk, hogy csak a törvényszegés érdem, amíg más szabja a törvényeket és csak a törvénytisztelet erény, ha majd mi leszünk törvénytevők. Elfogadhatatlan álláspont. Csakúgy, mint a kollektív bűnösség eszméje, amely a történelem szomorú tanulsága szerint mindenkor jóvátehetetlen bosszúkra hergelt. H a általánossá válik az az előfeltételezés, hogy minden tévedés erkölcsi gonoszságból születik, a rettegés birodalmává züllhetünk. Nem lesznek többé vonatkoztatási pontjaink. Támaszra magunkban se lelhetünk majd, mert kivédhetetlen tévedéseink mögött mániákusan fogjuk vizslatni sosemvolt gonoszságainkat. De még szenvedélyesebben fogunk hajlani arra, hogy másoknak tulajdonítsuk mind a hét fő "bűnt, hogy rákölt- sük egymásra akár a legmocskosabb vétkeket is — magunk mentségére. És akkor az Isten irgalmazzon nekünk. Ezért tiltakozom az ellen, hogy bárki prejudikálhasson. (Előzetesen, a dolgok ismerete nélkül ítéljen!) A riporter nem bíró, a másképp gondolkodó nem bíróm. Én sem az övé. Kiss Gábor Szinte hihetetlen, hogy a televízióban a Béres-cseppek gyártásáról, forgalmazásáról elhangzott biztató hírek és a feltaláló kérése ellenére ma is emberek ezrei zarándokolnak Kisvárdára, a Baross utca 3. szám alá, dr. Béres József házához. nalat is felfestették? — kérdezi e^y nyíregyházi gépkocsivezető. A válasz a Közúti Igazga- tóságról érkezett. Hegedűs Csaba üzemeltetési főmérnök elmondta, hogy jogszabály írja elő: ahol az út mellett kerékpársáv van, ott be kell vezetni a 60 kilométeres sebességkorlátozást. Kicsit furcsa, hogy ott, ahol nincs a főútvonal mellett ilyen sáv, lehet nyolcvannal menni, itt pedig, ahol nagyobb biztonságban vannak a kerékpárosok, nem. Hegedűs Csaba azt is megemlítette, hogy a Sóstói úti kórház előtt is felfestették a kerékpársávot és kéri, hogy látogatási időben gépkocsival ezen ne parkírozzanak. Ez az autósok saját érdeke is, hiszen senkinek nem hiányzik egy büntetőcédula a kocsi ablaktörlője alá. Orökösfold ma sem maradhat ki a sorból. Farkas György azt kérdezte: miért csak 8 óra körül gyújtják fel este a köztéri lámpákat a Fazekas János tér 17—24. számú házak környékén, hiszen nem akkor sötétedik? A TITÁSZ kirendeltség vezetője Deák Zoltán adta meg a magyarázatot. Este 7 óra 55 percre állítják be a kapcsolóórákat és ezek a szerkezetek nem mindig pontosak. Elmondta, hogy utánanéznek a dolognak és ha kell, helyreigazítják az órát. Egyébként a város nagy részének vilá. gítását egy központi vezérlőóra irányítja, kivétel ez alól például az előbb említett lakótelep, mert a Család utcai vezérlő nem készült el. Ezért több kisebb óra alapján történik a lámpagyújtás ezen a területen, így lehetséges az, hogy az Örökösföldön másmás időpontban gyulladnak Koncos Pál elmondta, hogy ez az üzlet magántulajdonban van. Eddig négy üzemeltetője volt, de egyik sem találta meg a számítását. A lebontására egyelőre nincs ok, hiszen a tulajdonosnak megvan az üzemeltetési engedélye. A kapu előtt sokan állnak, nyomják a csengőt, de hiába. Egy kendős, idős asszony kétségbeesett arccal nézelődik. — ön-beteg? — kérdeztem tőle. — Nem én. a menyem. — Negyvenkét éves, megműtötték, utána bélösszenövést kapott. Nagy fájdalmai vannak. Ö a Szovjetunióban, én meg Tiszaszentmártonban lakom. A menyem a Béres-cseppről a tévében hallott, s kérte, jöjjek el vele... „...ez már képtelenség...” Egy bácsi kapaszkodik a kerítésbe, majdnem összeesik. Remeg a keze és a szája, öt éve beteg. Vagy hatféle gyógyszert szed, de a közérzete egyre rosszabb. Már csak a Béres-cseppek jótékony hatásában reménykedik. Valaki a hátam mögött beszéli, hogy amikor a Herbária megkezdte a cseppek gyártását. sokan vettek belőle, de félelmükben félretették. Viszont most, hogy a tévében hallottak róla, újból elővették, szedik, s javult a közérzetük. A járdán egy fiatalasszony. Kovács Józsefné kocsiban gyereket tol. A Baross utca 23. szám alatt lakik, ő talán többet tud a ház körül történtekről. — Szombatonként több százan tülekednek itt. Régebben is voltak, de a film tévévetítése után megindult az em- beráradat. Béres doktor, akinek tudta, elmondta, hogy a cseppekből senkinek sem tud adni. Azt keressék a Herbária üzleteiben. Közölte: mire jó, s hogyan kell szedni. Még vacsorázni sem tudott. A postás százával vitte neki a leveleket és a vizeletmintákat. Azokat képtelenség elolvasni, megválaszolni, megvizsgálni. Sokan súlyos betegeket, nyomorékokat. meg gyerekeket is hoztak magukkal. A tömeg őket sem engedte közelebb... Az idegességből a feltaláló szomszédjának. Csorba Sámuelnek is kijut. — Több ezren fordulnak meg itt. Tessék megnézni, a füvet teljesen letaposták. Az ételmaradékokat és a vizeletes üvegeket eldobálják. Egész éjjel csapkodják az autók ajtaját, alig tudunk aludni. A férfi hangján megértés is érezhető. Tudja, az embereket a feléjük nagy léptekkel közeledő halál hajtja ide. Viszont az is megtörtént: valakik órák óta itt ültek, s amikor megkérdezték tőlük: mire várnak, azt mondták: nem tudják, ha ilyen sokan vannak itt, csak történik valami. A járdán téblábolók elnémulnak: a házból a kapu felé dr. Béres József felesége közeledik. Az emberek bátortalanul említik, mi járatban vannak. • — A férjem Budapesten tartózkodik — közli. Nem tudja mikor jön haza. Cseppeket nem tud adni. A hagyományosat a Herbária-üz- letekben, az új készítményt pedig hamarosan a gyógyszertárakban szerezhetik be. Leveleket és telefonhívásokat sem fogadhatunk. Lapunknak elmondta: nemrég az utcában vagy kétszáz autó állt. Egyes helyi orvosok pedig nevetgéltek. Netán a súlyos betegeiken, meg a nyomorékokon? Egy nő Ausztráliából érkezett. Hetvenhét éves férjének több évvel ezelőtt infarktusa volt. Jelenleg nagyon szédül, súlyos agyérelmeszesedése van. A fejlett ausztrál egészségügy és a nagytudású ottani orvosak sem tudnak rajta segíteni. Talán a csepp ... Sokan az utcában szállást is keresnek. Amriskó Gábor a Borsod megyei Fancsal községből autózott ide. A cseppekkel szentgotthárdi barátja feleségéin akar segíteni. Láb törés után mélyvénás trombózist kapott. „A gipsz alatt a lába kisebesedett — olvasom, a barát levelében. Pécsett is hiába kezelték, a seb nem gyógyult. A Béres-csepp az egyetlen reményük. Értük megteszem, amit tudok, mert az asszony férjének köszönhetem az életem — említi Amriskó Gábor. — Ha nem ment ki a hévízi tóból, belefulladok. Ha Béres József feleségével nem sikerült volna beszélnem, akkor, ha máshol nem, a Trabantban alszom. Hálózsákot is hoztam. Egy szlovák fiatalember panaszolja, hogy egy nő rokonának medencecsont-daganata van ... A hallottak nyomán valamelyest megnyugodva távozik. Hiába könyörgött... A sarkon egy Olaszországba települt nővel váltottam szót, aki a múlt szombati áldatlan állapotokról számolt be. — Sok beteg a kaput nyomta, s közben kiabált. Béres Józsefet idegileg csaknem teljesein lakészítették. Hiába könyörgött, az emberek nem tágítottak. A kutató éjjel egy-két órát aludt. Találkoztam kanadai, svéd, amerikai beteggel is. Nem értem a magyar államot, a világot már eddig is miért nem árasztotta el Béres-csep- pel?! Ebből az erkölcsi elismerésen kívül óriási anyagi haszna is származhatna. Talán most kezdődik valami... Egyelőre- a roham tart — ki tudja meddig? Csodálom, dr. Béres József és felesége évtizedek óta tartó türelmét, kitartását. Cselényi György ötét háttér előtt fehér színű, vékonyabb, vastagabb vonalak... talán autó. A fotó címe: Száguldás. Valamikor régen láttam egy kiállításon. Minden reggel busz- hoz-óvodába-böl- csődébe-munkába rohanáskor (este ugyanez visszafelé, csak több szatyorral), mindig eszembe jut. Szinte látom gyors mozdulataim kon- denzcsíkját, alant két másikkal — 'a gyerekeim. Megpróbálom magam kívülről szemlélni, s karom után nyúlva egy pillanatra megállni. — Hová sietsz? — Hát most a másik buszhoz, elviszem a gyerekeket, utána a munkahelyemre. — És miért sürgős ennyire? — Mert lekésem a 7-est és várakozhatok itt újabb 10 percet. — Mi történik, ha elkésel? — Semmi. — Akkor meg miért? ... — Tényleg, miért is? ... Este is fontos az idő, hisz tömegközlekedünk, bezár az ABC, kezdődik a mese, fürdetni kell a gyerekeket, vacsora ... különben is, mindenki siet. Utcai tolongás, közelharc a járművek között és belül. Mit veszítünk, ha valahová nem érünk oda időben, s mit nyerünk, ha igen? Éhgyomorra cigaretta, erős, keserű kávé. Nem hagyjuk felforrni a teavizet. Sebtiben kapkodjuk be a reggeli felét. Sürgetjük a gyerekeket. Örökké az óránkat lessük. Napközben lihegve kaptatunk a működő mozgólépcsőn. Mintha mindig elszalasztanunk valamit, lemaradnánk valami behozhatatlan- ról. Altatóval, kapkodva alszunk el. Félálomban motyogunk valami ma- gyarázatfélét. Ügetnek a mondataink, a szótagok egymásba torlódnak. Mindig hagyunk néhány szótorzót magunk után. El- harapottak, fanyarak a köszönéseink: (Jóllakott oroszlánok, ha találkoznak, nem mennek úgy el egymás mellett, hogy meg ne cirógatnák egymást — óh, az evolúció!) ■ valami elől y futunk, vagy valami felé? Miért nem csak lényeges dolgokra tartogatjuk a belső tüzet? Mindkét végén égetni a gyertyát látványos, de végleges vállalkozás. Mi az a fontos, az a halaszthatatlan, ami hajt, űz, loholtat bennünket — a bármilyen életkorban korai infraktus felé? Szőke Judit „Világtalálkozó” a Béres-háznál Helyszíni jelentés Kisrárdáról, a Baross utcábói Egy asszony Ausztráliából