Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-14 / 190. szám
19C9. augusztus 14. Kelet-Magyarország 7 „Ki is vagyok én?” A z 1989. augusztus 5-i Kelet-Magyarország Válságban a család? című írását olvasva — enyhén szólva — kinyílt a bicska a zsebemben! Menjünk csak sorjában, hogy mi mindennel nem lehet egyetérteni. Először is idézek Hajnal dr. válaszából: „A nagy családoknál általában három csoportot különít el a közvélemény.” Hát igen, cigány nem vagyok (bár a származását nem maga dönti el az ember), nem vagyok vallásos sem, — akkor talán primitív lennék? Kikerestem az Idegen szavak szótárából az idevonatkozó adatot, miszerint primitív, együgyü, gyermeteg, ostoba műveletlen. Igen, így lehet! Az idézett vélemény szerint minden bizonnyal, hisz azért van sok gyerek az említett nagy családokban, mert nem tudtak vigyázni! Talán lehet még egyéb ok is, amiről az említett nyilatkozó nem tud? Pl. gyermekszeretet, a jövőbe vetett hit, a társadalomért érzett felelősség stb. (Magyarország népessége fogy, a természetes szaporodás csökken.) Bár az utóbbi — most már csak egy misztifikált maszlagnak tűnik, hiszen a következők olvashatók ugyanebben az írásban: „A lényeg ugyanaz, a társadalom nem igényli, s éppen ezért nem is ösztönzi a nagy családokat.” Ez legalább világos beszéd! A maga képtéré c. idézetből olvasva: „a szocializáció olyan folyamat, amelynek során a társadalom a megszületett csecsemőt a maga képére formálja. Legemberségesebb, leggazdaságosabb és legeredményesebb végrehajtója a család .. Ellentmondást vélek felfedezni a dologban, hát akkor a társadalom mégsem fizet rá ugyebár a nagycsaládokra, ha távlatokban nézzük az ügyet, vagy ezt a mi társadalmunk még nem látta be? • Kertész A.-né ezt mondja: a társadalom azért hibáztatható, mert tudatosan arra nevel,, hogy a háztartásbeli nő csökkent értékű, trampli, holott aki otthon ilyen, az a munkahelyén sem tud más lenni... ■ Ön nem dolgozik kedves Kertész Á.-né, és valóban trarnpli a munkahelyén — talán lelkileg is. Nyilván olvasható az írásban sok örökigazság is, miszerint „a családok, házasságok kiegyensúlyozottsága ma is az asszonyok vállán nyugszik ...” Az újságírónő végső összegzésében felteszi a kérdést: hogy a kis család, vagy a nagy az ideális? Hitein szerint mindenkinek szíve-joga, hogy ezt eldöntse, de legyen joga az is, hogy a társadalom a mindenkori anyagi és statusszerepének megfelelően támogassa a felnövekvő, a jövőt jeleptő nemzedéket és ezt ő neveli.” Dr. Péli Tóth Sándorné háromgyermekes családanya, avagy másodállásban „egy csökkentértékű háztartásbeli” Csendben marad-e a pedagígns? A címben megfogalmazott állítás — beosztott értelmiség — nem saját kútfőnkből merített ötletes kitaláeió, hanem idézet Kolosi Tamástól, aki híres 1982-es rétegződés-vizsgálatában találta úgy, hogy társadalmunk (hivatalos és nem hivatalos) értékítélete alapján az óvónők, a tanítók, tanárok népes serege ebbe a nem túl hízelgő rétegkategóriába sorolható be. Ezzel a kategóriával vitatkozni nem tudunk, a képet még árnyalni sem lehet, hiszen ugyanazt erősítik meg a közelmúlt eseményei és vitái is. A pedagógusok bérrendezése továbbra is „lelkesen igazodik” ehhez a kategóriához, figyelmen kívül hagyva minden olyan lét-, élet- és munkakörülményt, amelyet egy bérrendezésnél egyáltalán figyelembe lehetne venni. (Például a differenciálás sokat emlegetett problémája.) Az oktatásra szánt és igen lefogyott malacpersely maradékelvű tartalma pedig már nemcsak a pedagógust, hanem az oktatást is beosztottnak tekinti. A beosztott értelmiség-képet sajnos tovább erősítik, ha nem tovább rombolják azok az „álmunkáspárti, rendkívül szívhez szóló” tömegkommunikációk is, amelyek enyhén pedagógusellenes hangulatot, vitát keltve legfőbb érvként azt hangoztatják a bérrendezés ellen, hogy ha én nem, akkor ő miért igen? És ha már igen, akkor most már legalább maradjon csendben! Csend azonban továbbra sem lesz. Hogy miért nem, arra nézzünk néhány példát. Ilyen az, amelyet az „átlagok 22-es csapdájának” nevezhetnénk. Az átlagos pedagógus átlagos napján óráival végezvén az átlagos közhiedelemmel ellentétben még nem szabad. Fel kellene készülnie másnapi óráira (részben az elavult tankönyvekből, részben a legfrissebb tudományos eredményekből) de ezt nem teszi, mert átlagos fizetése mellé kénytelen plusz kereseti lehetőséget találni. így a talán nem átlagos csemetékből is legfeljebb átlagos felnőttek lesznek. Persze a példa csak az átlagos pedagógusra vonatkozik. Nézzünk még egy csapdát. Az oktatásra szánt összegekből a középfokú szakoktatás részesedése az utóbbi években 33 százalékról 12,1 százalékra csökkent. Azokban az években, amikor a vállalatok nagy részé pénz hiányában pánikszerűen menekül a szakoktatás finanszírozásától, a feledés (vagy feledtetés?) homályba burkolózó ún. demográfiai hullám (ez sok gyereket jelent) éppen most lépne be a középfokú szakoktatás területére is. (Heller sem tudott jobb csapdákat kitalálni!) Ezek a fiatalok 3—4 év múlva, a gazdasági fellendülés korszakában nem lesznek európai szinten elfogadható, korszerűen képzett szakemberek. Pedig milyen nagy szükség lenne sok-sok olyan nem átlagos fiatal vállalkozóra mint. • amelyik a tv reklámban lehet látni. Európáról szólva néhány unalmas adatra szeretnénk még felfiívni a figyelmet. Az oktatást tekintve az 1 főre jutó összeg Magyarországon évi 4 ezer dollár alatt van.-Ugyanez Görögországban 4350, Ausztriában 11 970, Finnországban 14 370 stb. Albánia adatait nem ismerjük. E néhány-kiragadott példa alapján is véleményünk a következő: az -oktatásügy döntéseinek nyilvánosságát elégtelennek tartjuk. A pedagógu^pk bérének ' jelenlegi rendezését átmeneti jellegűnek tekintjük. A gyerekek nevelését olyan hivatásnak tekintjük-, amelynek megfelelő bé-. rezése lehetővé tenné a sokat emlegetett kontraszelekció és fluktuáció kiküszöbölését is. A pedagógusok érdekérvényesítő törekvéseit és ezen belül a sztrájkot megfelelő eszköznek tartjuk, az utóbbit csak abban az esetben, ha minden egyéb lehetőség kudarcot vallott. A helyi szintű érdekegyeztető fórum (megyei tanács, szákszervezet) létrehozását fontosnak tartjuk, ebbe azonban a fiatal, pályakezdő pedagógusok bevonását is szükségesnek ítéljük meg. Az oktatás nem termelő ágazatként történő kezelését és ehhez igazodó finanszírozási rendszert országunk jövőjére nézve tarthatatlannak és veszélyesnek ítéljük meg. Az európai integráció jegyében az oktatásra szánt összegek olyan szintű emelését tartjuk kívánatosnak, amely objektíve lehetőséget biztosít a felzárkózáshoz. Mindehhez át kell alakítani az oktatás jelenlegi szerkezetét és rendszerét oly módon, hogy az közvetíteni tudja a hagyományos és napjaink gyakran változó értékeit is. Külön hangsúlyt fektetve a nyelvoktatásra, a kommunikációs készségek fejlesztésére, a közéletiségre, a korszerű műszaki és humán értékek közvetítésére, a társadalmi elvárásnak megfelelő rugalmas alkalmazkodásra való felkészítésre. Szükségesnek tartjuk a helyi igények felmérésével együtt a középfokú képzés, ezen belül főleg a szakképzés átalakítását. Ki kell dolgozni a középfokúan képző iskolák adekvát szocializációs funkcióját. Állásfoglalásunk természetesen csak néhány lényeges pontra koncentrálódott. Fogalmazhattunk volna úgy is, hogy pedagógusaink szeretnének kikerülni a beosztott értelmiségi kategóriájából és a 22-es csapdájából. Fábián Gergely és a NYÍRDISZ Pedagógus Ágazata Keresztfa nélkül K inek van hitele? Kinek nincs hitele? — vetik fel újabban politikai vitatémaként az izgató és kétségtelenül időszerű kérdéseket. Csak egyről feledkeznek meg: az aspektusról. Arról, hogy valamennyi vitatkozó és polemizáló csupán a saját, pontosabban a képviseleti csoport szemszögéből nézve közelít a téma felé, nem pedig a még mindig hallgató és bizalmatlan tömegek felől. .Pedig az áhított hitelt és bizalmat tőlük várják. Olvastam Kiss Gábor átfogó, de óvatos fogalmazású cikkét (Kelet-Magyarország július 22.) és olvastam Mádi László nyersebb hangú írását is. (uo. júl. 29.). Üjabb ismerettel ugyan egyik szerző sem gazdagított, de " megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy az egyik fél csak taktikázik, a másik fél meg csak vádaskodik. Szokványos politikai formula ez: csűréscsavarás és támadás. Kiss Gábor az MSZMP érdekeinek képviselőjeként a politikai hitelte- lenség lehetőségeinek egész kollekcióját sorolja fel. Ebből persze nem jön ki semmiféle megoldás, de arra mégis jó, hogy a bemutatott gazdag választékban eltörpüljön az MSZMP felelőssége és hiteltelensége, mert ugye az MSZMP csak egy a sok lehetőség közül. Bevált taktika ez! Mádi László viszont, mint az ellenzék egyik csoportjának képviselője, követve a hagyományos módszert, mindent ráken az MSZMP-re, hogy ezzel tisztának láttassa magát, hogy indokolja saját hiteltelensé- gét... v ' ■ Manapsáig nem ritka bibli- ' kus történetekkel szemléletessé tenni a mondanivalót. A „damaszkuszi út” példával érre talán éppen Kiss Gábor szolgáltatta leginkább a mintát. Ezért engedtessék meg nekem is élni ezzel a lehetőséggel. Az. én biblikus példázatom az első nagypéntek. Ott Izraelben a Golgotha-he gyén, időszámításunk első évszázadának közepén. Ugye akkor ott függött egyik kereszten a gonosztevő, hogy lator módjára bűnhődjék az elkövetett tetteiért. Aztán ott függött a másik kereszten Krisztus, hogy megváltóként szenvedjen kárhozatos kínhalált az emberiségért.. És a keresztfán függők egymással beszélgettek. „Uram, emlékezzél meg én rólam, ha el- jösz a te országodba!” — kérte a gonosztevő Krisztust, aki eképpen válaszolt: „Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban”. (Lukács ev. 23:42—4*3). " De mi történik ma, a XX. század Magyarországán? • Ott áll ugye egyik oldalon a régi vezetőinek hibáiért, bűneiért gonosztevőnek kikiáltva az az MSZMP, amelyik a bűnök egyik részét még vállalná is, de másik részét szeretné megosztani a magyar néppel, a bűnös szerepével járó keresztfát viszont teljes mértékben elutasítja. Aztán ott áll a másik oldalon az MSZMP-re „Feszítsd meg riet kiáltva, önmagát tisztának tartva az az ellenzék, amelyik önjelöltként szívesen elvállalná a megváltó szerepét, de a szereppel járó kárhozatos keresztfát már nem. Gonosztevő és megváltó keresztfa nélkül! Feszítsd meg!”-et kiáltó Krisztus! A sok-sok magyar a nagypéntekek keserű tapasztalataiból leszűrhette mostanra az egyetlen igazságot: az ilyen keresztet nem vállaló bűnösök a megváltók helyett mindig őt, a magyar nemzetet feszítették eddig a megváltást soha nem hozó keresztfára. Nem akar újra keresztfán függni! Ezért bizalmatlan, ezért hallgat, ezért vár! Megközelíthető a kérdés a realitás felől is. Ennek pél- dázására egy olyan történetet mondok el, ami népi és nagyon is a valóság talaján áll. Valamikor gyermekkoromban tanultam egy idős, uradalmi béres rokonomtól. „Jó szakember volt a gróf uradalmában tevékenykedő tiszttartó, de megvolt az a hibája, hogy sokat lopott. Egyszer aztán türelme szakadt a grófnak. El nem akarta zavarni, kiköttette hát egy fához. Alkonyaikor odament hozzá, hogy jobb belátásra bírja. Ekkor megdöbbenve_ látta, hogy a kikötött ember arcát vastagon ellepték a vérszívó szúnyogok. Megsajnálta és egy leveles gallyal hessegetni kezdte róla a szúnyogokat. A tiszttartó hallgatott egy ideig, aztán megszólalt: Hagyja gróf úr! Éheseb- bek jönnek helyette!” Hogy a magyar nemzet vérén évtizedekig élő szúnyogok hitelüket vesztették, az egészen természetes. De mi a biztosíték arra, hogy az újonnan jelentkezők nem csupán éhesebb szúnyogok-e? Az . utóbbi időben lényegében csak hatalmi harc folyik. Egyik szeretné megtartani, a másik megszerezni, vagy legalább megosztani a hatalmat. Gyakorlatban csak á népet sújtó adórendszer született meg és a sorozatban következő áremelések. Ahogy jeleztem is. írásomban nem tudok megoldást kí- .nálni. Ügy vélem azonban, hogy a „miért?” kérdésre adott feleletem utat nyithat a megoldás felé. Ennek iránya valószínűleg az, amit Kiss Gábor „sovány vigaszként társadalmi szerződésnek mond, a vitában újabban hozzászóló dr. Kiss' László pedig egészséges kompromisszumnak, aranyközépút- nak nevez (Kelet-Mo. aug. 3.) amit én nemzeti megbékélésnek tartok. Balogh László Kohod A hitelesség etikája E lőre bocsátom, hogy a társadalom előtti hitelességről a lap hasábjain folyó vitát jó kezdeményezésnek és folytatandó gyakorlatnak tartom. Napjaink és a következő hónapok várható eseményei igazolják majd, hogy e „hitelnyújtási ügyletben” jó ha a hitelezők is ismereteket szereznek és „nem dőlnek be” sem a korábbi adósok, sem az új hiteligénylők — • retorikailag többségében erős — ígéreteinek. A témában figyelmemet dr Kiss Gábor fejtegetése keltette fel, mely értékes gondolatokat hordoz. A vitába kapcsolódásra viszont Mádi László nem éppen magasröptű, de indulatokkal terhelt írása késztetett. Gondolataim papírra vetésével napokat vártam, elkerülendő azt a hibát, hogy azok csak érzelmeimet tükrözzék. Ügy gondolom, a „politikai hitelügyletek” a társadalom életéből a továbbiakban nem rekeszthe- tők ki. A korábbi és kizárólagosan igénybevett „hitel” lassú törlesztése, esetenként a törlesztés elmaradása napjainkra eibizonytalanították a hitelt, hitelességet nyújtókat. Ne csodálkozzunk el tehát azon, hogy a hitelező társadalom tagjaiban a kétely erős és jobban mérlegel bizalmának újbóli kihelyezése előtt A hitelességért pedig most harc folyik, nem is mindenkor tiszta eszközökkel. Ügy tűnik, a demokrácia lényegét nem ismerik sokan, vagy a társadalom nem nőtt fel az új politikai és társadalmi berendezkedéshez. Rossz politikai „divatok” alakultak ki, amely központi kérdésévé az MSZMP-hez és a hatalomhoz való viszony vált. Sokar, vélik úgy, hogy a reformer- séghez elegendő az elmúlt 40 év — a valóságot nem ritkán nélkülöző — bírálata, ezzel egyidejűleg az MSZMP és nem kevés tagjának általános lejáratása. Nem hiszem, hogy az ebből kovácsolt „politikai tőke” elégséges lehet arra, hogy a társadalom korlátlan hitelt biztosítson bármilyen ellenzéknek. Túlságosan egyszerű, és nem is erkölcsös módja lenne ez a „hitelesség” megszerzésének. Másokat mindig könnyebb volt lejáratni, mint megbecsülést szerezve különbbé válni. Az MSZMP hitelének csökkenése nem jelentheti azt, hogy más pártok hitelessé váltak A történelemben példa mindenre taláiható, bármilyen önkényes kiragadás ezért szubjektív is. A ma élénken bírált 40 év éppen úgy jelent eredményeket, mint politikai- gazdasági „melléfogásokat”, amit a ma megtagadók éppen úgy megéltek, mint a hibák kijavításán fáradozók. Azt igen sokan képesek megállapítani, hogy a zenekar hamisan játszik, de csak kevesek képesek arra, hogy a hangszert kézbe véve . az együttes teljesértékű tagjai legyenek. Mai politikai palettánk pedig sajátságosán sokszínű. A „beugrásra” . érett zenészek mellett igen nagy azok száma, akiknek a „hangszeré” sem illik az együttesbe. Társadalmunktól idegen eszmék,.célok nevében kérnek egyesek hitelt, nem ritka a demagógia eszközének felhasználása sem. A népre hivatkoznak, annak megkérdezése nélkül olyanok, akik eddig sem érte, inkább belőle éltek. Hitelességet kérnek olyanok, akik még nem igazoltak semmit, de a felelősséget sem vállalják. A társadalmi progresszió hiteles eszmét és tetteket igényel, nem elégségesek a szólamok bármely oldalról hangzanak el. Azt pedig végképp nem igényli, hogy eszméknek hitelességet bárki is megtévesztéssel, hamis jelszavakkal vagy demagógiával csikarjon ki. Progresszióról pedig csak akkor lehet szó, ha a demokrácia szélesítése nem a széthulláshoz, hanem az önként vállalt felelősség és fegyelem útján a jogállamisághoz vezet. A 93 ezer négyzet- kilométert — Takács Péter szavaival élve — csak akkor nem ürítjük ki, ha kellő tolerancia él bennünk mások és más eszmék iránt, ha a kizárólagosságra egy eszme, vagy politika sem törekszik, és Senki sem törekszik úgy tetszelegni mint a „végső igazság” hordozója. Mert nem igaz az, hogy minden MSZMP-tag korrupt, erkölcstelen és hazug, ahogy az sem igaz, hogy az ellenzékbe tömörültek valamennyien „szép fehér szárnyakkal születtek”. Törvényszerű, hogy nem lehetünk egyformák, s a világ, így népünk sem osztható fel csak jó és rossz emberekre, főként, hogy a mérce is igen szubjektív.' A környezetünkben lévő alternatív szerveződések is ezt látszanak igazolni. El kell fogadni mindenkinek, hogy a hitelt igénylők es a hitelességet megszavazok érdekei egyaránt struktúrál- tak, ezért kizárólagosságra törekedni utópia. Az állampolgárok valószínű előbb- utóbb képesek lesznek eldönteni, hogy bizalmukat hova helyezik. Igazolódik, hogy a közéleti-politikai passzivitásnak nem a hatalomtól való félelem az oka, mint ahogy nem a kommunisták ténykedése miatt nem növekszik a várt ütemben az alternatív szervezetek létszáma. Ezt elhinni enyhén szólva is „politikai vakság”. Meggyőződésem: ha a társadalom előtti hitelességért folyamodók komolyan akarják a demokrácia szélesítését, az ideológiai és. politikai pluralizmust, akkor „hitelt” — ha korlátozott mértékben — egymásnak is nyújtaniuk kell. A kizárólagosság ellen kizárólagosságra törekvéssel, a demagógia ellen demagógiával fellépni nem szeren - esés. Az ilyen eszközöket alkalmazó ' fél nem ellenzéki, hanem előbb-utóbb ellenség lesz. Demokratikus jogállamot, egészséges belső viszonyokat csak úgy érhetünk el, ha különböző érdekeket hordozó politikai szerveződések és mozgalmak egymásban az ellenfelet, vagy a pártnert tisztelik, • és nem ellenséget vélnek eleve látni. A jövőnk szempontjából biztosan szerencsésebb lenne, ha az MSZMP-re „kígyót-békát” kiabálók is visszatérnének a ■realitásokhoz, s számolnának azzal, hogy a „történetem mérlegén” egyszer ők is megméretnek. Hitelessé.azok válnak, akik a demokráciát néni szólamként hangoztatják, hanem értően alkalmazni igyekeznek. Akikben van készség a társadalom felemelkedése érdekében másokkal együtt vállalni a tennivalókat, s nem mások lejáratásával akarnak érdekeiknek teret nyerni. Akik tisztelik mások nézeteit, s nem elsöpörni törekszenek azt vita helyett. Akik a magukkal szemben támasztott igényt fogadják el mércének mások megítélésében. Akiknél szó és tett fedi egymást, s a hitelesség iránti kérelemnél biztosítékként a jól végzett munka szerepel. Kanyó Béla Tyúkod