Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
1989. augusztus 12. 7 Vélemények kulturális életünkről Tudomány és ösztönös megértés Karácsony Sándor máig tartó hatása KI VOLT KARÁCSONY SÁNDOR? — ezt kell kérdeznünk, hiszen ma már talán egykori legendája sem él, legfeljebb „feltámasztható” — de érdemes? Nem járt el fölötte végleg az idő? Nem poros a múltba gyaloglás és pókhálós múmialköltögetés, ez a kérdés: ki volt Karácsony- Sándor? Magam úgy vélem: nem! Éppen ellenkezőleg: Karácsony Sándor munkásságát ma körülvevő amnézia miatt (is) érdemes vele foglalkozni. Az elmúlt néhány évben már oldódni kezdett a körülötte kialakult több évtizednyi fagyos csönd. Ennek leglátványosabb jele híresnevezetes könyvének, A magyar észjárásnak — még Karácsony által 1946-ban előkészített, csak akkor engedély hiányában elmaradt — második kiadása 1985- ben. A mű viszonylag szolid, ikrütilkai visszhangja is jelezte a Karácsony iránti érdeklődés újraéledését. Az érdeklődés „reneszánsza” azonban valóban több évtizednyi hallgatás után következett el. Ennek előtte — főként az ötvenes években — inkább csak kiátkozd jellegű kritikai észrevételek hangzottak el róla: utóbb á némileg enyhültebb, de korántsem szabad politikai- ideológiai légkör sem hozott Karácsony számára igazi „rehabilitációt”. így rögzült róla hosszú időre egy leegyszerűsített értékelés. A hatvanas évék elején tanárjelölt egyetemi és főiskolai hallgatók generációi kötelező neveléselméleti stúdiumaikban Karácsonyról csak azt tudhatták — olvashatták, hogy a „pedagógiai anarchia magyar elméletét” dolgozta ki az egyébként „nagyhatású” debreceni pedagógiai professzor. Ha a „művelt nagyközönséghez” tartozó jámbor lexi- konolvasának még ezek után sem lohadt le az érdeklődése, és netán felütötte a Pedagógiai Lexikon „Karácsony Sándor” szócikkét, ott azt olvashatta az „egyéni stílusú, sikeres előadó” professzorról, hogy a „népies mozgalomnak az osztályharc tényeit is tagadó”, „harmadik utas” képviselője volt. Karácsonyt azért is bástyázták körül annyira ezek az „ideológiai monstrumok”, mert jó egynéhány politikai tabu, érzékenység tapad személyéhez. Ezek az érzékenységek részben szintién az ötvenes évékben, részben azonban még korábban keletkeztek, és bár e nevezetes évek- a naptár tanúsága szerint elmúltaik — a „lelkekben” mintha tovább élnének. Paradox módon az amnézia és a leegyszerűsített sablonok mögött „hívek” és „ellen-hívek” csatája dúl(t): az egykori tanítványok (közöttük jónéhány neves tudós, pedagógus, sőt akadémikus is található) míg élnek — „nem felejtenek” — Karácsony Sándor életében és halála után is — részben tanítványai tevékenységeiben is — igazi konfliktusgerjesztő, nagyhatású személyiség és gondolkodó volt: Németh László nem véletlenül jellemezte „mágnesem- bemek”. Minél mélyebbre hatolunk írásaiban és az írások keletkezéseinek korszakaiba, annál inkább világossá válik, hogy szerzőjük — és a körülötte kialakult sajátos feszültség — és indulathullámzás, a bizonytalanság, az „elfelejtés” és „újrafelfedezés” — mintegy reprezentálja a közép- 'keleteurópai történeti-politikai helyzetet és mentalitást. E sorok írója aki Karácsonyt csak írásain, valamint néhány tanítványának személyes visszaemlékezésein keresztül ismerhette meg, úgy véli: számára Karácsony Sándor nem szavakkal, hanem fametszeten Mata János (az egykorvolt debreceni Karácsony-kör neves tagja) ábrázolta legplasztikusabban. Ez a kép fekete-fehér, de mégis „színes”. VOLTAK HÍVEI — de szép számmal ellenségei is. Nem csoda tehát, hogy ama bizonyos zord ötvenes években annyira elfogadhatatlan, „egzaltált vallási próféta” lett, hogy utána szinte kitörlődött a magyar tudomány- és gondolkodástörténet emlékezetéből. Karácsony Sándor 61 éves koráiban, 1952-ben halt meg, „ágyban, párnák közt (ami akkoriban sokaknak nem adatott meg) ám az a tény, hogy az őt éltető összes közéleti, tanári-íréi aktivitás fórumaitól megfosztották — maga volt a „halál”. Voltak és — ma már egyre fogyó számban — mafélelemmentes élet gyakorlása volt, hanem a szolgasors eltűrése. Karácsony számára azonban az élet ott kezdődött, ahol a gúzsbaikö- tő sablonok végződtek: nem tűrte, rosszul viselte az áuto- nómiaromboló, a természetes élet fölött uralkodni akaró „absztrakt” előírásokat. Pedagógiai hatása is éppen ennek a küzdelemnek a sugárzásából adódott. Tudós gondolkodóként is természetellenes, oktrojált kényszerek lebontásáért küzdött, TÍZ VASKOS KÖTETBEN megírt társaslélektani rendszere is azért tanulságos olvasmány, mert egy olyan „rendszer” ez amelyben tudomány és intuíció minden kényszer . nélküli természetes összeolvadásban jelenik meg. Ebben kétségtelenül van valami zavarba ejtő. Tudomány és lírai instrukció? Racionalitás és irracionalitás? Hideg ész és érző szív? Karácsonynál ez a szintézis valóban létrejött — nem kevés feszültség árán. Mégis: ő olyan gondolkodó volt, aki azt ;) „bűLátogatóban KARÁCSONY SÁNDOR Mata János fametszete. Magyar Élet, 1944. szept. radtak tanítványai, akik a nehéz időkben is kitartottak Karácsony mellett, átmentették örökségét a pedagógia, lélektan, nyelvészet, néprajz, stb. speciális szakterületeire; általában mindenütt, ahol dolgoztak és dolgoznak egy sajátos reformmentalitás úttörői. Esetükben azonban arról van szó, hogy — noha munkásságuk nincs eredmény és hatás híján — mégis egy aránylag szűk tanít- ványi csoport tevékenységére utalhatunk. A szélesebb tudományos és egyéb közvéleményben kimutatható tájékozatlanság és bizonytalanság oka (mindenekelőtt mesterük, Karácsony személyét illetően) feltehetően az elmúlt (de még igazán ki nem múlt) évtizedék traumái nyomán felsebzett politikai mentalitás amnéziás görcseinek következménye. Ez a „görcs” — Karácsony körül is — va- • lószínűleg csak . akkor fog tovább oldódni, ha az autonómiának igazán tér nyílik a szükebb és tágabb közéletben, a tudományban és a politikában. Ha a szabad vizsgálódás és a szabad egyéniség jut uralomra a „kollektivista”, valójában a szerves módon kialakult közösségeket leromboló világ- megváltó víziók helyett. Karácsonynak — és persze sokan másoknak is — éppen azért jutott mostoha sors, mert oly korban adatott élniük (és halniuk), amikor sem emberként, sem magyarként, sem tudósként nem voltak szabadok — csak szabadságharcosok. A legfőbb polgárerény nem a vészmutatványt” valósította meg, hogy egyszerre tartotta tiszteletben a tudományos ■racionalitás szabályait, és tágította e „szabályokat” felfelé (tehát nem rombolta le és visszafelé) a megismerés határain túlra. Karácsonyban ugyanis a tudomány és társaslelki feszültség áhítatos foka együtt volt meg. A ráció és irracionalitás határán egyensúlyozott —akkor, amikor a „korszellem” (jobbról és balról is) eleve egyensúlytalan volt. Nem csoda, ha sem a kor- társak, sem az utókor igazán nem tudta „bekategorizálni”. Valószínűleg nem is lehet — nem is kell. Karácsony Sándor valóban nehezen kategorizálható egyéniség és gondolkodó volt, de feltehetőleg nem is nevének és „tanainak” intézményesített kultuszától — se kultusz ilyen vagy olyan ideológiai, politikai, netán tudományos kanonizálásától — remélt „üdvözölni” utókorában. Számára inkább az volt a fontos, hogy egy potens kultúra élő tagja lehessen: ahol a hagyományoktól nem meg- hanem felszabadulnak az emberek, ahol ezért az egyes ember autonómiája is valóság — még halála után is. Amíg ez azonban „utópia”, addig mindezek oldása céljából meg kell kérdeznünk' ki volt Karácsony Sándor — és: „ez az ember, ez a nép, ez az állam hogyan lett azzá, ami”? Lányi Gusztáv egyetemi docens a kiváló körzeti orvosnál Időpontot egyeztetni, találkozót megbeszélni talán a körzeti orvosokkal a legnehezebb. Idejük kiszámított, előre megbeszélt, percnyi pontossággal eltervezett program csak nagyjából létezik számukra. Nem miattuk van így. A legpontosabban kialakított napirendet az élet egyetlen pillanat alatt húzhatja keresztül. Egy sürgős, netán azonnali hívással, egy súlyos beteggel szemben az újságíró teljesen másodlagossá válik. — így igaz —, ismeri el dr. Viberál Béla vasmegyeri körzeti orvos. — Bár a munkarendben nincs semmi rendkívüli — mondja. — Egyik professzorom szerint ugyanis a körzeti orvosok munkaideje kinevezésüktől kezdve halálukig, illetve nyugdíjaztatásukig tart. Nálunk nincs blokkolóóra, jelenléti ív, nincs pontos munkakezdés, rhint ahogy pontos befejezés sincsen. Az éjszakai keltésekről, hívásokról nem is beszélve. Falun mindehhez még az is járul, hogy itt egy szál magam vagyok, döntenem és dolgoznom is kizárólag egyedül kell. Dr. Viberál Béla immár harminckét éve kénytelen egyedül dönteni, s egy egész falu egészségéért önmagában felelni. Még fiatalon döntött az orvosi pálya mellett.- Apja a budaörsi repülőtéri építkezésen dolgozott, s ő kisfiúként átélte a főváros bombázását, látta elpusztulni az embereket. A Viberál család annak idején, a háború utáni határ- rendezésnek- köszönhetően a Csallóközből, a Felvidékről került Magyarországra. A történelem diktálta költözködést még gyermekfejjel élte át Viberál doktor. Fiatal orvosként a békéscsabai kórházba került, s akkor még azt sem tudta, hogy Vasmegy er a világon van. Hogy mégis idekerült? A történet egyszerűbb, mint gondolnánk, ráadásul mentes bármiféle romantikától. — Bejött hozzánk, fiatal orvosokhoz, a kórház párttitkára, s közölte, hogy Sza- bolcs-Szatmárban nagyon nagy az orvoshiány, s a megyébe fiatal, lelkes pályakezdőket várnak, mert égető szükség van orvosokra. Biztatott, fiatalok, ambiciózusak vagyunk, menjünk! Címeket adtak, hogy választani tudjunk. Tudja, én milyen szempont szerint választottam éppen Vasmegyert? Nevetni fog: a hangzás alapján, mégpedig nem véletlenül. Nagymegyeren születtem, azután Békéscsaba mellett, Me- zőmegyerben dolgoztam egy ideig helyettesként. Csoda, ha Vasmegyert választottam? — Amikor idejöttem, a lakosságnak mindössze 40—45 százaléka volt biztosítva. Fiatal voltam, szerettem és bírtam is dolgozni, mégis megesett, hogy nyári napokon, a legnagyobb dologidőben egyetlen beteg sem nyitotta rám az ajtót! Mindenki a mezőn volt, akkoriban nem értek rá az emberek betegeskedni. Volt hát időm olyasmire, amire ma már szinte egyáltalán nincs. Sorra ellenőriztem a kutakat, a boltok higiéniáját, végigjártam az iskolákat is. A közegészségügyi feladatok mellett tanácsadást, felvilágosító előadásokat tartottam. — A téeszesítés után szinte egycsapásra minden másképpen lett. A betegforgalom napról napra emelkedett, s ma már ott tartok, ha csak ötven-hatvan betegem van egy napon, úgy érzem, alig jött valaki. Csakhogy a legfrissebb példát mondjam: ma hétfő van, rekkenő meleg, szerencsére semminemű járvány nincsen, s kereken kilencven ember jött el a rendelőmbe. Az okokra kíváncsi? Megmondhatom. Véleményem szerint az emberek ma nemcsak hogy élnek, hanem egyenesen visszaélnek azzal a lehetőséggel, amit az ingyenes egészségügyi ellátás jelent! Az, hogy sokszor indokolatlanul is keresnek, csak egyik része a dolognak. A másik az a mérhetetlen módon megnövekedett igény, amit ma az önkéntes rokkan- tosítás lehetősége jelent. Ma ugyanis egyre többen azok is kérik leszázalékolásukat, akik err^ egyáltalán nem jogosultak. Ha egy nap csak 3 ilyen eset összejön, s egy-egy ilyen fél órát is elvisz, kész a nap! Tudja, én a betegeket, az embereket is meg tudom érteni. Itt van például ez a mai hétfő. Az emberek szombat, vasárnap még többet dolgoznak, mint hétközben. Háztájizás, házépítés, kinek mi a dolga. Ha ehhez valaki még két napon át szinte folyamatosan ivott is, akkor érthető, ha teljesen kivannak, s az orvostól remélnek segítséget. Három évtizedig én itt soha nem láttam részeg embert. Nem úgy most. Ezelőtt öt évvel például szíven szúrtak egy embert. Amikor odaértem, feküdt az utca közepén, s vagy ötvenen álltak körülötte. Képzelje el, egy sem volt közöttük legalább annyira józan, hogy el tudta volna mondani, mi történt... Igaz, mostanra mintha újra csökkent volna Vasmegyeren az italozók száma. Nem véletlenül. Viberál doktor ugyanis minden alkalmat kihasznál, hogy ha lehet szépen, ha kell, akkor csúnyán, de lebeszélje az embereket az ivásról... — Név szerint szoktam hivatkozni azokra, akik elitták az egészségüket, az itallal tönkretették a májukat, szívüket. Az egészségnevelésre egyébként is minden alkalmat megragadok, mert úgy tartom, a megelőzés százszorta eredményesebb lehet a gyógyításnál. Igaz, okulva a tapasztalatokból, én már nem a felnőtteket, hanem a gyermekeket próbálom megnyerni az ügynek. Velük még érdemes törődni, rájuk még lehet hatni. Dr. Viberál Béla az eltelt évtizedek alatt a falu apraját és nagyját megismerte. Ma már nemcsak a gyermekek nevét tudja, olykor a nagyapáét is, ismeri a család valamennyi gondját és baját. Igaz, nemcsak a falu, az egészségügy baját is világosan látja. Nem mindig örül az új rendelkezéseknek, némelyeket közülük majdhogynem a pokolba kíván. — Ez a most divatba hozott mértéktelen adminisztráció lassan megöli az orvosi munkát — mondja dühösen. Ma már ott tartunk, hogy nem az a jó orvos, aki eredményesen gyógyít, hanem az, aki ügyesen adminisztrál. S hogy a sok papír között elvész a beteg? Az lassan már senkit sem érdekel! Nem tudok örülni más, fent született rendelkezéseknek sem. Itt van például a társadalmi egészség- megőrző program. Szépen hangzott, annak idején magam is lelkes támogatója voltam, teljes erővel indítottam el újra a felvilágosító előadásokat. Próbáltam a korszerű táplálkozás, az ésszerű életmód mellett agitálni, a korábbi sikerek nyomán hittem, nem is eredménytelenül. S aztán egyszer csak jött az áremelés, amelynek során elsősorban a korszerű élelmiszerek árát emelték meg a legjobban. Itt van ez az új gyógyszer- rendelet is — bosszankodik tovább. — Bár mostanra némileg finomítottak rajta, még így is kész őrület. Főképp nekem, aki kézi gyógyszertárat is vezetek, mert a faluban sajnos nincs gyógyszer- tár. A korábbi egy óra helyett így most négyet-ötöt töltök adminisztrációval. Erről az egész kérdésről talán elég annyi: régen nagyon sok felvilágosító előadást tartottam, de alig jelentettem. Leszidtak, hogy nem csinálok semmit. Fordítottam a dolgon. Kevesebbet tartottam, de mindet adminisztráltam: megdicsértek, hogy jól dolgozom. Ez még önmagában nem lenne baj. Csakhogy az adminisztrációtól még nem lesz jobb a beteg közérzete! Dr. Viberál Béla az eltelt évtizedekben igen sok társadalmi munkát végzett. Volt tanácstag, szakszervezeti vezető, vöröskeresztes titkár, s még ki tudja, mi minden. Ma már nem vállal ilyen feladatokat, Hatvanéves, olykorolykor számadást készít. Júniusban a Semmelweis évfordulón Kiváló orvos kitüntetésben részesült. Büszkén mutatja a bordó bőrbe kötött elismerést, s közben mondja: — Nem vártam, de mit tagadjam, jól esett. Nemcsak én érdemeltem meg — nevet huncutul — még jó né- hányan a megyében megérdemelték volna. — Nagyon boldog voltam akkor, ott a Parlamentben. V-betűs vagyok, az utolsók között vettem át a kitüntetést, volt hát időm közben figyelni másokra. Elszomorított, hogy körzeti orvos, s főképp vidéki mindössze három volt közöttük. Pedig sokan, akik az íróasztalok mellett ülnek, elképzelni sem tudják, milyen nehéz egy körzeti orvos élete. — Kikapcsolódás? Ismétli fáradt mosollyal. Hét közben szinte egyetlen percre sem. Viberál Béla körzeti orvos most 60 éves. Mégsem megy nyugdíjba, mint mondja: teljes gőzzel dolgozik tovább, úgy mint 30 éven át? amíg ereje, egészsége engedi. Legfeljebb azt remélheti, hogy a jól megérdemelt nyugdíj idején majd több ideje jut gyermekeire, unokáira, s orvos- írnok feleségével élvezhetik végre a jól megérdemelt pihenés örömét. Kovács Éva y Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE
