Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
1989. július 8. fl Csalánszaaű délutánok Történt egyszer, ezerhét- száz - va 1 amennyi ben, hogy a szatmári püspök, és kísérete Jánkra indult vendégségbe. Nem nagy ugyan a távolság a két település között, de azért délidőben megálltaik valahol feleút- jában pihenni és ebédezni. Az Erge patak partján a vitézek szalonna sütéshez készülődvén elmentek a sűrűbe nvársnák való fát keresni. Nem messze a tanya- helytől berogyott tetejű, de ép falú épületre lelteik. A püspök maga is megszemlélte a felfedezett romokat, majd megtárgyalván a dolgot hozzáértő emberekkel arra a következtetésre jutott, hogy a helyen község állott valamikor, és ez a lakott hely nem lehetett más, mint az elpusztult egykori Zajta. — Ugyanaz a templom, ami most is az Égre mellett szolgál, te tudod melyikről van szó — fordult helyeslésért Tircsi Anti bátyánk Bujáki Kálmán századoshoz, akivel kettesben hallgatjuk a meglepően életszerű visszatekintést a falu múltjába. Vendéglátónk memóriáján hetven életéve nem hagyott nyomot, 'annál inkább egészségén. Befüg- gönyözött szobában piheni ki a legutóbbi kórházi kezelés viszontagságait, de kedélye irigylésre méltó. A határőrparancsnok nem járt messze az igazságtól, amikor őt ajánlva kijelentette idejövetelünk előtt: Anti bácsinál többet Zajtárói nemigen tud senki. — A ti kertetek alatt, ha rendesen megszántjátok még ma is téglát, követ vet ki a föld, — beszél tovább a fiatal századosnák Anti bácsi. Az álmostekintetű katona nyolc éve lakik és dolgozik itt, úgy látom meglepik a hallottak. — Na, szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne ölt- sem, Nagyma jtényból és Csanálosról a Károlyi grófok mindenekelőtt hét sváb családot telepítettek ide. Telket és negyven magyar holdat kaptak. Az el6Ő Tircsi, az ősöm 1775-ben jött ide. Hogy honnan, azt nem tudom, de az biztos, hogy Válfajon nagyon sok a hasonló nevű. Nem azért, hogy dicsekedjek, de az a Tircsi öt év múltán már bíró volt a faluban. ★ Az idős ember lebilincselő elbeszélését napestig lehetne hallgatni. Bujáki százados azonban a hely további nevezetességeit ajánlja. Kijövünk a hűvös szobából, mellbevág a hőség. A falu békés és halk, csak távoli gólyakelepélés hallatszik. Néhol elhagyott porták szakítják meg a virágokkal szegett házsort a nem távoli töltés felé vezető úton. Odaát már Románia. A határőrparancsnok magyarázatát adja fáradtságának. Nagy a „forgalom" odaátról, ezen a részen nem húzták fél a kerítést. Mondana többet is az ügyekről, de ahhoz be kellene szólni Bátorba, a parancsnokságra, engedélyt kérni... Inkább másról beszélünk. Kis mellékutcán ballagunk az Anti bácsi által ismertetett templomhoz. Valóban gyönyörű építmény, nem csoda, hogy állta az évszázadokat. A hőség ellenére is tocso- gós, mocsaras az emelkedő menti füves mező. Odébb mellig érő, poros levelű csalán ingadozik, valami szellő mégis csak jár. Csa- lánszagú a csendes délután. Átjárja az illat a levegőt, és sajátos hangulatot teremt. Aláfestésnek haragos dongóraj ad zenét, éppen a templomajtó szemöldökfája fölött van a fészkük. — Amoda az Erge — fordít hátat az épületnek a százados. Én nem látok más mint azt, hogy ott sö- tétebb a fű. Körbejárjuk az Isten házát. Sódert hordtak nemrég a hátsó traktus mögé, és leverték az alapoknál a vakolatot. Alighanem tatarozáshoz készülnek. — Látja, itt még én sem voltam soha — ütközik meg saját magán Bujáki Kálmán. ★ — Egyszer a Nyugatiban teljesen elérzékenyültem, mert valahogy nagyon jól esett nekem, hogy a vonat oldalára az van írva: Budapest — Zajta. — Kin György forgalmi szolgálat- tevő mesél ekként, aki Pre- gun János nevű kollégájával „őrzi" az állomást. E meglehetősen ritka név tulajdonosa nem kevesebb, mint negyven éve viseli az egyenruhát. A vasút itteni és környékbeli történetében legalább olyan otthonos, mint Tircsi Antal a hely históriájában. — Átment itt a sín nem messze, a fasoron túl, és Szatmár volt a végállomás. De mióta én szolgálok, csak idáig jön innen, visszamegy. A zajítainak van a világon a legjobb dolga, — tér vissza ismét a fővárossal kapcÄj- latos élményére — csak felül, és Pestig meg se áll. Vagyishát nem kell néki átszállni. Hosszú árnyékot vet már az állomás épülete, amint ikint megszemléljük, merre van a vaspálya vége. A sínen talán rántottét lehetne sütni, olyan még mindig a hőség. — Láttam csodálkozik a nevemen — tér vissza Kin forgalmi szolgálattevő beszélgetésünk elejének témájára. — Lehet, hogy én is sváb vagyok mint erre sokan. A Swarczkopfok, a Weiszenbacherek, a Stein- binderek... Még emlékszem, a nagyanyám úgy ringatta Jani öcsémet: slaf Janika, slaf Janika. Aludj Janikám. Arról azonban nem hallottam, hogy máma valaki is tudna németül a faluban. Zajta állomáson diskurzusunk alatt a napi nyolc vonatból egv se mutatta meg magát. A teherforgalom is minimális, így aztán — úgylehet — mi ketten a századossal voltunk aznap a legjelentősebb esemény. Én magam meg kijavíttatom egv súlyos tévedésem, aztán elbúcsúzunk. A sok bicikli vezetett félre, melyek az árnyékba támasztva pihentek. Azt hittem ennyi vasutas dolgozik, holott ennyi az aznapi ingázó Gyarmatra és Szálkára. Ennek már nem is olyan rengeteg. ★ Bujáki százados katonához illő erőszakot tett magán. és lassacskán elhessegette álmosságát, a szolgálat azonban még ennél is nagyobb úr. Barátságos kézszorításából érezni, hogy szívesen kalauzolt falujában. Igaz, hogy ő nagvecse- di — erre a tényre neve is következtetni enged — ,de mint mondja, már meggyökerezett. Figyelmembe a- jánlja még az öregek napközi otthonát, ahol sokat hallhatok Zajtáról. Licz Béláné energikus fiatalasszony, ö fogad a barátságosan berendezett épületben. Rajta kívül még egy munkatársa, idős ember viszont egy se. — Dolog van a mezőn, ilyenkor délutánra már nem marad egyikük sem — adja magyarázatát a szokatlannak tűnő ténynek. — Pedig most vagyunk 25-en. Leginkább délelőtt jönnek, nagyon szeretnek itt. Hasznos dolognak tartják, és szerintem is az. Inkább elszomorító, hogy fiatal emberből mind kevesebb van. Ez az épület is óvoda volt. Most a falu másik végén vannak az óvodások. Néni sokan, mindössze tízen. Nyolcán közülük ősszel iskolába kerülnek. Lassan elfogyunk... Elszáll a mosoly az arcáról amint idáig ér. Zajtán bizony nem nagyon van o- lyan dolog, ami az ittmara- dással kecsegtetné azt, aki itt születik. Se iskola, se tanács, se tsz... A gabonafor- galimi takarmánykeverője az egyetlen, ami jelentősnek mondható. — A busz se jön be Űj- zajtáig — fordít egyet beszélgetésünk fonalán Licz- né. — Látja, ezt írja meg, hátha végre meghallják a szavunkat — kap hirtelen saját ötletén — az iskolásokkal sokat kell gyalogolni. Még miattunk nem is nagyon szólnék, de van egy csípőficamos kislány az utcában, szegény anyjával nehéz neki elérni minden reggel. ★ A faluban alighanem híre ment annak, hogy idegen énkezett. A kiskapuból kíváncsi fejek kukkantanak ki, és rajtam kívül nemigen látnak senkit, semmit. A csalánszagú délután lassan estébe hajlik, de mindez a falu életében semmi változással nem jár. Két süldőlány bátorodott sétának, kiderítem, nem is idevalók. Egyik téglási, a másik Pest környéki. Nyaralunk mondják. Sok gyerek hazajön a nyáron, visszhangzik a fülemben Liczné hangja. Ahol laknak, nem nagyon viszik még őket elsőáldo- zásra. Itt meg augusztusiban a papunk megáldoztatja ő- ket. Erre nagyon vallásosak az emberek. Igaz, csak papot hatot a- dott a falu — hogy Tircsi Antal „statisztikáját" idézzem — a legutóbbi emberöltőben. Hogy is sorolta az öreg? Pedagógust is legalább hetet, katonatisztet ezredesig bezárólag számosat. Egy kis lokálpatriotizmus, alighanem a sajátja a hely krónikásának, mert még azt is megkockáztatta, hogy annyi érettségizettet, mint három másik falu. A szatmári végék nagyszerű krónikása is Zajta büszkesége lehet. Véget érni nem akaró elbeszélése még elmenet is motoszkál bennem. Menynyi tényt, adatot, évszámot, és embert ismert... Azon már meg se lepődtem, hogy „természetesen” az én rokonaimról is hallott már, apámat meg tisztelted. Esik Sándor Barangolás II Keleta Magyarország HÉTVÉGI melléklete 11 —í-
