Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

1989. július 8.

5

Még a megyén {jelül is akkora a különbség a természeti és közgazdasági adottságok között, hogy az egyes térségeket ajánlatos lenne külön egységként kezelni. Ez a kitétel nemcsak ebben a mai Nyílt vitában hangzik el, szóvá tették mások és máshol is. Sajnos éppúgy nemsok eredménnyel, mint azok, akik Szabolcs-Szatmár és most már Bereg hátrányait emlegetik fel az országos közvélemény előtt abban a reményben, hogy segítenek jobbra fordítani sorsunkat. Melyek ezek a sajátos különbözőségek, és hol vannak a legfájóbb pontok, miben keresendő a problémák feloldása, vagy legalábbis nyugvópontra helyezése? Beszélgetésünk résztvevői Kanyó László az MSZMP Mátészalkai Városi Bizottság első titkára, Szilágyi János a mátészalkai Krasznamenti Tsz elnöke, Végh János, a csengeri Lenin Tsz főmérnöke és Radványi János, a nyírmeggyest Petőfi Tsz termelési elnökhelyettese. Szerkesztőségünket Esik Sándor, a lap főmunkatársa képviselte.

I AU V;u

II Keleta Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Fáj« pontok a mezőgazdaságban

Kanyó László: „A szatmári

térség egy része nem alkalmas nagyüzemi művelésre itt teret kell engedni az egyéni kezdeményezésnek.’

Radványi János: „A hitelszűke térségünket hatványozottabban sújtja mint azokat, akik zsírosabb földeken, közelebb az ország belsejéhez élnek és gazdálkodnak.”

Szilágyi János: „Adókedvezményt annak, aki itt fektet be, sőt még befektetési hozzájárulást is.”

Végh János: „Szerintem az

emberek már ma is abban a stádiumban vannak, hogy akinek tehetsége és módja megengedi, az beruház.”

Esik Sándor: „Önöket bizonyos körök „vörös bárónak” titulálják, akik minden áron ragaszkodnak a székükhöz, és igyekezetüket tulajdonképpen poziciófél- tésnek tartják.

K. M.: Az aratás elején vagyunk. Utánunk az első és eddig egyetlen kombájnos- demonstráció, előttünk... Tényleg: sejthető-e, hogy a közeljövőben minek nézünk elébe itt Szatmárbán?

R. J.: Manapság még a közeli heteket illetően sem szabad jóslatokba bocsátkozni, annyira bizonytalan minden. Idő se nagyon van rá, mert minden percet kitölt a túlélésre való törekvés. Elértük azt, hogy hitelt már csak 23 százalékra kapnak a gazdaságok. Azt is hogyan: járunk utána napokat, heteket, és összekaparjuk felét annak, amit szerettünk volna. Kelle1 ne a pénz a műtrágyára, a növényvédő gépre, a háztáji meggy kifizetésére, nyakunkon az uborka, a melegben érik minden. Gyönyörű, ígéretes a határ, a kertek, a gazdálkodást pedig akadályozza a forgótőke hiánya.

K. iM.: A bank talán arra gondol: nem nagyon van biztonságban a kihelyezett pénze az ingatag helyzetű gazdaságokban.

R. J.: Ahogy nézem ezt a beszélgető kört, éppen nem a gyenge cégektől jöttünk össze. Mégsem számolhatunk be arról, hogy sietnének segítségünkre. A veszteséges tsz-ek helyzetére még gondolni is rossz. Hitel nélkül különben a mezőgazdaság, lévén évszakokhoz kötve jövedelme, soha nem tudott megélni, és nem is fog tudni. A hitelszűke azonban térségünket hatványozottabban sújtja, mint azokat, akik zsírosabb földeken, közelebb az ország belsejéhez élnék és gazdálkodnak.

K. L.: Még a megyén belül is nagy a térségünk elmaradottsága, ez szent igaz. Látni kell, hogy akkora a tőkeszegénység, amekkora teljesen megbénít bennünket. Nem tudjuk lehetőségeinket tartalommal megtölteni, pedig lennénék. Nem megoldott a tőkeáramoltatás, és sajnos az érdekképviseletünk sem.

K. M.: Mégsem voltak ott a legutóbbi Teszöv-küldöttgyü- lésen azok, akik mindezt szóvá tették volna. Sőt folyosói beszélgetésekből az szürem- lett ki, hogy volt valami tendencia jellege a szatmári és Bátor környéki tsz-vezetök távolmaradásának.

Sz. J.: Egészségtelen, hogy a megyében csak egy szervezet van erre a célra. Ami meg van, az sem áll a helyzete magaslatán. Nem titkolt célja a szatmári tsz-eknek, hogy saját szövetséget alapítsanak. Ütőképes, kicsi apparátussal, szerintem a titkárnővel együtt nem lehetnek többen ötnél. Olyan embereket állítunk oda, akiknek jövedelme semmi máktól nem függ, mint attól, hogy menynyit profitál tevékenységükből az itteni szövetkezet közössége. Még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy-egy különösen jól dolgozó munkatársa többet keressen egy gyakorló elnöknél. Megismétlem: még a nyáron végére akarunk járni ennek az ügynek, mert a mai rohanó világban minden 'késedelem óriási pénzekbe kerül.

K. M.: Bizonyos szempontból mintha késedelemben lennének. Egyre többet beszélnek-a privatizálásról. Sőt sokan földosztást emlegetnek.

K. L.: A szatmári térség egy része tényleg nem alkalmas nagyüzemi művelésre, itt teret kell engedni az egyéni kezdeményezésnek. Ugyancsak a vállalkozásoké a jövő azonban másutt, a jó tsz-ek- ben is. Nem kell félni a kis- tulajdoin térnyerésétől, sőt,

a jó tsz-ek élen járhatnak a tulajdon nevesítésével. Azt azonban tévedés lenne gondolni, hogy a tsz-ek szerepe azzal megszűnik, ellenkezőleg. Beszerzési, -értékesítési, szakmai, gépkölcsönzési és más feladatúk egyszerűen nem bízhatók másra. Ennek térségi összehangolása pedig az itt megalakítandó tsz-szö- vetségnek ad majd munkát eleget.

V. J.: Tapasztalatainik ösz- szegzése, az abból levonható tanulságok által közös kilábalási lehetőségek megkeresése: mind olyan feladat,

amit ma egy megyei szövetség, amiről még azt is megkockáztatnám, hogy egyszerűen megyeszékhely-centrikus, nem ad meg az ittenieknek. Valamennyiünk számára fontos lenne például azt felismerni, hogy van itt tőke, csak nem tudjuk megfogni. Ama gondolok, hogy az emberekkel nem szabadna hagyni kriptát, kerítést építtetni. Be kellene vonni a pénzt a termelésbe, mégpedig vonzó körülményeket teremtve.

Sz. J.: Ugyan, János nem nagy pénz az. Tudod mire lenne elegendő? Egy rossz MTZ-re egy-egy gazdánál. Sokkal nagyobb pénz hiányzik innen.

R. Nono... ne becsüljük le. Gondoljátok meg: a mi tsz-ünk tavaly 80 milliót fizetett ki béren felül a felvásárolt és tovább értékesített termékekre.

V. J.: Na, íátjátok ... Szerintem az emberek ma is abban a stádiumban vannak, hogy akinek tehetsége és módja megengedi, beruház. Az egy kocsi mellé nem még egyet vesz, hanem utánfutót, ami termelőeszköz. Nagyon fontos lenne összetalálkoz- tatrai ezeket az érdekeket a közösével.

K. M.: Egy nagyobb tőke- injekció azonban mégis csak hamarabb vezetne célra.

K. L.: A tőkének megvan az a természete, hogy nagyon vonzódik a már meglévőhöz. Mi pedig nem sok mindent mutathatunk egy nyugati beruházónak. Tálán ismétlésnek tűnik, de még a paraszti munka leértékelődése is más és más az országon belül. Csak jobb gazdasági eredményekkel lehetne nagyobb hatásfokbal csalogatni, de eltekintve egy-két tsz-től, ezzel se nagyon dicsekedhetünk.

K. M.: Ha önök közül valaki tőkés lenne, mondjuk Münchenben, hová vinnék legszívesebben beruházni való pénzüket?

K. L. Én például Münchenbe ... Ott lenne a legnagyobb biztonságban. Ez mondjuk viccnek hangzik, de azt hiszem, van valami realitása ahhoz képest, ami Magyarországon várja a külföldit. Magyarországon belül pedig a keleti rész . . . Ugyan.

Sz. J.: Én egyáltalán nem látom annyira reménytelennek a helyzetet. Egyszerű kormányzati intézkedéssel meg lehetne oldani.

K. M.: örömmel vettünk búcsút az úgynevezett adminisztratív beavatkozásoktól.

Sz. J.: Én sem siratom.

Egészen másra gondolok. Adókedvezményre annak, aki itt fektet be, .sőt még befektetési hozzájárulásra is. Mindjárt nem állnának meg Pesten, vagy mondjuk Borsodban mindazok, akik pénzzel a zsebükben érkeznék az országba.

R. J.: Még a HHH-t, azaz a halmozottan hátrányos helyzetben lévőknek megítélt pénzt is nagyon vontatottan kapjuk meg. Amit pedig eddig igénybe vettünk, annak jelentős részét nem arra költöttük amire kellett volna,

azaz az infrastruktúra fejlesztése még mindig háttérbe szorul. Igaz, hogy foglalkoztatási gondokkal küzdünk, de hosszú távon mindenképpen az a jövedelmező befektetés.

Sz. J.: Még ennél sem szabad megállni, amikor a külföldiekre gondolunk. Nem igaz, hogy például a telefon- hiány akkora mumus. Ha igazán vonzó befektetés csábítana valakit, annak nem lenne pénz,, ötszázezerért Debrecenből beköttetni a crossbart. Van már rá példa.

K. L.: A már említett új szövetségünk egyik fontos feladata lesz a külfölddel önállóan felvenni a kapcsolatot. Nem ringatjuk magunkat illúziókban: ismerve az emberi természetet, tudjuk, hogy ha más keresi nekünk az ajánlatokat, esetleg elhappolja a jobbakat. Kell lenni itt annyi erőnek, ami elegendő ahhoz, hogy felvegye a kapcsolatot a nyugati tőkével. Ha saját lábunkra állunk, nem maradunk le folyton, amikor a jobbat osztják.

K. M.: Le a kalappal az előtt az energia előtt, amivel a tsz-vezetők ma a kilábalás'útját keresik. Sokan úgy tekintenek erre, hogy íme, veszélyben az egzisztenciájuk, mindjárt jobban igyekeznek. Elhangzott ugyan,

hogy az itt ülők erős tsz-eket képviselnek, mégsem kerülöm meg a kérdést. Mit szólnak ahhoz a véleményhez, hogy Önöket bizonyos körök „vörös báróknak” titulálják, akik minden áron ragaszkodnak a székükhöz, és igyekezetük tulajdonképpen pozícióféltés.

V. J.: Én nem tudom, hogy mit van félteni. Aki ma tisztességgel elvégzi a munkáját, az megél. Én például — igaz nem vagyok elnök — bízom a saját szakértelmemben és élettapasztalatomban. Akárhogy fordul a világ, tudom, hogy szükség lesz rá. Hogy mégsem zörög a hanaszt ok nélkül, azt viszont elismerem. Erre bizonyos tsz-vezetők okot szolgáltattak. Sok

helyen keveredik a vezetés és a magángazdálkodás. Még itt, vidékünkön is. A közösségnek okozott kár pedig aránytalanul nagyobb, mint az — egyébként tekintélyes — magánhaszon. A húsz—harmincezres fizetésen felül még egy-két hektár bérelt föld... A gép és a művelőeszköz, sőt sokszor a munkaerő is bizony előbb a vezető háztájiját illeti meg.

Sz, J.: A jelenség szerintem is élő. E 'kis panamák felmérhetetlen kárt okoznak. Kis panamák, mert nekünk itt vidéken még ebből is kevesebb jut. Már félreértés ne essék, nem nekem. Én csak azt látom, hogy egy-két velünk kapcsolatban álló vállalkozó az én jövedelmemnek többszörösét zsebre teszi, és nem kevés azoknak a száma, akik engem is, meg a vállalkozót is. így állunk ezzel a vörös bárósággal. Szó se róla, szeretem, amit csinálok és a kollégák többségénél is ezt látom, de távol áll tőlünk az elvtelen ragaszkodás pozíciónkhoz.

R. J.: A tulajdonviszonyok és a tagi érdekeltség formáinak rendezésével a helyére kerül ez az ügy és alighanem lekerüli a napirendről. Ma már nem is nagyon áll útjában az egésznek semmi.

Sz. J.: Másról van itt szó.

Annak leplezéséről, ami engem, mint parasztembert, mélységesen sért. Fúrják a mezőgazdaságot országos szinten, mégpedig nagyon durván. Támogatásról beszélnek, holott, még mi is befizetünk a költségvetésnek, pedig igazán kevés szegényebb hely van hazánkban.

V. J.: Ügy bizony! Ha ebben a témában nem kerülnek valós helyűikre a dolgok, 'levehetjük a zászlónkról a piacgazdálkodás kifejezést. Mert ami ma megy, annak egyelőre nem sok köze van hozzá.

K, M.: Ez nem teljesen

szatmári probléma, azt is mondhatná valaki, hogy az országban mindenkit egyformán sújt az agrárolló.

V. J.: Mondhatná. De azt nem, hogy áprilistól júniusig 411 milliméter eső verte a határát, mint a csengeri Leninét. Tavaszi búzát őszivel együtt kelni csak az lát, aki itt kel és itt fekszik. És csak az tudhatja istenigazából mi az agrárolló.

Sz. J.: Én gazdálkodtam a Hajdúságban, nincs is távol. De mégis ég és föld ott átélni egy ilyen tavaszt. Annyi mindig marad, hogy újra lehessen kezdeni. De tudom, hogy a csengenek már lánctalpassal aratnak. Micsoda költség az. A löszháti agronó- mus sose érti meg.

K. L.: Az a mi bajunk, rajtunk kívül más nem tudja, mi sújt bennünket. De az is lehet, hogy mindez a jövőhöz képest még nem is minden. Küszködünk a meglévő gondokkal, bízunk abban, hogy legalább helyesen látjuk meg őket. Felvázolunk kilábalási lehetőségeket.

megjelölünk célokat. De az idő ma nagyon gyorsan halad. Mindenképpen össze kell szedni magunkat, és élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a beszélgetés során érintettünk. Megismételni most csak kettőt akarok: élni a tulajdonreform és az egyéni vállalkozások nyújtotta kiút lehetőségével. Csak ezekkel valósulhat meg az a szellemi és kulturális felemelkedés, amit szeretnénk elérni. Közben pedig áramlanak haza az eddig ingázó emberek, itthon is veszedelem fenyegeti a meglévő munkahelyeket. Csaik a föld az, ami egyelőre biztos. Még ha olyan is, mint amilyen a csengeri fekete, a meggyesi homok és a szálkái, ahol mindkettőből akad elegendő.

SZ. J.: Nem csodálom, hogy hiányzik az optimizmus a szavaidból, sajnos kevés rá az ok. Én magam is nagyon kilátástalannak ítélem ma, 1989 júliusában a helyzetet. Régen járt rá ennyire a rúd a természettől Szatmárra, de a közgazdaságtól nem kevésbé. És tisztában vagyok azzal, hogy lapos az ország pénztárcája,- de ha most nem húznak ki bennünket a sárból, jövőre már nem lesz szükség semmilyen segítségre. Akkor elkerülhetetlen az összeomlás. Annak kára pedig az országé lesz. A gyors segítség olcsóbb, és a mezőgazdaságban legalább van kilátás a visszatérülésre.

Tagfelvételre várók ostromolják egy idő óta a szatmári termelőszövetkezeteket. Mi lehet a magyarázata a jelenségnek? Nagyon is egyszerű: „nevesítik” a vagyont, vagyis a tagok tulajdonába megy át a tsz-é. Sok helyen ez az arány eléri a teljes ingó és ingatlan értékének felét, esetleg meg is haladja. Most érdemes taggá válni, gondolják a kívülállók, akik előtt azonban az eddigi évtizedekben is ott volt a lehetőség. Most azonban nagyon hamar véget vetettek az ügynek. Mátészalkán, de másutt is a városhoz tartozó körzetben az év végéig azonnali hatállyal felfüggesztették a tagfelvételt. A tagság — a meglévő — jogosan határozott így, mert miért részesüljön a vagyonból „ingyen” az, aki most lép be. A jelentkezők persze fellebbezhetnek az elutasítás ellen a közgyűléshez, nagyon könnyen megjósolható azonban a válasz. Marad tehát az alkalmazotti státus.

A termelőszövetkezetek vezetése is „áramvonalasod- ni” fog a közeljövőben. A kényelmes irodák népessége rohamosan csökken, de nem csak az adminisztratív munkakörben dolgozókkal. A szakemberek egy részétől is kénytelen lesz megválni a... Kicsoda? Valóban: ki dönt ki felől? Az üzlet és a munka se nem barátság se nem szeretet kérdése. Egy mérce van: az alkalmasság. De még ez is kevés, ha egyszerűen nincs szükség bizonyos posztokra.