Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
6 1989. július 1. Valóságunk közelképben Á lruhát ölt a provincializmus, bizonyítványát magyarázza a kis- szerűség, szárnyait a kondoi*- keselyű szép tartásával repülésre tárja a tyúk. A mindig végrehajtó, sohasem gondolkodó ember magyarázatot, mentséget keres totyogására, az elképzelések örök hiányára, a „biztonságos”, vállalkozásmentes megoldásokra. Az egyik véglet bizonyára az lehetne, ha a vidéki - ség problematikáját, egyetlen mozdulattal le akarnánk söpörni a társadalmi vizsgálódások boncasztaláról. De a jelenségek mégis, újra és újra fölsebzik még a kevéssé tudatos szemlélődő érzékenységét is. Az alacsonyabb bérek, a még mindig drágább közművek, a szerényebb elhelyezkedési lehetőségek, s a gyengébb ellátás, szolgáltatás szinte mindennapi beszédtéma. Ennek csak tükre a tömegkommunikáció, az információs hálózat, amely képtelen megszabadulni beidegződéseitől, s aránytalanul sokat foglalkozik a főváros ügyes-bajos dolgaival, országosnak képzelve azokat. De minek már megint a vidék-főváros ellentétet szítani?! Egyáltalán ki hozza újra és újra terítékre ezt a „nem létező problémát”, amikor jogállamiságunk felé haladtunk az amúgy is döcögős, járatlan úton számtalan égetőbbnek tűnő gond szorongatja a társadalmat ? A kérdést esetenként a legnagyobb jószándékkal lobbantják szemünkre azok, akik nem érzik a valóság szorongató, nyomorító, hátrányos helyzeteket teremtő elemeit. Nem érzik, mert nem élik, hiszen fővárosi létükből tekintve — jobb esetben — minden életterükön kívül eső jelenség „máshol” van, rosszabb esetben „lenn”, vidéken, s egy vidéki utazás számunkra legalább annyira kaland, kuriozitás, mint egy afrikai vadászat. Történelmi örökség Aki azonban a jelentőséget (legalább) el-, vagy fölismeri, annak a történelmi hátteret kell mindenekelőtt megrajzolnia. A trianoni béke következményeit tragikusan későm ismertük föl, különösen a kisebbségi magyarság helyzetének. sorsának alakulásával kapcsolatban, a diktatórikus közép-európai államalakulatok keretei között. De ez a megkésettség jellemző a belső hatások vizsgálatára is. Hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy az ország területének kétharmados csökkenése, valamint a népesség egy- harmadának határon túlra kerülése nem jelentett komoly gazdasági, társadalmi, morális váltságot. Ennek szociológiai, politológiai, statisztikai, gazdaságtörténeti vizsgálata, sőt újra.vizsgálata adósságunk. Már csak azért is, mert kétségtelenül hozzájárult a főváros mértéktelen földuzzadásához, mert a menekültek több jelentős hullámának ideérkezése mellett olyan „vidéki”* centrumok szakadtaik le, amelyek történelmileg, gazdaságilag rendkívül jelentősek voltak az ország, a történelmi Magyarország életében. Pozsony, régi országgyűlések színhelye, magyar ko- ronázóváros, egyetemeivel, kereskedelmi, gazdasági funkcióval. A felvidéki bányavárosok, Kassa, a lengyelországi kereskedelem fontos állomása: Ung- vár, Munkács, Nagyvárad. Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Újvidék, hogy csak néhányat említsünk, szinte ötletszerűen a kisebb-na- gyobb gazdasági, társadalmi központokból. A menekültek első hulláma már a húszas években megérkezett, a két háború között a lassú szivárgás, s a második háború után egy újabb jelentősebb mozgás volt jellemző. (nyíltan legalábbis) nem foglalkozik a vidéki lót hátrányaival. Lehet a magatartás öntudatos is: „én itt, ezen nehezebb körülmények között is megmutatom!” De lehet beletörődő is az álláspont: „jobb esélyekkel rendelkezők, jobb módúak, városiak mindig is voltak és mindig is lesznek, ezen nem lehet változtatni.” Ahhoz, hogy valaki teljes egészében fölismerje másodrendű állam- polgári mivoltát, ahhoz persze kissé fejlettettb -társadalmi tudat szükségeltezárhatjuk ki a fordított irányú előítéletek létét. A legprofánabb a humor, amely sekélyebb vállfájai- ban az együgyűség és a fájnyelv összekapcsolásával, a tájszólások felszínes utánzásában keresi a neveltetés vitatható eszközét. De mindez csak egy jel. Ennél nagyobb veszély a teljes tájékozatlanság, az országos viszonyok ismeretének teljes hiánya. Az a szemlélet, amely a vidéken élőt élhetetlennek, tehetetlennek, tehetségtelennek tartja, hiszen a társadalmi himozduló (ha úgy tetszik), mint a főváros. Ennek oka egyrészt bizonyára az információik szerényebb áramlása, a távolság a központtól, és a már emlegetett „úgyis minden nélkülünk dől el” alapállás is. De — -nem idealizálva a képet — el kell ismernünk, hogy a kisebb létszámú értelmiségi réteg, amely „földközelibb” világban és nehezebb, hátrányosabb körülmények között él, kevéssé hiheti azt, hogy az ő elképzelései az egész társadalom elképzeléseit, véleIstván: Y idékiség, provincializmus A határon túlról érkezők célpontja elsősorban Budapest, a főváros, hiszen annak gazdasági ereje, dinamikusabb fejlődése ígért munkalehetőséget, megélhetést. Ez a folyamat -természetesen az ötvenes években újból felerősödött, mert most már a határokon belülről, a földjüktől szabadulni kívánó, attól menekülő parasztság jelenik meg, mint duzzasztó erő. A hatalmi magatartás is erősíti a fővárosközpontú szemléletet. A centrális szerkezetű államirányítás, a keményen fölépülő hierarchia nemcsak a Monarchia időszakára, s nemcsak a két», háború közötti periódusra jellemző. Budapest különleges politikai státusza a sztálinizmus időszaka alatt még hangsúlyosabbá vált. Az ipar szerepének túldimenzioná- iása,, a munkásság deklarált vezető szerepe, az értelmiség háttérbe szorítása, és az államapparátus központosítása mind-mind ez irányba hatott. Mivel kitapinthatóan egv átfogó társadalmi jelenségről van szó, csakis egy teljes társadalmat átölelő változás hozhat gyümölcsöt a tévképzetek, a jelenségek, s a valós sérelmek dzsungelében. Egy demokratizálódási folyamat pedig kimondottan jó esélyt ad egy ilyen erőfeszítésnek, hiszen nem képzelhető el demokratizálódás úgy, hogy közben a társadalom kisebb része másodrendű polgárnak tekinti a vidéki embert, vagy ha nem is tekinti annak, de létének szintje egy alacsonyabb lépcsőfokon tartja a perifériára szorult többséget. Periférikus jelenségből tudományos vizsgálat tárgyává kell tenni a kérdést, s a perifériára szorult létből az egyenlő esélyek világához kell közelítenünk. Éppen a jogállamiság felé vezető úton -nem feledkezhetünk meg erről. S bár hivatkozás egyre több akad: „a vidékiek érdekeit kívánjuk képviselni” felkiáltással, már a megfogalmazás is antidemokratikus, mert egy vélt felsőbbség helyzetéből nyúl „le” a vidék gondjaihoz. Valós tudat, hamis tudat Létezik-e egyáltalán a vidékiség tudata? Aki meglelete helyét a társadalomban, aki szilárd erkölcsi örökségként kapta életmódját, vagy úgy alakította életvitelét, hogy anyagilag, intellektuálisan sikeres, vagy sikeresen maszkírozott pályát tudhat magáénak, az tik, nem elég önmagában a halmozottabb hátrányos helyzet. Nem elég az értelmiségi lét, a lakástalanság, a kifizetés nyomora, a társadalmi gondolkodás hiánya a szolgáltatás, a kereskedelem, a művelődés alacsonyabb színvonala, illetve ezek fölismerése. Hogy miből is táplálkozhat a vidékiség, a hátrányos helyzet érzete? A valós elemekből már emlegettünk jónéhánvat az előbbiekben. Az anyagi létezés hátrányai, a szociális megítélés mellett azonban jelentős a társadalmi presztízs befolyásoló ereje is. Bizonyos pályákon szinte „szükségszerű” a karrier Budapesten való megkoronázása. Az a valós érték, amit ott (is) elismernek. Az az „igazi” pálya, amelyik megmutatja magát a „nagyvilágnak", bizonyítást nyer „odafönn”. A tudat másik táplálója lehet egyfajta kisebbségi érzés. Ez fakadhat az alulnézet torzulásaiból, amely minden „föntről" jött jelenséget csodának lát, eleve hitelesítettnek tekint, s amelynek legjobb melegágya a sznobéria. A kisebbségi érzést élesztgetheti még a demokrácia kóros hiánya, a döntéshelyzetekből való folyamatos kirekesztődés. Erre a magyarság történetében — társadalmi rendszertől függetlenül —, számtalan példa van. S miért is lennénk mi „idelenn” fontosak, miért is lennénk egyenrangúak, ha úgyis minden nélkülünk dől el. És ne higgyük, hogy ez a szemlélet függ a településnagyságtól, s mondjuk a megyeszékhely határánál megtorpan. Nem. A hierarchia tart az utolsó tanyáig, az utolsó emberi településig. Csakhogy a „rangsorban” itt a fővárost előbb a megyeszékhely, majd kisváros (a valamikori járások központja), azt a nagyközség, a társközség váltja fel. Az utolsó lakott településről nézve, ahol mindenből nagy a hiány, már minden „fönn” van. A vidékiség szorongató valósága itt a legnyomaszitóbb, s ezen nem változtat az a romantikus (többnyire tipikusan városi, értelmiségi) nosztalgia sem, amely azzal nyugtatja meg a lekiismeretét, hogy a kistelepülésen „nyugalom, jó levegő, egészség” van. Hogy ez a kép hamis, azt a hiányos orvosi ellátás, a drága utazás, a teljesen hiányzó szolgáltatások, a rossz oktatási körülmények, a kultúra hiánya és a létfenntartáshoz fölhasznált aránytalanul nagy emberi energia is bizonyítja. A tudat alakításánál nem erarchián nem jutott „föl”. „Lenn” van, tehát beletörődött helyzetébe. Aki „fönn” van, az többnyire saját képességeinek tulajdonítja karrierjét, pályaívének fölfelé haladtát. Nem ismerné el semmi pénzért, hogy a fő- és belvárosi iskola, a jobb művelődés körülményei, a családi háttér, az egyetem háttereként élő számtalan tudományos intézet, intézmény, s a fővárosi isme- rettségi kör lendíti, segíti útját. A közös fazékból nagyobb kanállal merítők, az ország asztaláról nagyobb falatokhoz jutók helyzetüket természetesnek tekintik, s ebből a helyzetből néznek minden országos méretű gondot. Nézeteiket pedig bátran ellátják a „közvélemény” címkéjével, mi több, a „nemzeti” viny- nyettót is bármikor rábiggyesztik. Föl sem merül mércéjük vonalkázásakor*, hogy ne csák a kétmilliós főváros — önmagát elitnek tartó — rétege nevében gondolkodjanak, nyilatkoz- zianiäk. így születik meg a „fából vaskarika”, a legveszélyesebb provinialiizmus, a fővárosi provincializmus. Amely önmagát attól véli európainak, hogy egy-egy kontinensnyi gondot hamarabb (és veszélytelenebb módon) vesz észre és tálal közügyként, mint a vidék több megyében is rímelő, tehát országos problémáit. Furcsa kombinált lencséi ű szemüveg ez, amely Európa perifériájának nézi a Balkánt, Kelet-Európát, de még csak a periférikus jelenség „rangján” sem foglalkozik a magyarországi vidékkel. Ha a „vidéki tudat” jelenségeit vizsgáltuk, akkor a józan, higgadt értékelés hangján szólnunk kell, kellene a vidék értékeiről is. Egyrészt mert a fővárosi provincializmus föl nem ismeri, másrészt mert az önbizalmában megrendült, perifériára szorult ember aligha lehet tudatában értékeinek. Pedig már csak az elkövetkezendő demokratizálódási folyamatot kísérő politikai harc miatt is elengedhetetlenül szükséges a vidék ismerete, s csak nyereség lehet valódi érdekképviselete.) Ebből a szempontból a ma még helyzeti előnyben lévő helyi hatalmi szervek az MSZMP és a tanácsok feladata, szerepe is vizsgálatra szorul. Itt helyben kell az önkormányzat, az alulról építkezés politikai elveit megvalósítani. S ezzel, a még meglévő előnnyel nem élni súlyos politikai hiba.) A vidék — nehezebb helyzete ellenére — politikailag mindig lojálisabb, higgadtabb, nehezebben------------------------------------ményét tükrözik. Itt nem zárt tudományos intézményekben — egyébként hasznos —, de zárt vitákban élik életüket a szellem emberei. Itt ütközni kell, mert itt — akár tényekkel is igazolható — még mindig nagyobb a társadalmi mobilitás, az osztályok és rétegek közötti mozgás, mint a fővárosban. Ez utóbbi egyébként sajnálatosan lelassult, megtorpant, az esélyegyenlőség — immár teljes — hiányával szinte el is tűnt a társadalom egészéből. De ha valahol még létezik, akkor a vidéki egyetemek, főiskolák vonzáskörzetében még tapasztalható. Nem akarom a „bűnös város” ostoba és át nem gondolt elméletét fölmeie- gíteni, de a familiálisabb mesterképzés, oktatás, szakmunkásképzés, a falvak zárványosabb világa több hagyományos értéket őrzött meg, mint a város jobban elidegenített társadalma. A kisebb közösség kontrollja erősebb is, mint a már közösségnek nem nevezhető konglomerátumé. De ne idealizáljuk a jelenségeket, a bomlás, az átalakulás itt is megindult. Mivel azonban nem haladt oly előre az újfajta erkölcsi „civilizálódás”, az ember visszafordíthiatóbbnak érzi a folyamatokat, vagy újra- teremthetöbbnek az értékeket. Az emberszabásúbb világ megőrződését egyébként a pénzhiány is segítette. Nem sikerült a megalománia korszakában annyi — egyébként értékes — épületet, környezeti elemet elpusztítani, mint máshol, mint a centrálisabb helyeken, ahol az újat építés mámorában sok érték tűnt el. Hatásokf ellenhatások A rossz értelemben vett provincializmus megtermi a maga büdös, ám színes virágait a művelődés szép fáján is. A hátrányos helyzet elemeit ezen a téren már soroltuk: a leromlott művelődési intézmények, a szak- emberhiány, az értelmiségi réteg megritkulása, faluról való eltűnése tény, következményei szinte kiszámíthatatlanok. Viszont sejthe- tőek: a közösségek szétesése, az analfabétizmus újratermelődése, a társadalmi mobilitás megszűnése, hogy csak néhányat említsünk. A művelődés „magasabb” szintjein, a művészeit helyi megn yi 1 ván u 1 ásának világában azonban már súlyosabb a helyzet. Szinte nyomasztó a kritika hiánya, a megmérettetés, az igazító szó hitelessége. így aztán virágzik a dilettantizmus, s a könyvkiadás lehetőségeinek megszaporodtával bármi igazolhatja önmagát. Igazán jelentős egyéniségnek kell ahhoz lennie valakinek, hogy kiemelkedjék a köznapi „művészeti termelésből”, a képcsarnokinál is rosszabb táblaképtermelésből, a megrendelők , nívótlain kiszolgálásából. Hatalmas a hivatalos, az állami mecenatúra felelőssége. Ha régi sztálinista szemléletével nem tud leszámolni: nevezetesen azzal, hogy — mint pozícióban lévő, hatalmi tényező — nemcsak megrendel, de diktál is, akkor szerepe egyhamar elsorvadhat egy plurálisabb világban. (Sokszor bizony a hozzáértés hiánya is ordító melléfogásokat eredményez. S szétzilálja, fölparcellázza a művelődés, a művészeti élet területén dolgozók territóriumait, ellentéteket szít, klilkkeskedő, kisszerű világot hoz létre.) A másik magatartás: a megbocsátó, atyáskodó szemlélet, amely a „jó éi nekünk. hiszen ez á mi kutyánk kölyke, segítsüK’”,' elvtelen művészpártblő, menedzselő magatartást valósítja meg. (A színiház talán éppen „területenlkívüLisége” okán már országos mércének tud megfelelni.) És aztán elárasztja a vidéket is az országos vidékiség. A szennyirodalom, a szennyzene, a bizsu-képzőművészet, a belterjesség, a tömegtermelés. Miután a „hatalom” deklaráltan ki vonult a közvetlen művelődés- és művészetirányításból, leszokott, á „ké’zipeó:. ” zérlésröi" (egyelőre persze ’ csak deklaráltait)', el fs éri-’' gedte a kormányrudat. Utat engedett a gátlástalan, értéktelen kereskedőknek. Ennek a tétovaságnak még — bizths vagyok benne — meg fogjuk fizetni az árát, a társadalom morális romlása már amúgy is intő jel, a művelődés értéktalenedé- se szintúgy. Pedig a vidéknek itt is van esélye: a helyi hatalom most már önállóan dönthet arról, hogy közegében mit pártol. S hogy megtűri-e a meghökkentően moderfi és bä tor középületek tövében,'” egy szépen alakuló’ város- kép elemei között áilakó-s‘) dal más rockot, a moslék zenét, vagy a demokrácia szent nevében oda utasítja, ahová való: a piacra. A demokratikus irányítás ugyanis nem azt jelenti, hogy mindent lehet, hogy a gátlástalan harácsolóké a világ. Meggyőződésem szerint sokkal inkább azt, hogy a csendes többséget is, a tétován értéket keresőket is megvédem a mocsokáradattól, s azt is, hogy orientálok, befolyásolok. Persze ez utóbbit türelmesen és hozzáértéssel az arisztokratizmus látszatát is kerülve. A változás iránya Mivel már írásunk számtalan messzire kalandozó ösvényén megtettük az első lépéseket, kitűztük az első útjeleket, érdemes lenne a részjelenségek vizsgálatára energiát szánni a tudományok eszközeivel. Éppen azért, hogy a fölvetés valódi szintézissé váljék. S azért is, hogy fölismerhessük, hogy egy teljes társadalmat átható jelenség csak a társadalom egészének megváltoztatásával módosítható, a negatív jelenségek csak az egész megváltoztatásával tűnnek el. || Halat a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE
