Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
1989. július 29. I Kelet a magyarorszáo HÉTVÉGI MELLÉKLETE A főorvosasszony Egymás felé vezető utak A legtöbb ember számára két család a döntő: az, amelyet maga alapít és az, amelybe beleszületik. A kisbaba nemcsak testi táplálékra szarul, fiatal szívét is táplálni Ikell. Szükség' van a „fészek” melegére. A gyermek még megközelítőleg sem fogja fel a szó értelmét, de megérti a szeretet anyanyelvét. Még értelmével nem, de érzelmeivel tudomásul veszi környezetének hozzá való viszonyulását. Az el6Ő élmények és az első tapasztalatok Ikátöröllhe- tetlenül belevésődnek. Vajon milyen élmények rögződnek közel 400 gyermek lelkében, akik Szabolcs- Szatmárban csecsemőotthonokban nevelkednek? A megyében született minden 100 gyerek közül kettő ide kerül. Itt tanítják meg arra, hogy megismerje saját magát, és képes legyen kapcsolatot teremteni környezetével. Dr. Pethő Ágnes csecsemő- és gyermekgyógyász. 1976-tól igazgató-főorvosa a nyíregyházi csecsemőotthonnak. Harminc éves volt, amikor ebbe a munkakörbe került. Mint fiatal pályakezdőnek ez gyors sikernek számított — tele kudarc és síiker lehetőségeivel. — Kinevezésem előtt két évig már az intézetben dolgoztam, s így már tisztában voltam azzal, hogy körülbelül mit vállalok. Az orvosi és pedagógiai pálya között mozgott az érdeklődésem, mindig is orvos szerettem volna lenni. Kitartóan kutattam azt a területet, ahol a legtöbbet tudok segíteni az embereken. — Nálunk a családban az egymásért tevés, a másikkal való törődés természetes volt. Hatan voltunk testvérek, egyszerű iparos szülőik gyermekeiként nőttünk fel. Édesapám sajnos tizenöt éves koromban meghalt. Anyukám most velünk él, akinek kitartása, példája nagyon sok erőt adott a nehézségek legyőzéséhez. A puszta jelenléte is nagy támaszt nyújt. Ezért sajnálom azokat a gyermekeket, embereket, akiknek ez az érzés nem adatott meg. — Százharminc három éven aluli kisgyerekünk van itt Nyíregyházán, nagy csoportjukat (közel negyven százalék) a Megyei Tanács Egészségügyi Osztálya utalja be — mondja a főorvos- asszony. Amikor is gyors intézkedés szükséges, például a szülők szociális helyzete, vagy a gyermek betegsége miatt nem maradhat a családban. De nagyrészt sajnos olyan csecsemők vannak, akinek van apukája, anyukája, de nem törődnek velük. Nagyon kicsi remény van arra, hogy haza kerüljenek. Egyáltalán nem látogatják őket. Csupán húsz azoknak a szánnia, akiket néha megnéznek, s rendszeresen pedig kettőt a 130 közül. A felnőttek között sokan lelki roncsok, hihetetlen éhséggel nyúlnak a szeretet után. iLehet, hogy a gyermekkori élményekben vannak az okok, a szülők hiányos viszonyaiban: az ember kívánja azt, ami nincs, azt amit {nélkülözött. — Igen, a legnagyobb baj ott van, hogy a gyerekek egy részének nincs mihez, kihez kötődni. Ezt a hiányt igyekszünk mi intézetünkben pótolni, igen komoly erőfeszí- tósékkel. Tudijuk, hogy az első három év történései alapvetően meghatározzák a személyiséget. A szocializáció alapja az az elsődleges szeretetteljes kapcsolat, amelyet a gyermek anyjával teljes családjával él át első éveiben. Az ekkor átélt, megtanult élmények teszik alkalmassá későbbi kapcsolatainak kialakítására. A kezdettől fogva elveszett szülő vagy az elválás, súlyos testi, lelki sérelmet okoz. A gondozónők általában képesek az anya szerepét időlegesen helyettesíteni, a gyermekkel fejlődéséhez szükséges érzelmi (kapcsolatot kialakítani, fenntartani. Gsakhát kevés a stabil érzelmi állapotú, jó empátiás 'készségű fiatal nő. Pedig ez az alapja az itteni eredményes munkának. A gyerekek társas kapcsolatainak csírái itt kezdődnek, illetve itt születnék az első csalódások. A többször kifosztott felnőtt és társaskapcsolatok, egész életre szóló bizalmatlanság alapjai lehetnék. Gyermekeink fele 3 éves koráig visszakerül családjába, bár tapasztalatunk szerint ennyi idő alatt lényeges változás nem történik a család helyzetében. Remény inkább arra van, hogy a gyermék életképessége nő meg az itt eltöltött idő alatt. Az egymáshoz fűződő érzelmek, közös szokások hiányában viszont igen nehéz az újratalálkozás a szülőkkel. Problémás a nevelő szülőkkel való találkozás is, mivel tartózkodnak minden feleslegesnek ítélt ismerkedéstől, barátkozástól. Pedig a gyermek múltjának, személyiségének megismerése, tiszteletben tartása rendkívül fontos lenne. Sajnos nem mindig kerülnek meg-' felelő helyre. Fennáll az a veszély, hogy az így felnövő gyerekben torz családkép alakul ki. Kérdésessé teszi képességüket jól funkcionáló család alapítására. „A legrosszabb család is jobb, mint az intézet” — ezt a frázissá vált megállapítást nem igazolja a gyakorlat. Néha már szégyellem magam véleményem miatt, bár óriási segítőkészség, áldozatvállalás van mögötte, de szerintem egy kegyes hazugság az örökbefogadás intézménye ... — Nem törvényszerű, hogy hazugság legyen, és jó lenne, ha nem maradna az. Az örökbefogadó szülőket én tisztelem, és nagyon nemes dolognak tartom ezt a gesztust, hogy felkarolják egy gyermék életét. Meg kell ám tanulni vállalni ezt a kapcsolatot úgy, ahogy van, és igazi értékét így nyeri el. Hasonlóan téves gondolat, magyarázat az, amikor is a félre értelmezett egyenjogúságunkban sok nő megfeledkezett arról, hogy nemcsak a saját dolga, hogy szül egy gyereket és majd fölneveli, vagy rábízza a társadalomra. Az apának nics joga ahhoz, hogy kivonja szerepét gyermeke életéből. Micsoda hallatlan önző dolog ez, s milyen borzalmas csapás egy kis emberpalántának. " Én elég kilátástalannak ítélem meg ezeknek a gyeÁ film és a színház világában rekeknek a helyét. Bár a csecsemőotthonban megfelelő gondozásban részesülnek a további sorsuk nagyon bizonytalan. — Tudom, hogy nagyon költséges, de a családokat kell alkalmassá tenni a gyerek felnevelésére. A segélyezésekkel nem érünk semmit. Személyes törődést nem kapnak, csak gyakran szemrehányást ezek a szülők. A szülő-gyermek viszonyéban kell keresni a kulcsot a megoldáshoz, mert szükségük van egymásra. Hogy igazán síkéiül jön emberi módon egymásra találniuk és együtt élniük, ebben kell és érdemes erőfeszítéseket tenni. Optimizmusom református, puritán neveltetésemben is gyökerezik. Érzelmileg közel áll hozzám a vallás tanítása, bölcsessége. Gyermekeimnek is szeretném mindezt átadni. Az ember lelki kiteljesedéséhez hozzá tartozik ez is. Sok pici gyerek sorsa nyugszik a vállán, akiknek napjaik és jövőjük alakulását nagy figyelemmel kíséri. Az elmondottakból eddig csak az derül ki, hogy milyen alázatossággal és elhivatottsággal végzi munkáját. Az édesanya, a feleség szeredében hogyan látja önmagát? — Azokat a gondokat én is végig élem, mint minden más családanya. Talán nem mindig jutott elég idő a két gyermekemre, de azt a szellemet, gondolkodást, ami munkámat is meghatározza úgy érzem sikerült nekik is átadni. A férjem is orvos. Mindketten nagyon sok energiát fordítunk munkánkra. Előfordul, hogy egymásra sincs időnk, a családunk „menetrendjéből” a közös vacsora nem maradhat ki, közben a problémáinkat is megbeszéljük. Nemcsak a munkahelyen valósítom meg a „törődés hierarchiáját”, hanem próbálom a saját otthonomban is ezt elérni. Hogy mindenki felelős valakiért, mindenki számíthat valakire... Bojté Gizella valöjaban színésznek KELLENE LENNI ahhoz, hogy megérthessük, miért a színpadi játékot tekintik igazi alkotó tevékenységnek e hivatás képviselői, s miért idegenkedik többségük a filmforgatástól, a kamera előtti szerepléstől. A néző számára mindegy, képernyőn látja-e kedvencét vagy a világot jelentő deszkákon, sőt sokszor a népszerűség forrása sokkal inkább a mozgó kép, mint a színpad. A színész számára azonban — úgy tűnik legalábbis alkotó légkör létrejöttéhez szükség van a nézővel való eleven kapcsolatra, arra a nehezen leírható, mégis létező áramkörre, amelynek a rivalda sem állhat útjátba. A nézőtéri csendnek — ezt el kell fogadnunk a színészektől — számtalan színe, hangulata, atmoszférája van, s ez mind jelzés a színpadon lévő számára, láthatatlan impulzusok forrása, és sók esetben fontosabb annál a tapsnál, amely a függöny előtti meghajláskor fogadja őket. Amikor azt mondja a színész, hogy ma jó közönség volt, akkor nem feltétlen az előadásvégi ünneplés időtartaméból formálja meg véleményét, hanem a darab alatti közönségreaikciók alapján. A filmszínésznek be kell érnie az utólagos közönségvisszhanggal, s tulajdonképp érthető, ha a színpadi siker ízét megismerek ezt nem tekintik igazi kárpótlásnak. Pedig vannak sokan, akik mind színpadi, mind mozi- színészként eljutottak a világhírnévig. A közelmúltban hunyt el Laurence Olivier, aki mindkét művészet kiemelkedő alákja volt, s bár ő maga is többnyire csak kirándulásnak és pénz- kereseti forrásnak tekintette a filmezést, de e tevékenység örömét megtalálhatta, ha nem is annyira a sze- repformálásban, ám a rendezői munkában mindenképp. Keze nyomát őrzik a feledhetetlen Shalkespeare-adap- tációk: az V. Henrik a Hamlet és a III. Richard, valamint a nálunk nem játszott Három nővér Csehov drámája nyomán. Aligha hiszem, hogy a filmszaikirodalom majd el akarja perelni Oliviert a színháztörténettől, az azonban tény, hogy az utókor számára mégis a mozgókép őrzi meg e nagyformátumú egyéniség művészetét. S hogy a színpad és a film milyen csekély távolságra van egymástól, s hogy az utak a két médium között milyen egyszerűen és magától értetődően vezetnék egymás irányába, arra éppen ő szolgáltatta a legkézzelfoghatóbb bizonyítékot V. Henrikjével. E FILMBEN A JÁTÉK a rekonstruált Globe színpadán indul, azt a benyomást keltve, hogy filmszalagra rögzített színházi előadást látunk. Finom rendezői leleménnyel azonban ez a helyszín majdnem észrevétlen módon tágül, és az események — középpontban az azíncourt-i ütközettel — valóságos helyszíneken, filmszerű körülmények között zajlanak tovább, majd Laurence Olivier, mint III. Richard. a befejezésben „lopja vissza” szereplőit a kinduló helyzet színpadára. E játék közben a Shakespeare^! szöveg érintetlen marad, s a nézőben ez az előadási forma az egységesség illúzióját maradéktalanul megteremti. A színház és a film a rengeteg rokon vonás ellenére sem hozható iközös nevezőre, mindkettő öntörvényű kifejezési forma, azért a különbözőségek tekinthetők dominánsnak. Alkilk erről elfelejtkeztek, s megpróbálkoztak az úgynevezett fényképezett színházzal, élvezhetetlen produkciókat hoztak létre. A filmszalag ellenáll minden olyan törekvésnek amely lényegétől eltávolítja. Laurence Olivier pontosan ismerte ezekét a különbségeket, ezért válhatott oly hitelessé például Hamletja a vásznon, holott ebbe a darabba néha még a színházi rendezők bicskája is bele- törik. Röviddel ezelőtt játszotta a televízió a Szebb dalt énekelni-t, egy részeges irodalomtanár és egy fodrász levelező hallgató történetét. A cselekmény annyira szobabelsőkhöz kötött és lassú volt hogy a nézőben a filmszerű megoldások ellenére az a benyomás születhetettt, itt egy eredetileg színpadra szánt mű adaptációjáról van szó. Ez az ellenpélda jelzi, hogy a formák hogyan fordulhatnak át egymásba, de a másik közegben nyilvánvaló módon vesztik el lényegüket. EZÉRT A LEGNEHEZEBB MŰVÉSZI FELADAT a klasszikus drámák filmre alkalmazása. A vászon másfajta ritmust, másfajta jele- netezést követel, s a kamera nyugtalanabb nézőpontot jelent, mint a színházi néző helyhez kötött látószöge. De hogy a feladat mégsem megoldhatatlan, arra a nagyon kevés kivétel egyikeként — vei — Laurence Olivier immár befejezett életművé- szolgáltatott példát. Hamar Péter Könyvespolcu Sorsok a múltunkból Évek óta fut a nyíregyházi rádióban egy helytörténeti sorozat: az Évfordulónaptár. A szombatomként és vasárnapomként elhangzó, há- rom-négyperces írások szerzője Láczay Magdolna, aki fáradhatatlanul kutatja szű- kebb pátriánk múltját, hogy aztán egy-egy dátumhoz, évfordulóhoz kapcsolód óam újabb és újabb, e vidékről elszármazott, vagy valami módon hozzánk kötődő személyiség érdemeivel megismertesse hallgatóit. Bár a szerzőnek a megyei tanács tudományos-koordinációs bizottsága által kiadott, most megjelent kötetében nem említik, talán nem tévedek, ha feltételezem, enek a rádiósorozatnák te része volt abban, hogy a Sorsok a múltunkból című munka — mind- annyiunk hasznára és örömére — megszületett, megalkotva ezzel egy rendkívül gazdag arcképcsarnokot. A válogatásnál minden bizonnyal a bőség zavarával küzdhetett a szerző, hiszen e „négy megye töredékéből” kialakított, hatezer négyzetkilométernyi képződmény — a mai Szabolcs-Szatmár megye — olyan örökséget mondhat magáénak, amelynek feltárása nemzedékeiknek adhat feladatot. Miközben ránk rója azt a kötelezettséget is, hogy a jó gazda gondosságával sáfárkodjunk ezzel az örökséggel. Nem csekély tehát a felelősség, hogy az utódok megbecsülésére, emlékezetére méltó személyiségék seregéből ki ítéltessék a legérdemesebbnek. Végül kevés híján kétszázan kaptak helyet a terjedelmes, négyszáz oldalas könyvben. Ennél persze sokkal többen szerepelnek a reprezentatívnak telkiinthető válogatásban, a már említett megyei arcképcsarnokban, hiszen a híres-neves családok (mint például a Báthoryak, a Bessenyeiek, a Dessewffyek, a Károlyiak, a Kállayaik, a Vayak), vagy a mesemondók, a nagybányai iskola festői is egy-egy címszó alatt olvashatók. A tizenegy fejezetre tagolódó könyvben egyébként igen könnyű eligazodni. Külön fejezetet kaptak a történelmi jelentőségű családok, személyiségek; az egyházszervező tudós papok, Balkócz Tamástól Taub Eiziifc Izsákig; a munkás- és parasztiküzdelmek vezetői, harcosai, Bartha Lajostól Mező Imrén át Zalka -Mátéig: olyan poitizáló földbirtokosok, ügyvédek, mint Böszörményi László, vagy a nevezetes Mikecz-dinasztia egyik tagja, Mikecz Ödön; tanítók, tanárok, tudósok sora; történetírók, hagyományaink őrzői, köztük még sokak személyes ismerősei, mint Csallány Dezső, Hársfalvi Péter, Molnár Mátyás, s a nagy mesemondók ; egy-egy szakma legjobbjai; aztán kutatók, feltalálók; újalbb csoportban az orvosok és gyógyszerészek, majd a mezőgazdászok, szakírók. A könyv legterjedelmesebb, egyben utolsó fejezete a művészetek jeles képviselőit veszi sorra, az írókat, költőket, a képzőművészeket, a film, a színház, muzsika kiemelkedő .alakjait. A már említett eligazodást jól szolgálja az is, hogy a kötet végén nemcsak személyek szerinti, hanem helységek szerinti névmutatót is talál az olvasó. Ajánljuk ezt a könyvet mindenkinek, aki emberközelben szeretné megismerni nagyjaimfcat; aki számon ■tartja az értékeit annak a tájnak, ahol született, ahol él vagy élt valamikor; aki maga is fontosnak érzi — mint Láczay Magdolna idézi könyvének bevezetőjében Eötvös Józsefet —, hogy meg ne feledkezzünk róla: „ ... a mezőn csak azt arathatjuk, mi már régen vetve volt.” Gönczi Mária film __ A KjJmvendége __
