Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

1989. július 22.

T

Kinek van hitele?

H Kelet

a magyaropszág

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Hosszabb ideje föglialikoz- tat a kérdés. Naponta olvashatok ugyanis felszólítóóhajtó jellegű megnyilatkozásokat arról, hogy hiteles vezetőkre van (lenne) szükség. Ami, ha jól értem, azt jelenti, hogy aki ma politikus, nem hiteles, aiki meg há- les, nem részesedik a politikai közhatalomból. Az ellenzék oldaláról jövő kritikai hángok érthetőek, ök pártállásuk alapján tekintik hitelüket vesztett politikusoknak az MSZMP reprezentánsait és ajánlják magukat a társadalom figyelmébe. Rendjén is lenne a dolog, ha csak az ellenzék oldaláról hangzana fel ez a tétel. De mire gondoljunk akikor, ha a kormányzó pártot képviselő, hivatalban lévő közember támaszt ilyen igényt? Feltehetően a hatalmat gyakorló párt érdekében kívánnak elfogadhatóbb tisztségviselőket.

Nem kell különösebben vájt- fülűnek lenni ahhoz, hogy meghalljuk e megnyilatkozások rejtettebb motívumát: az érdeket. Amin nem is lehet csodálkozni, ha politikáról van szó, hiszen az, egy manapság elszégyellt szerző felfogása szerint, érdekek koncentrált kifejezése és célja a hatalom (megszerzése, megtartása). Van azonban e hitelesség kinyilatkoztatásoknak egy olyan felhangja is, amely honi politikai közállapotaink fejletlenségének jele és egyszersmind sajátos veszélyforrása.

A hitelességet szóvá téve ugyanis a dolog természete szerint valakiktől elvitatják, valakinek meg odaítélik ezt az érdemet. Ki-ki vérmérséklete és ízlése szerint. Akárhogy is igyekszem azonban, bölcsebb következtetésre aligha juthatok, minthogy e megnyilatkozásokban a hitelesség hallgatólagosan annak számára feltételezett, aki éppen ezt az igényt támasztja. A bejelentés kiveszi őt a megmérettetés vagy még inkább a könnyűnek találtatás törvényi eljárása alól. Ezért folyik a nagy tülekedés, versenyfutás a minősítés időelőnyéért, mintha csak a szerencsésen megválasztott pillanaton múlna, hogy mire (menynyire) taksálnak valakit. A hitelesség ezzel nem tárgyszerű, evilági mivoltában, mint tényleges cselekvésekből, magatartásból kikövetkeztethető lényeg állítódik elénk. Sejtelmes, misztikus, végzetszerű és véletlenszerű formát ölt, kiemelődik az értelemmel megközelíthető fogalmak világából. A primitív varázslások hiedelmei a modem tömegtájékoztatás médiáiban hatásosan kábítanak. Ismét terjedőben vannak a mágikus képzetek, lassanként mindannyian elhisszük, hogy a megnevezés valóságot teremt. Nyugtalanít ez a tömegpszichózis, a „Sohase hittek annyi mindenben, mint amióta semmiben sem hisznek” — tünetegyüttese. Szándékaink szerint ugyanis meg akarjuk haladni az értelem állította célok hittételekké torzított fanatizmusát, az önmaguk ellentétébe fordult racionális jövőképek, a valóságos lehetőségektől elszakított politikai akarnokság ártalmas korszakát. Mégis, egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy már megint újfajta káprázatok fogságában vergődünk.

Kinek van hitele? A szó eredeti értelmében annak, akinek fedezete van egy megelőlegezett pénzösszeg majdani visszaszolgáltatására, esetleg kamatostól. A hitelnyújtásnak mindig van erkölcsi vonatkozása is. A tranzakció bizalmi ügylet. Jóhiszemű feltételezés által motivált szerződés. Szolid számítással végrehajtott bi-. zalomátruházási művelet, amely méltányos hozadékkal, hasznos megtérüléssel kecsegtet. Igen gyakran éppen nem az anyagi erő, hanem a jellem erkölcsi megbízhatósága az egyetlen biztosíték, amelyre ráépülhet. Sokszor nem is a szerződő fél közvetlenül még nem bizonyított erényei vagy képességei szolgálnak a hitelnyújtás alapjául, hanem az elődök, vagy a meghatározó környezet tradicionális és rá is átszármaztatható értékei. Akárhogy is van, egy a lényeg: hitelügyletekben nem hazár- díroznak. Legfeljebb kockáztatnak, de sohasem vakon.

Nincs ez másként a politikában sem. Ezért a politikai hitelnyújtás szokásszerű műveletének igen tág összefüggésrendszere van. Személy és szervezet szinte kibogozhatatlanul egybeszőve, múlt és jelen, valamint a jövőre vonatkozó „befektetési” ígéretek mind-mind külön mérlegelés tárgyát képezik. A politikai hitelszerződésnek társadalom-pszichológiai meghatározottsága is van. Elfogadott a hatalom, ha a köz- vélekedés eredményesnek ítéli. (Ezért kényszeresen eredményorientált.) A hosz- szabb időn át felhalmozott bizalmi tőke a sikertelenség teremtette, „meleg” helyzetekben hamar elolvad. A politikai kurzus hitelvesztése elfakítja a személyes érdemekét és tekintélyeket is. Ezért a politika az időleges- ség, a dicsőséges bizonytalanság világa, amelyben a sikerért úgy kell dolgozni, mintha státusunkat öröknek gondolnánk, egyszersmind tisztában kell lenni azzal is, hogy akár holnap megbukhatunk. Aki erről megfeledkezik, vagy ezt nem tudja, illúziókban ringatja magát. A politikai illúziókról viszont mégiscsák tudnunk kellene, hogy elkerülhetetlenül kudarcba visznek.

Ma igencsak hátrányos az MSZMP képviseletében társadalmi hitelnyújtásért folyamodni. A párt bizalmi válságot él át. Politikájának súlyos következményei hívei közül is sokakat elfordítottak tőle. Szocializmus-ideológiájának ígérvényei éppen a legfontosabb metszetekben (anyagi életszínvonal,, igazságosság, egyenlőség) bizonyultak hamisaknak. A tömegekben becsapottság és megcsalatottság érzés lett úrrá. A heves, indulatos elutasítás jeleit tapasztaljuk. A természetes indulat nem észszerű. Tárgyat keres magának, mert kiéléséhez bűnbakra van szüksége. S mert a múlton nem vehet elégtételt, gyakran a vétleneket bünteti. Nem mérlegel. Végletesség- gében igazsátalan, ám ennél is nagyobb veszélye, hogy nem ad lehetőséget javításra.

Sokan vannak ezért, akik úgy akarnak személyes hitelükből megőrizni valamit, hogy szervezetileg tagadják meg a közösséget pártjukkal. Ez egészen okszerű elhatározásnak látszik. Lelkiismereti döntés, amely tiszta lapot jelenthet a közszereplésben. Mégsem ilyen egyszerű a dolog. A nyilvános politizálás híján (— az eltelt negyven év jellegzetessége —) az 'emberekben nem alakulhatott ki a politikai mérlegelés kultúrája. Az, amely lehetőséget és valóságot történelmi ösz- szefüggésben vet egybe. Nálunk az ítélet- és véleményformálás leginkább egy másik síkban, az erkölcsében történik. Ennek jellegzetessége, hogy minden politikai történést erkölcsi szándékokból eredeztet, és a hibákat a politika erkölcsi züllöttségé- ből magyarázza. (Nem mondhatni, hogy ennek a vélekedésnek nincs ésszerű alapja. A hosszas, pláne sikeres hatalomgyakorlás törvényszerűen termeli ki az önhittséget, a tekintélyelvű megoldásokat és a kiváltságokat természetes előjogoknak tekintő uralmi magatartásformákat.) Ezért fennáll a veszélye, hogy hitelhagyottnak, túlbuzgó újhitűnek ítéltetvén az új sínekre váltó embert, megvonják tőle a politikai bizalmat. Nem új tanait fogják vitatni, inkább elvitatják új politikai státusát. „Aki ilyen állhatatlan — megbízhatatlan.” így szól a verdikt. Viszont meg- bocsájtást válthat ki, vagy éppen elismerést a politikai konzervativizmus, erkölcsi erénnyé színeződhet a rövidlátás: „Legalább hű maradt korábbi önmagához.”

De érheti meglepetés azt is, aki reform-elkötelezettségét, vagy — obligom kívül eddig — erkölcsi feddhetetlenségét szándékozna politikailag kamatoztatni. „Hol voltál mindmostanáig?” — mondják a korábban is hatalomközeiben politizálom. „Mitől lettél egyszerre ilyen tiszjtánlátó?, mit akarsz feledtetni azzal, hogy a politikai amnézia — emlékezetvesztés — tüneteit produkálod?” Aki bizonykodik, gyanús! Aki meg köztudottan tisztességes, váratlanul naivnak minősülhet vagy hatalomvágyának. Hogyan is szállhatna ringbe épp most, ha csak nem azért, mert úgy érzi, eljött végre az ő ideje. Visszafelé kérdőj éleződik meg. Egyszerre osak feltételezni kezdik róla, hogy nem tisztességes, csak óvatos volt, és most mutatja ki a foga fehérjét.

Ám ha e minősítéstől meg- menekedhetne is, idő telvén azon kell kapnia magát, hogy a politikai mozdulatlanság, pártjának tétovosága és eredménytelensége személyes tekintélyét kezdik felfalni. Ezért nem győzök csodálkozni a közjogi vagy más méltóságokban gyanútlanul pá- váskodó, vagy szerényebben magabiztos tisztségviselőkön, akik megtévesztve a hiúság szirénhangjaitól, úgy hiszik, hogy személy szerint korlátlan hitelük van. Politikai rövidlátás ez, a változékony helyzet hibás elemzésén és értékelésén alapul. ÉS persze erkölcsi gyengeség is: alázatot nélkülöző önhittség.

De rosszul gondolkodnak új pártjaink szószólói is, ha úgy vélekednek, hogy terhelő múlt híján magától értetődően kijár nekik a bizalmi előleg, az előlegezett bizacn<-\

lom. A,-hitelezés ugyanis valószínűségi számítás is. Alapja a múlt. Ä tőkekihelyezés eddig tisztes hasznot hozott. • A kockázat elviselhető volt, a felek bizónyítött képességei és jelleme alapján. Akinek nincs múltja! ánhglf bizonyosan nincs hibája vagy vétke, de nincs bizonyított erénye sem. (Csak kozbeve- tőleg jegyzem meg: a „nekünk nem lesz olyan múltunk” szónokias kortesbeszéd — elmondták — bármilyen jól hangzik is, ön- és közveszélyes. Ha komolyan gondolják, akkor nagyralátó eszme, amely biztosan vezet a' már megtörtént múlthoz. A tévedhetetlenség mítosza

szükségképpen tévedésekben foszlik szét. Ha meg csak mondják, a ködösítők politikai erkölcséből ad látleletet.)

Egy darabig elmegy a dolog azzal, hogy a sikertelen, vagy csalárd adóst szapul- juk. Az MSZMP-t ezúttal. Minden bizonyított ostobaság vagy rosszhiszeműség amott, emitt a bölcsesség és tisztesség nyilvánvaló jelének minősül. További helyzeti előny, hogy aki hitelügyletekben eljátszotta a bizalmat, megvan fosztva az újabb befektetési ajánlatok megtételének lehetőségétől. Pedig aligha tagadhatnánk, hogy az adós fizetésképtelenségének rajta kívüli okai is lehetnek. A termést elverheti a jég, a bánya beomolhat. De ez is, a tőkeerő hiánya is, nem csupán üzleti, morális gyengeségnek is minősül. Ezért míg rátermettségét sikeres vállalkozásban nem bizonyítja újra, aligha bíznak rá nagyobb összeget.

Hogy a képletes beszédről a politikára térjünk: a politikai bizalom megingása és a mögötte tornyosuló indulat lehetőségektől fosztja meg a múltjából okulni képes közszereplőt. Lehetőséget inkább annak kínál, akinek nem volt még módja hibákat elkövetni. Gyakran megesik — ma is látni jeleit —, hogy az elégedetlenség földtől elrugaszkodott ígérgetéseket részesít előnyben józan számítások ellenében. A hatalmon kívülről könnyű, elfogadott és — valljuk be — hasznos dolog felülígémi. Egy darabig. Mert aztán megint cs'ak a „józan ész” morális logikája tör utat magának. Erényből önellentétévé fordulhat át az ellenzéki kritika és ígéret is. „Ti is csak beszéltek!” Ez is hitelmegvonási szándékot kifejező hangoltság. Hallom az ellenvetést: „Dehát

hatalom nélkül?!” A közvéleményt s benne elsősorban a gyakran lekicsinylőén megidézett úgynevezett hallgató többséget nem szabad lebecsülni. Már tudja, ami tény: az ellenzék még nincs hatalmon bélül, de már nincs hatalom nélkül. És innentől kezdve mindenért, ami nálunk történik, felelőssége van.

Ügy látom tehát, hogy átmeneti korszakban ingatag dolog a politikai hitelesség. Ideig-óráig a próbálatlanság ártatlansága, a (viszonylag) tiszta jellem, vagy ellenkezőleg, a manipulativ játékok, (lásd kinek sikerül magát hitelesnek megnevezni valaki más ellenében) elegendők lehetnek hozzá. De inkább előbb, mint utóbb felvetődik a társadalmi szerződő fél részéről az eredménykényszer ■szempontja. „Mit teszel, meg- ' mondom ki vagy”. De még ez sem elég. „Milyen eredményivel tetted?” Ez pedig ugye, ;már*lhWn csak tőlem függ.

. Aki a politika porondjára lep, nem hiheti, hogy hitele mitikus erő, amely személyéből árad. Azt se, hogy mások hitelének rontása alkalmas eszköze lehet a személyes varázs fenntartásának. Egyesült erővel! Egy új társadalmi (hitel-) szerződés megkötésének feltétele a politika oldaláról. Sovány eredményt hozó gondolatmenet, mondhatja a kedves olvasó. Lehet, de manapság az ösztövér igazságok korát éljük. Hitele meg a gondolkodónak (a szerzőnek is) csak annyi van, amennyit előlegeznek neki.

Kiss Gábor

Vélemények kulturális életünkből

A helyzet ma és tegnap

(A közművelődés gyakorlatáról)

VALAMENNYIEN TUDJUK, hogy a hivatali etikettek, a konzerválódott szokások, szabályzatok érvényesítése miatt, csak bizonyos időszakok eltelte után kapnak lehetőséget a szakemberek a visszatekintő, az elemző munkára, egyes koncepció megfogalmazására, a magunk részéről mégis szükségét éreztük egy köztes idejű, még a régi szempontsorok, határozatok szerint folyó szakmai munka általános átértékelésének, a gyorsan változó társadalmi folyamatokhoz való igazításának. Ennek hiányát elsősorban a szakképzetlen állomány tehetetlenségből fakadó „munkaintenzitásán”! eredménytelenségén, tömegesnek is nyilvánítható pályaelhagyási jelenségeken, a nyolcvanas évek közepétől, elsősorban a kisebb településekre jellemző közművelődési eseménytelenségeken, e tevékenységi körök szinte teljes leépülési folyamatán lehet leginkább utolérni.

Bennünket, mint az ügyek iránt elkötelezett, türelmetlen típusú népművelőket mindig is az bosszantotta, hogy legtöbbször csak a 24. órában akarunk cselekedni, pótolni, jóvátenni mindazt, amit a folyamat közben nem vettünk észre nem korrigáltunk, s ilyenkor is mindig valami kötött játékszabály alapján cselekszünk. Megítélésünk szerint azért szoktunk lekésni, hacsak egy lépéssel is, a még aktuálisan megoldható feladatainkról, mert nem a perspektivikus, hanem valami megmagyarázhatatlan okok miatt, az eseményeket követő konzervatív módszerek hívei vagyunk. Vagy a túlzott jogszabályok és hávataltisztelet, s annak merev értelmezése, vagy a rendelkezésre álló szakembergárda értelmi szintjének, kezdeményezőkészségének alábecsülése lehet az efféle magatartásformák kiváltója, magyarázata.

ÍGY AZTÁN NEM VÉLETLEN, HOGY NAPJAINKRA ALAPPROBLÉMÁVÁ, ALAPKÉRDÉSSÉ VÁLT, vajon a közművelődés szekere jó utakon jár-e? Sokak szerint nem, mert akinek korábbról is vannak tapasztalatai, látja és bánja, hogy az eredményességet még pozitívan befolyásolni tudó mozgalmi jelleg is beépült a hivatali mechanizmusba, annak elvei, törvényei, előírásai, szokásrendje szerint kezdett el funkcionálni, s bizony ezek rossz előrejelzések a szakma jövőjét illetően. Hasonló ok-okozati összefüggéssel jelöljük, jellemezzük és előrevetítjük a művészeti mozgalom. a közösségi tevékenység jelenét és jövőjét öf,‘§§gf£. tartunk az aktivitás teljes leépülésétől. Útját kell állni a közművelődés irányításával kapcsolatos téves értelmezéseknek. Az emberek szabadidő eltöltésének mikéntjét, legfeljebb szokásrendjükhöz igazodva lehet elképzeléseinkhez közelállóan befolyásolni, de hivatali előírásokkal, új szokásrendek rájuk kényszerítésével, lehetetlen, de ugyanakkor jogalap nélküli vállalkozás is.

Gondoljunk csak egy amatőr művészeti csoportok közreműködésével rendezett szakági bemutató zsűrijének értékelési gyakorlatára. Egy-egy színvomál alatti produkciót akkora kritikával illetnek, hogy a műkedvelő soha az életben nem vesz kezébe hangszert, örökre abbahagyja az éneklést, a táncot. Legalább is nem szívesen lép többé a nyilvánosság elé — mert megszégyenítve érzi magát — legfeljebb falubelije, csoportvezetője unszolásának engedve, de már nem belső motivációktól indíttatva és kényszeredetten, csupán betyárbecsületből vállalja a korábban még örömet szerző fellépést. És itt vesztette el értelmét és önkéntes jellegét az amatőrizmus, amikor már nem a maga kedvére, hanem külső vezényléseknek eleget téve vesz részt egy közösségi jnunkában, tevékenységben.

Nagyon igaz, hogy a feltételrendszer alapvetően meghatározhatja egyes tevékenységek eredményességét, életképességét, mégis legfontosabb tényezőként magát az embert kell említenünk, akinek igényeit, szokásait, elképzeléseit illik figyelembe venni a másik embernek, a csoportnak, az intézménynek, a hivatalnak, de még a róla szóló jogszabályoknak, társadalmi normatíváknak, mindazoknak, akik az emberrel együtt akarnak célokat szolgálni. Ahogy előnynek számított az intézményi struktúra erőteljes felfejlesztése, hátrányként említendő: annak bürokratikus működési mechanizmusa.

A KULTURÁLIS SZABADSÁG ÉRZETÉNEK éppen napjainkban lenne, van óriási jelentősége, hiszen megnehezedett életvitelünkben szinte ez az egyetlen regenerálódási lehetőség az .ember számára. Ha előírjuk, hogy milyen feltételek között van erre lehetőség, akkor rövidesen az utolsó természetes emberi igényétől is megfosztott állampolgárokkal találjuk szembe magunkat, és ez nem lehet cél. Talán az emberek ilyen keretek közé szorítása is magyarázatul szolgálhat, miért keresik többen a könnyű szórakoztatási formákat. Menekülés ez a javából, s hogy merre legyen a nehézségektől, a problémáktól való menekülés útja, a köz- művelődés egészének keilen ehhez irányt mutatnia. Mert megvan ehhez szinte minden eszköze, osak empátia érzékenységén kellene javítani.

Minden kényszerítő elemtől meg kell szabadítanunk szakmánkat, s az ember, nem pedig a paragrafusok sokszínű szolgálatát kell a centrumba állítanunk. A szórakoztatási tevékenységek felé való tendélás másik oka, az intézményfenntartási gondok körül keresendők. A színvonalas műsorpolitikának nem lehet eleget tenni anyagi fedezet hiányában,- főleg ott, ahol a téli tüzelő beszerzése is nagy erőpróbának bizonyul. Ezeken a helyeken is lenne megoldás, ha a berögzült intézményi típusbesorolási kísérleteinket feladva, a közösségi tevékenységek konkrét támogatására törekednénk. Ne eszközrendszert, hanem emberi megnyilvánulásokat támogassunk. - A módszertani- területi munkának is és minden felülről jövő kezdeményezésnek csak akkor lehet értelme, jelene és jövője, ha felvállalja az emberek közötti kapcsolatok élővé tételét, az „opinondéder” szerepét; Valamennyi elképzelés, terv kudarcra van ítélve, ha az nem az ember érdekeinek, érdeklődésének megfelelő tartalmat hordoz.

Pribula László

a kisvárdai művelődési központ igazgatója

a Népművelők Egyesülete megyei szervezetének elnöke