Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

6 1989. július 15. f alóságunk közelképben G alvácsi Pál a maga 62 esztendejével, törődött, borostás arcával, bütykös kezefogásával, ép­pen olyan pa­rasztember, mint amilyen­ből tizenkettő egy tucat er­refelé Szatmárban, de alig­hanem távolabbi vidékeiken is. Kerékpárjának gumija ragadósan sistereg amint álltában előre-hátra tolo­gatja. A templom előtt hét­köznapi sürgés-forgás zaja ad hátteret hangjának Porcsalma főutcáján. Olyas­miről folyik a szó, amiről a jövő-menő fiatalok koruk­nál fogva, vágj' mert gyé­rebb az emlékezetük, nem is igen tudnak. Bő ember­öltővel ezelőtt, 1951 tava­szán zendülés volt Porosal­mán a téeszesítés ellen. Ke­vesen élnek már a tanúk közül. 22 hold földje volt a csa­ládnak, mind juttatott — réved a múltba Galvácsi Pál. — Ebben gazdáik od- itunik ’52-ig, amikor elkezd­ték erőltetni a csoportot. Nem akartunk mi belépni sehogy sem, de akkor még másképpen beszéltek az em­berrel. Jött a tagosítás, ki­hajítottak bennünket a leg­rosszabb földre. így aztán csak hajlottunk a dologra. 15-en műveltünk egy darab földet, egybe volt vetve. A volt cselédek hamarabb megalakították, ők az egy­kori uradalmi birtokon gaz­dálkodtak. Igen ám, de nem volt járójószáguk. Ha ter­mett valami, gyorsan szét­osztották. Kínlódás volt mind a kettő. Akkor aztán .amikor Nagy, Imre ’53-ban felszólalt, reí'-'iís oszlott a/, egész. Mindenki visszaállt '•äii^egyfeiifSe. Csak az ma­radt. aki nem tudott más­fele kitékeredni. A dátumokkal kissé bi­zonytalanná válik az öreg, többször is módosítja amit hosszú gondolkodás után végül is kimond. — A zendülés? Az ÁVÖ vitte el őket egy éjszaka. Mikor is. . . Tán ’56-ban. vagy azelőtt. Igen, még a forradalom előtt. Vagyis az ellenforradalom ... Nem is tudom, most hogy nevezik. Nekünk mindenesetre na­gyon jól;'j«a,'<SHÖgy a be- ’%WFgáltat®' ’mégszun t. Szó­val a bujtogatókat. keresték. Ei is vitték a kulákofcat, meg a régi tallus csendőrö­ket. Csuka Lászlót, Erdős Sándort . . . Sályi Zsiga kö­zépparaszt voit. Ellepték a községet az ÁVÓ-sok. Ki­hívták az illetőt, már vitték is. Három évig voltak a Hortobágyon. rancsnok, hogy ezt meg­mondja neki. Két dolgot láttam szüksé­gesnek tisztázni, amikor idáig értünk. Mikor volt tehát a zendülés, és vajon az egykori csendőr rászol­gált-e a kegyetlen sza­vaikra? Ki tudja, mi lett volna ve­lünk, ha ők nincsenek... Itthon ami a nevünkön volt, a jószág, a föld meg minden odalett. Azóta sincs olyan korán kotló csirkém. Meg semmim se. A lányomnak az iskolában egy ebédet nem adtak. So­merőst fedezek fel. Lassan negyedszázada, hogy utol­jára táncoltunk Mátészal­kán a Guttman névre hall­gató, ma ki tudja hogy hívják, művelődési házban. Megilletődünk, megijedünk a ránk rakódott évtizedek­től, aztán hallgatjuk, hal­Sernmmk nem maradit meg. Pap Lackó még a házát se tudta visszaszerezni. Én is leléipést fizettem annak az illetőnek aki benne lakott. De ha az. öcsémnek nincs benne része, még a nevem­ről is lekerül. Ügy kellett megvenni megint. Étik Sándor: Zendülés Porcsalmán A Tyúkodra vivő úton Galvács Pál megmutatja hol él Erdős Lászióné, és búcsút mondunk egymás­nak. A hivalikodónak nem mondható portán a hátsó épületrészből siet elém az idős asszony. Amikor meg­tudja mire vagyok kíváncsi, úgy kezd beszélni, mintha tanúvallomást akarna tenni. — Igen, csendőr volt a férjem a múlt rendszerben, így aztán nem csoda, hogy ’45 után ellenségnek tekin­tették. Meghúzódtunk, mert innen is onnan is döföltek minket. De valahogy azért megvoltunk. ’51 március 30-án felhívatta az ura­mat a rendőrparancsnok. Amikor hazajött, leborult az asztalra és sírt. Még sose láttam olyannak. Mi a baj, kérdeztem. Én még em­bertől ilyet nem kaptam, omit máma, válaszolt. Meg­mutatom neked, te aljas gazember, hogy a pünkösdi kalácsot nem eszed meg itt­hon. Ezért hívatta fel a pa­— A zendülés ’51-ben volt, és nem később. Hús­vét első napján. Nagy jö­vés-menést láttunk, csak az ablakból, mi ki se tettük a lábunkat. Az embereknél ásó, kapa volt, és hangosan szidták a rendszert. Még anyukámékhoz se mertünk elmenni, pedig ebédre vol­tunk hivatalosak. Mi meg­próbáltunk akkor is, meg azelőtt is mindentől távol maradni, pedig az uramat a háború után nem voit miért bíróság elé állítani. Előtte öt évet szolgált és őrmes­terségig vitte. Viszont azt híresztelték, hogy a tsz el­len a kulákok, meg a volt csendőrök lázítanak. Na, a zendüléskor éppen ezek ki se nagyon mozdultak. Biz­tosan megérti, hogy mitől tartottunk. A zendülésnek lett az­tán böjtje. Megszállta a AVÓ Porosaimét és Tyukodot. Még maga Péter Gábor is •idejött. Negyven családot vittek el velünk együtt. Egy este csak kopog három AVÓ-s. Egy megáll a kisaj­tóban, egy a konyhaajtóban, ’•égy ftleg 'bejön: Péter Gábor parancsára jöjjön velünk a ■ feWőTőrsfe —1 rtiondtá. El­vitték az uramat de még a szomszédot is. Rá egy napra verik az ablakot éjszaka ... négy ÁVÓ-s házkutatást tartott. Elhiheti: egy szal­maszál nem maradt a he­lyén. Végül megmondták: kényszertartózkodési he­lyünknek a Hor.tobágyot je­lölik ki. Máris? kérdezem. Igen, itt a kocsi. A férjem, meg az öcsém négy hónapot töltött az ÁVÓ-n, csak az öcsémet engedték haza. Én az uram­mal '53-ig, a Nagy Imre- beszédig, ami rossz létezik mindent megkaptam. Ak­kor szabadultunk csak ki. Ütni nem ütöttek bennün­ket, de minden tűzrevaló- nák, gazembernek elhord­ták, megaláztak. Annyi kis pénzt kaptunk, hogy éppen fenn tudjuk tartani magunkat. Árkustanyán, Szászteleken laktunk, ott dolgoztunk. A szászteleki bekötőutat mi, az internál­tak építettünk. Reményünk a szabadulásra nem volt egy szikrányi se. Képzel­heti, ha abból a kis pénz­ből még lakásépítésre is levontak 21 százalékot. La­kást akartak velünk épít­tetni, hogy örökre ott ra­gasszanak. Sírva jajveszé- keltem: átkozott legyen aki nekünk ide házat épít. Sokat megélt ez az asz- szony, forog bennem szé­dülten a gondolat. Torkom­ban gombóc, de nem ne­kem, hanem neki ered el végül a könnye. — Két parancsnokunk Fehérgyarmatra való volt. Istentelen rongyok. Az egyiket fel is akasztották ’56-ban. De akad, akire szívesen emlékszek. Mar- kovics Jánosnak hívják, őrben él. Voltam náluk azóta, ő is nálunk. Áldom a nevét. Azt megtette, hogy az elvitt ruhát és edényt hazaküldte. Egy másik, egy csengeri ember sok csomagot, levelet hozott. Voltak ilyen emberek is. káig munkahelye sem volt. A férjemnek munka? Ugyan! Pest mellett Ha­lásztelken állt be kazánfű­tőnek egy baromfitelepen. ’56-tól ’80-ig dolgozott ott, de higgye el, állandóan el­lenőrizték. A forradalom­kor újra elvitték, de sem­mit se tudtak rábizonyíta­ni. Mégis öt hónapot töl­tött le. Havi egy beszélőn láttam . . . Megint egy kis szünet következik az elbeszélés­ben, igaz, könnyek nélkül. Nehéz sóhaj szakad fel az­tán, és folytatja. — Mint közbiztonságra veszélyes embert tartották fogva. Egy beszélő 15 perc­re volt kiszabva, 30 ember­hez mehettek be egyszerre. Ültünk szembe a pádon és nem hallottuk egymás sza­vát Higgye meg, nem em­bernek való idők voltak azok. Mondom is a fiam­nak, aki '56-ban született: vigyázz gyermekem, ne mozgolódj, úgy ne járj mint szegény apád. Halá­láig rajta maradt, hogy zendülő. Dehát mégiscsak összejár az orvossal, meg a többiekkel, csinálják ezt az MDF-et. Talán többet tud meg Csoba Jenőtől, keresse fel őt is — kísér el Erdős Lászlóné tanácsa, amint is­mét útra kelek a porcsalmai utcán. Nem kell messzire mennem. Tekintélyt paran­csoló méretű családi ház fogad, előtte gondozott lu­gasokban vérvörös futó­rózsa illatozik. Hátrább gyümölcsös látszik, előtte •pedig fóliaházak. Az udvar egyik sarkában modern te­herautó, a másikban éltes traktor áll. Az udvaron idős Csoba Jenő és fia szorgos­kodik. Jenő bácsi meglehe­tősen vastag szemüvege mö­gül fürkészi: ki az aki a zendülésre kíváncsi. Aztán a verandára tessékel. Bemu­tatkozik a fia is, és milyen kicsi a világ: a meny sze­mélyében diákköri régi is­gatjuk az öreg Csorba Jenőt. — Énszerintem valakivel direkt felbíztatták a népet, hogy legyen miért beléjük •kötni. Az biztos hogy na­gyon felpaprikázódtak, akár így volt, akár nem. Azt kiabálták, hogy fel a tanács­ba, fel a tanácsba. Ak­korára kijöttek a já­rásból is, de nagyon rosz- szul jártak, mert az autó- jaikat felborongatta a nép. Péntek lehetett vagy szom­bat, ha jól emlékszek. Bán­tani nem bántotta az egyik a másikat, de nagyon ösz- szekavarodtak. Az ÁVÖ-ra se kellett sokáig várni. Áp­rilis harmadikén éjjel jöt­tek összeszedni bennünket. De már azelőtt is vittek el embereket. Zsófi bába hoz­ta. vitte a hirt: most ezt vit ték el, most azt. Én kulák voltam, én se maradhattam Még meg is van a végzés róla. Csoba Jenő, kulák. A községben tartózkodása ag­gályos, kényszerlakhelyéül Hortobágyot jelölöm ki. Fel­lebbezésnek helye nincs. Felpakoltak bennünket és vittek. Fél órát kaptunk, két dunnát, két párnát, 20 kila lisztet, fél putina zsírt tudtunk feltenni. A mél­tónak, Gyüre Istvánnénak több kufferja volt, de nem sokat ért vele. Egy vénasz- szony, a Gyene Pál sza- kácsnéja meg is halt, alig indultunk el. De csak Nyír­egyházán vehettük le. Én, meg Végh Jani — a fia a csengeri tsz-ben főmérnök — tettem be a koporsóba. Itt lakik nem messze Pap Lackó. Nekem meg neki már a fa­luban megígérték, hogy annyit kapunk, amennyit a bűrünk beveszen. Ót az ölömben, a dunnába csavarva fogtam — néz a ifiára. — Dehát miért? — szólal •meg a menye. — Kit bán­tottak maguk? — A zendülés csak ürügy volt, jányom — folytatta az öreg a történetet. — Hogy elvihessenek mindent. Eb­ben a szobában disznót tar­tott aki utána beköltözött. Szóval, azért innen láttuk mi történik. A járásiak au­tóját felborították, a rend­őrtől elvették a puskát... — Ki vette el? — Ki? Katona Károly. Itt lakik nem mesze. Szóval engem Kistarcsára vittek. 120 nap után kérdezték ho­va akarok költözni. Mond­ták Kazincbarcikát, mint lehetőséget. Az itthoni párt- titkárnak üzentem, hogy be­szélni akarok vele. Nem fo­gadott. A nevét se tudta le­írni az a... Ha vért kértek volna tőle, odaadta volna. Díszsírhelye van a temető­ben. Nem mondom meg a cigányok mit csináltak a sírjával. Oda lett a földem, a házam. Ott van szemközt, látja? Mit gondol ki vette meg? A párttitkár. Csodál­kozik, hogy szembe köptem? Node inkább Hortobágy- ról hadd meséljek. Juhász lettem, mert ahhoz értet­tem. Abban a szörnyűség­ben még majdnem jó dol­gunk volt. Igaz, hogy sze­rettük csinálni. Mire '53- ban a Nagy Imre-beszéd után el fele jöttünk, olyan jól ment az ügy, hogy már majdnem sajnáltuk. y A beszélgetés az udvaron folytatódik. A fóliaházról kiderül, hogy benne is bir­ka van. Az ifjú Csoba nem titkolt büszkeséggel mutat­ja mennyit örökölt az apja juhásztudományából. — 0 se juhász akart len­ni, én se — tárja szét a ke­zét. — A tsz-ben már fo- ágazatvezető voltam, ami­kor mindent otthagytam. Nem sorolom el miért, mert ma már én sem haragszok senkire. Igaz sokan irigy- ük a jövedelmemet, de csak azok, akik nem tudják mennyi munkával jár. Az öreg Csoba csillogó szemmel jár a nyomunkban amint el-el kalandozó be­szélgetésünket hallgatja. Csak tőrőlmetszett igazi pa­rasztember képes ara, hogy ilyen tisztelettudóan figyel­jen, és ne szakítsa félbe a fiát. Búcsúzáskor azért nem állja meg: — Na látja? Különb vi­lágunk van, mint annak aki elvitt. Aztán meg bánja, nem is veszi észre, hogy a fia rosszalló tekintetet vet felé Katona Károlyhoz nem jutott el a hírem, Csoba Jenő és Pap László a ka­puból figyeli, odatalálok-e? Nem kell messze mennem. Vendégszerető idős házas­pár fogad, bár kissé gyanak­vóvá válnak amint megtud­ják jövetelem célját. A kö­telező illem azonban a tisz­taszobába vezettet velük. — Volt így egy pár ember, akit behívtak a járáshoz, mert úgy gondolták ők azok, akik nem akarják a tsz-t. Pedig azok éppenhogy jut­tatott emberek voltak. Két napig is odavoltak. Kettő­jükre emlékszek, egyikük sem él már. Csaholyi Zsig- mond. meg Boros' Zsig- mond. Proletárok, de kap­tak néhány hold földet Ellenségeik nemigen lehet­tek. Keresték a kolomposo- kat. Az biztos, hogy a falu népe nem akarta a tsz-t. mondogatták, miért ezeket elvinni. így aztán Porcsal­ma egvöntetűleg felzendüll. Tyúkod is csatlakozott hoz­zánk. Verekedés nem volt, a rendőrség kijött. A ko­csikat. kettőt hármat vi­szont felborítottak. Ez volt délután, és megismétlődött este. — Én úgy hallottam, hogy maga kivette a rendőr ke­zéből a puskát. — Ez nem igaz. Nem hog,v én, de más se. Nem is hallottam, de nem is lát­tam ilyesmit.. —• Minek erről beszélni — szólal meg a ház asz- szonya. Katona Károlyné. — Ami elmúlt, az elmúlt, és kész. Én megtanultam, hogy jobb hallgatni. Tud­ja azt maga is, hogy nem érdemes mindig igazat mon­dani. — Ilyesmi nem volt, higgye el kérem, — ál­lítja még egyszer Kato­na Károly. — Aztán akár­hogy is lett, mégiscsak megcsinálták a tsz-t. Lett egyes is meg hármas is. A mienk volt a legjobb. Ab­ban nem voltak se kisgaz­dák, se nagyok. Én hat holdat vittem be. A mienk olyan volt, amilyennek Ká­dár mondta: nem vett el. csak osztott. — Biztos csintalan vol­tom azért — válaszol Pap László, amikor megkérde­zem miért hívják Lackó­nak. — ’51-ben 24 éves vol­tom, kezd kutatni a múlt­ban. Már tudta hogy jö­vök, így rögtön a tárgyra tér. El nem tudom képzel­ni, az öreg Csoba miként előzött meg. — Valakivel felbíztották az embereket, hogy zendüljenek. Én nem voltam ott, se a szüleim. Ugyan elmondanám, mert rendesen megittam a levét. Valahol itt lehetett, ál­lok meg a falu közepén. Régi és új házak néznek, a templomra, az arrajáró fa­lusiakra és rám. Az eső vi­gasztalanul csepereg, csak a virágoskertek liliomjai bólogatnak némi optimiz­mussal. Hogy volt? Miért volt? Kinek volt igaza? Igaza volt-e valakinek? Vagy csak kavarogtak az események, az emberekkel pedig vakon és felelőtlenül játszott az egykedvű sors. Négy évtized ... Talán ké­sei kérdések ezek. II Kelet a Inagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents