Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-14 / 164. szám

1989. július 14. Kelet-Magyarország 3 Összebékülés ÖSSZEBÉKÜLTEM MINAP egy régi-régi barátságos idomítómmal. Ez történt: jött szemben velem az utcán egy kútágas soványságú ember, szinte lobogott rajta a hajdanán méretre szabott ruha. És szólt hozzám a férfiú ezekkel a szavakkal: „Ernő, Ernő, csakhogy összehozott bennünket még igyszer a Jóisten.'’ Kellett egy kicsit kutatgatnom a memóriámban, hogy ki is ő. Aztán egy félmondatból rájöttem: majd negy­ven évvel ezelőtt úgynevezett káderesem volt ott, ahol akkortájt dolgoztam. Meg nem mondanám már, hogy milyen politikai ízű rendezvényen ki-ki elmondott egy lényeges epizódot a múltjából. Én hegy, hogy nem, gyermekkoromnak azt a mozzanatát elevenítettem föl, amikor faluról a pesti Mátyás térre kerültem. És ott egy rokon néni ösztönzésére az Üdvhadsereg elneve­zésű, félig vallási, félig nyomorenyhítő alakulat befo­lyása alá keveredtem. Tetszett, hogy a szervezet fel­nőtt tagjai egyenruhát viseltek. Kedvemre való volt, hogy az összejöveteleken sokat énekeltünk. De az nyű­gözött le mindenekfölött, hogy húzhattam a dobot a zenekar után, amikor utcasarkokon, köztereken hir­dették az igét, lehajoltak a részegekhez, ennk adtak az éhezőknek, ruhához juttatták a rongyoskodőkat... A visszaemlékezés hevületében magasztaló szavakkal szóltam erről az emberbaráti tevékenységről. Az én káderesem azonban fölpattant, és nagyjából így tette helyére mondókámat: „Lám, lám, még mindig vannak közöttünk, akik valamilyen könyörületességtől várják a társadalom sebeinek begyógyításjit. Ez velejéig burzsoá nézet." MEGSZÉGYENÜLTEN HALLGATTAM a kioktatást. Személyzeti főnököm becsületére legyen mondva, nem szállt rám. Még csak állástalanná se váltam badar fel­szólalásom nyomán. És most miért minősítem összebékülésnek találkozá­sunkat? Mert most meg én nézem el neki, hogy az egykori harcos ateista a Jóistent emlegeti. 'És meg­értem, havi 4200 forintos nyugdija mellett bizony még az Üdvhadsereg által osztogatott levest is hálásan meg­köszönné. A negyven év előtti körülmények között az számi- ' tott elméletiekben képzettnek, aki harsogta: Magyar- országon egyszer- s mindenkorra megszűnt a szegény­ség. Ezért kölönc csak rajtunk a szociálpolitika, és szükségtelenné vált a Népjóléti Minisztérium is. És most ott tartunk, többé nem lehet az ilyeh-olyan begyűrűzésekre fogni a tömeges elszegényedést. Már ott tartunk, hogy nemrég szegénységellenes hétvégét rendeztek Újpesten, mívei a lakosságnak csaknem fe­le a létminimum, illetve a társadalmi minimum alatt él, és ezer gyermeket vettek ki a szülők a napközik­ből, mert már képtelenek megfizetni a fölemelt étke­zési díjakat. Kószál egy adat Budapest-szerte, mely szerint hetenként 150 lakásból kapcsolják ki a villanyt díjfizetési hátralék miatt. Napról napra növekszik azok száma, akiknek választaniok kell: esznek vagy teljesí­tik lakbérfizetési kötelezettségüket. LEHANGOLTAN MONDOM KI: nálunk annyira a hivatalokra kövíilt az úgynevezett jólétpropaganda, ‘ hogy az illetékesekben alig palástolt ellenszenv alakult ki a nélkülözőkkel szemben. A nyomor tagadásának is egymástól eltérő fokozatai vannak. Tudok arról, hogy a "szegények megsegítése érdekében életre hívott mozgalom munkását a rendőrség minduntalan figyel­meztette, magyarán fenyegette. És tud róla az ország, hogy az ország bírálhatatfaii vezetője kerek-perec ta­gadta, hogy hazánkban válság volna... Akinek látó­határa csak a rózsadombi építkezésekre korlátozódik, áz bizony a tollasodás jeleire figyel föl. Aki arról hall egyet-mást, hogy vannak vendéglátóipari vállalatok, ahol a legfelső vezetők több milliós nyereségrészese­déshez és prémiumhoz jutnak, az úgy vélheti: megy a dolog... Már az övék. Mert ott, ahol nem a frankfurti ügy­védek, párizsi divatszalon-tulajdonosok vagy a skót könyvelők kosztolnak..., vagyis nem a Hiltonban, az Intercontinentálban vagy a Novotelben, hanem a Mar- git-híd budai hídfője mellett lévő szegényembercsár- dában, a Güf Babáról elnevezett önkiszolgálóban ét­keznek, ott'más a hangulat. Magam időnként megfor­dulok az említett helyen,, és fogyasztok valamit. Ott bi­zony nyűtt, elhasznált a berendezés, alumíniumból van az evőeszköz; és a tányérok sem ragadtatnának el egy kispénző dán turistát sem. De nekünk — szállítómun­kás vagy utcaseprő éppúgy van közöttünk, mint nyug­díjas tanácsalkalmazott vagy aktív görög katolikus lel­kész — nekünk valahogy elmegy .. . Mert nemcsak rán­tott pulykamell van ott 56 forintért, de üres lencse­főzelék is úgy, hogy a pénztárnál egy kúszásból még öt forintot vissza is kap az ember: Jgaz, pulykamellből naponta tíz adagot adnak ki, üres lencsefőzelékre pedig háromszázan jelentkeznek. Egyelőre. Mert hamarosan már egy üres főzelék se lesz. Mondják, megszűnik a Gül Baba is. Mint ahogy megszűnt a pesti oldalon az önkiszolgáló, olcsó Berlin, vagy EMKE. A piacorientáltság bűvigéje alatt vitorlá­zó magyar vendéglátóipar se részvétet, se kötelességet nem érez a közétkeztetésre szoruló szegények iránt. JAJ, JÓZSEF ATTILA, miért is plántáltad szívünk-, be a nyomorultak iránti szeretetet?! Miért rikkantot­tad, hogy „Hatalmat, húst a dolgozóknak!...” És miért vallottad: „lm, itt vagyunk gyanakvón s együtt, / az anyag gyermekei, / Emeljétek föl szívünket! Azé, / aki fölemeli.” \ Én már nem hallom haragvó szavadat, csak azt, amelyik így szól: „Aki szegény, az a legszegényebb ...” Attól tartok, hogy a mindig, mindent megmagyará­zok így pöccintenék félre megint .a szegények Attiláját: Verset írni tudott, de a politikai gazdaságtanban min­dig gyönge volt. De ki és miben volt gyenge, hogy ide jutottunk? ... Bajor Nagy Ernő A legjobb indulattal sem nevezhető dia­dalmenetnek az MSZMP reformszárnyá­nak a megalakulása,' azaz s tavasz óta el­telt élete. Az alapítás körüli bizonytalan­ság — kikből álljon?, ki legyen az első, aki majd magvává válik a többinek akár az egésznek? — talán & szokásos gyermek- betegség. Ami pedig azóta eltelt, nem több jobbolásnál, még- nem teljesen egészséges a „gyermek’'. A megyei reformkor má­tészalkai ülésén e sorok író­jának jutott a megtisztelte­tés, hogy kiegészítést fűzzön a megyei * pártbizottság által készíttetett programterve­zethez' — lévén, hogy maga is részt vett végső formába öntésében. A beszélgetés fo­nala azonban csak rövid ide­ig kanyargóit az előterjesztés mentén. Utóbb — éppúgy, mint az eddigi összejövetelek többségén — másfelé terelő­dött az útja. Parttalan viták Szólhatna ez a jegyzet ar­ról, hogy mennyivel haszno­sabb lett volna áz együtt töltött majdnem négy óra, ha a program épül és finomo­dik általa, erről talán más­kor. Az ém szememben azon­ban ma nagyobb a becse azoknak a tényeknek és né­zeteltéréseknek, amelyek köz­ben kerültek felszínre. A ,,re- formosok” elégedetlenek, hogy ezek a parttalan viták semmire sem jók. Nem így van; éppen ellenkezőleg. A megyei reformmozgalom­nak eddig ez az egyetlen ér­deme. Már az emlékezetes sör­pincei összejövetelen, ame­lyen kimondatott a megyei reformkor megalakulása, ér­demes volt az arcokat fi­gyelni. Két megyei titkár, sok apparátusbeli, kevés „gyalogpárttag”, Mit is ér­tünk reformon, és miért re­former valaki, tették fel a' kérdést, akik semmiképpén nem akarták, hogy pusztán azért legyen reformkor, hogy a megye „le ne maradjon”. Nem lehetett két egyforma álláspontot hallani. Nagyjá­ból egészében nem is szüle­tett más közös álláspont — s ez sem mindenki által tá­mogatva ! —, hogy kinyilat­koztatása ellenére a megyei pártvezetés még nem eléggé reformelkötelézett. Utólag visszagondolva, talán az in­gerelte a résztvevőket, hogy a megyei titkárság nem vár­ta meg az „alulról építke­zést”. A második összejövetel — mármint a megyei — nem kis zavarodottsággal kezdő­dött. A fiatalabb korosztály képviselői egymást ‘ kérdez­gették: „Mi az, ide szervez­ték a Münnich Ferenc Tár­saság összejövetelét is?” Va­lóban, a száznál is több megjelent között számos ko­rosabb embert lehetett fel­fedezni, akik egy része is­mertebb volt egy régebbi időszakban, és az akkor szer­zett érdemek ma már nem adnak okot a büszkeségre. Még egy geszterédi MDF-es is eljött programot hirdetni. Tanulságos volt látni, hogy mennyire heterogén a társa­ság. Kiben-kiben kialakult az osztályozás: az ott egy appa- rátcsik, aki személye átmen- .tésén fáradozik, az egy ré­gebbi káder, aki most sze­retne érdemeket szerezni, hogy ellensúlyozza a régi dol­gait, amaz egy nagyon felké­szült ember, de korábban ép­pen az esze miatt mellőzte a meglehetősen középszerű mű­veltségű vezető réteg. Most aztán j,tudományos alapon reformista”. Kiben-kiben, te­hát nagyon szubjektiven. Ne­veket egymásnak csak na­gyon közeli barátok monda­nak. Az ultrabal ellensúlya? Ez lenne a reformmozga­lom? Az ultrabal ellensúlya? Vajon min múlik, hogy se­hogyan sem sikerül akció­egységre lépni egy-egy össze­jövetel résztvevőinek? Gya­nakodni lehet az aggodalom­ra. A frissen eljöttek néze­getnek, kiket látnak, sokan csak némi gyötrődés után szánják rá magukat, hogy egyáltalán eljöjjenek. A „fci tudja, hogyan fordul a hely­zet?” reflexe még mindig na­gyon erős. Érezhető egy kis feszültség, talán éppen emi­att is. Az indulatok pedig hamar elszabadulnak. Talán csak szegény szocdemeknél van ekkora széthúzás. Türel­mesek és kevésbé türelme­sek, radikálisok és kevésbé radikálisok esnek hamar egy­másnak. Nézzük például ezt a leg­utóbbi mátészalkai estét. Egy záhonyi fiatalember nagyon szemléletes módon, a télre eltett káposzta példáját idéz­te. „Semmiképpen nem re­mélhető, hogy tavaszig eláll­jon,' ha az elöregedett, romló felső leveleket el nem távo­lít juk.” Lefordítva: nagy tisz­togatást kell folytatni, mert különben elbukjuk a válasz? tást. És nem csak személye­ket illetően, hanfem múltun­kat és ideológiánkat sem kímélve. A hasonlatok rend­szerint sántítanak egyben- másban. ez a mostani azon­ban félelmetesen fedi a meg­célzott fogalmat. A dilemma azonban — amit aztán más szóvá tett — az, hogy kell-e az MSZMP-nek az ellenzéket túlkiabálva saját bűneit han­goztatni, és szórni a hamut a fejére? Egyáltalán, mekkora mértékben vethető alá fogyó­kúrának a tagság, az ideoló­gia és a többi. Kongresszust rendezni — márpedig ez van soron — csak a (káposzta)fejtisztoga- tás jegyében érdemes. A vá­lasztás azonban túlságosan közeli időpont, akkor pedig már üdvösebb lenne érdeme­inket domborítgatni. és le­hetőleg feledtetni a belső vi­szályt és megosztottságot. A nem túl jókedvű reformkö­rösök — véleményem sze­rint — nagy érdemüknek ép­pen ezt tudhatják be: kierő­szakolni a lehatolást egészen a zsenge zöld levélig. Utána pedig lehetőleg a párt — par­don, az MSZMP — centru­mába kerülve „jól eladni a piacon ezt az egészséges ká­posztát”. A minimális türelemre azonban mindenekelőtt szük­ség van. Különösen a kifeje­zések tekintetében. A sza­vaknak erejük van! Ma na­gyon könnyen vágunk egy­más fejéhez olyasmit, amin azután magunk is elcsodál­kozunk. Azon még inkább, hogy akihez vágtuk, az még különbre is képes. Mint egy válófélben lévő házaspár — mondta valaki, valahol jel­lemzésként. Válásról pedig szó sincs. Eldőli, együtt ma­radunk. legfeljebb keveseb­ben leszünk. Együtt, majd­nem. vagy teljesen ellenté­tes nézetekkel, nagyon kény­szerű komromisszumot: koalí­ciójában. Mint az í< -négy arc, akik végül is egyezségre lép­tek. A voks- tulajdonos figyelme Tény. hogy az MSZMP ma ez. és még inkább ilyen volt régebben. Ennek felismerte­tése is a reformmozgalom ér­deme és feladata. A minden áron való egység erőltetése a múlté. Abban nem lehet egyetérteni Grósz Károllyal. hogy választás előtt kár meg­osztani belső csatározásokkal az MSZMP-t. A leendő voks- tulajdonos ugyanis figyel. Ha azt látja, hogy a belső küz­delmek javulást hozhatnak, akkor megmarad, vagy visz- szatér a bizalma. Ehhez azonban a mainál több türe­lem szükséges, és .annak a bizonyos káposztának a kongresszusig való megtisztí­tása. A reformkörökben már megismerték egymást, akik exponálták magukat. Erejü­ket megmutathatják, ha a delegátusok jelölésénél nem engedik magukat háttérbe szorítani — ehhez különben adminisztratív úton nincs is joga semmilyen pártszervnek. Esik Sándor GYÁRI ÓVODA. Sajátos módon segíti dolgozóit az Ojfehértói Gyapjúszövő Gyár. A nyá­ri szünidő alatt a gyári kultúrházban óvodát nyitottak, ahol 30—35 kisgyerek felügyele­téről gondoskodnak szakképzett óvónők. Felvételünk tizóralzás közben készült, az üzemi étteremben, (elek) A teniszben, vagy mond- juk az asztalitenisz­™ ben fonákot jelent a másik oldalról visszaadott labda. Nehezebb fogadni, mint a többit. Valahogy így jártam én is. Nyaralni men­tek a srácok. Felkészültein. Leírtam a vasútállomáson el­mondható* utolsó atyai, anyai és nagyanyai jótanácsaimat, valahogy úgy, ahogy az adó­hivatalokban elkönyvelik a tételeket. Biztos voltam ben­ne. hogy akármelyik drága emlékű tanáromnak azt vált­hattam volna: kérem szépen, én készültem. Hajnal. Nyár. Meleg. Gye­rekzaj. Vonat. Névsor, peda­gógus, idegesség. Én lestem a papíromat, ahov.a gondosan felvéstem a fiaimnak kötele­ző tanácsokat. Legyetek fe­gyelmezettek. vigyázzatok egymásra, ha hűvös van, „két”' zoknit húzzatok, de bármilyen meleg van. le ne vegyétek azt az egyet. Legye­tek jók, szófogadók és egy­általán: jöjjetek haza, egész­ségesen. Én szorongatom a papírt, vigasztalgattam a gyanúsan fényes szemű feleségemet, hogy a két gyerek önállósága mindennél fontosabb. A slá­ger szerint csak egy nap a világ, de hát az a tíz nap se lehet annyira rossz. Sátor? Hegyek? Programok? Ebből nekem csak annyi izgalmas, hogy mostantól nekem kell levinni a szemetet és a ku­tyát, hogy én megyek tejért kora reggel. Gyorsan felír­tam még a cédulára, hogy van nálatok pénz, vegyetek mindennap tejet. Előbb ku­tyát írtam a tej helyett, mert ilyenkor izgul az ember. Mindezt fel akartam még ki­abálni. a vonatra afféle út­ravalónak, de begördült a szerelvény, a fiúk és lányok megrohamozták a kocsikat, és én riadt madárként lestem,. a magam Jiókái melyik ab­lakban bukkannak fel. Az ablak levágódott, én előkaptam a cédulát, és kezdtem volna mondani az utolsó instanciákat, útbaiga­zításokat, de lódult a vonat, ment tovább és már csak hallani tudtam a fiáim intel­meit.. Arcukon a kaján vi- gyor érthető, de leírhatatlan. Versenyt kiabáltak. Innen már csak a mondatokat írom. . — Apa, a kutya hatkor megy le! Vigyázz, mert csak a dombra pisil... — Vigyázz, mert. reggel, még sokszor savanyú a tej. Várjátok meg az újat És kenyeret se vegyél korán ... — Vigyázzatok magatokra, és egymásra is ... — A szemetet reggel vi­gyétek le. mert korán jön az autó! — Amire anya hazaér, mindennap rend legyen! A portörlót a mosogatóba tet­tük ... — Ha valami baj lenne, táviratozzatok, azonnal jö­vünk ... Ezt a „jövünket” már csak félig hallottam. A vonat el­tűnt a kanyarban, és én ott­maradtam négyszemközt a feleségemmel, no meg a szü­lői önmagámmal. Őriztem magamban a két fiam bú­csúját és abban a pillanat­ban tudtam, hogy adott eset­ben a gyerekeink bölcsebbek nálunk. M eg is fogadtam, hogy a kutyát naponta hatkor viszem, tejre, kenyér­re vigyázok, mosogatunk, porszívózunk és engedély nélkül nem megyünk le a parkba. Milyen jó, hogy el­utaztak. ugyanis utolsó gyer­meki utasításaik figyelmez­tettek rá, hogy mi csóró itt- honmaradottak legyünk jók, fogadjunk szót. ne veszeked­jünk. mert ők tíz nap után hazajönnek és... És? Sajnos, majdnem egy hét hiányzik belőle. Bartha Gábor Reform és káposztalevél A párttagság „fogyókúrája V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents