Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-10 / 135. szám

1989. június 10. 7 „Meghatározója eddigi életemnek” Beszélgetés dr. Soltész Istvánnal, az Országgyűlés áj főtitkárával, aki Nyíregyházáról indult Amikor beléptem dr. Soltész István par­lamenti dolgozószobájába, éppen egy nagy paksamétát tartott a kezében. — Ezt küldjük ki a képviselőknek a kö­vetkező, június 27-i ülésszakra — mondta az Országgyűlés nemrég megválasztott és a leg­utóbbi ülésszakon bemutatott főtitkára. Lát­va elképedésemet, s az általam két kilóra becsült irattömeget, hozzátette: — Nagyon sajnálom a képviselőket. A inai követelményeknek márcsak egy hiva­tásos Parlament tudna eleget tenni. A mos­tani képviselőket nem erre választották, ezek már iszonyatos terhek, ám a hónap végéig meg kell ismerkedniük a költségvetési re­form és az adórendszer felülvizsgálatával, amihez tájékoztatást adnak ezek az anya­gok. Dr. Soltész István neve ismerősen cseng Nyíregyházán. Hacsak az ő életpályáját vesszük: itt született, itt járt a 3. számú ál­talános iskolába, a Vasvári Pál Gimnázium­ba, s érettségi után, 1969-ben került el szü­lővárosából a budapesti jogi egyetemre. Édesapja sokáig Nyíregyházán volt újság­író, majd főszerkesztő, édesanyja elnöke volt a háziipari szövetkezetnek, s tagja az MSZMP KB-nak. Az ifjabb Soltészt az egyetemen nem any- nyira a szakjog tárgyak, mint inkább a tár­sadalomtudományi tárgyak — a filozófia, a szociológia, a politikai gazdaságtan és máj­akkor is az alkotmányjog, az állam- és jog­elmélet — érdekelték, foglalkoztatták. Nem véletlen, hogy a közigazgatásban helyezke­dett el: a VII. kerületi tanácson a szerve­zési osztályon dolgozott három évig. Utána egy kormányhivatalban, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalában hat évig tevékenyke­dett. (Helyileg ez is a Parlamentben volt, Így új beosztásában már nem ismeretlen az épület.) S hogy ne csak kívülről figyelje a tanácsok munkáját, lakóhelyén, a XIII. ke­rületben tanácstagságot vállalt, amelyet im­már kilenc éve tölt be. Ahogy ő mondta: így sokkal hitelesebb munkát tudott végez­ni a hivatalban. A Parlament Kossuth téri épületéből az MSZMP KB Jászai Mari téri épületébe köl­tözött öt évre, ahol a közigazgatási osztály apparátusába került. Ezen a munkahelyén is a parlamenti munka politikai kérdéseivel, a kormányzati munkával és a választási rend­szerrel' foglalkozott. Vagyis mindig azzal, amit szereteti, amit elképzelt» magának. Emellett a jogi egyetemen oktatott, a Poli­tikai Főiskolán alkotmányjogot, államszer­vezetet adott elő. Az idén februárban útja visszavezetett a Kossuth térre. Stadinger Ist­ván, az Országgyűlés akkori elnöke működé­sének utolsó napjaiban került u jogi-igazga­tási főosztály élére. S miután a házszabály a főtitkári intézményt életre hívta, Szűrös Mátyás, az Országgyűlés új elnöke nevezte ki a napokban. — Tulajdonképpen mit takar az Ország- gyűlés főtitkára elnevezése, amely nem volt szokásos a magyar parlamentben? — Nem merőben új dologról van szó, ame­lyik soha sem létezett és más parlamentek­ben nem található meg — magyarázza dr. Soltész István. — Azért tartom ezt fontos­nak megemlíteni, mert már láttam olyan kritikát, főleg elméleti jogászoktól, akik at­tól féltik a magyar Parlamentet, hogy kita­láltak egy főtitkári funkciót, amely a hiva­tal hatalmát szolgálja az apparátus fölött, s ez éppen erre a Parlamentre van kitalál­va, mert máshol erre nem lenne szükség. Ennek a főtitkári pozíciónak vannak olyan elemei is, amelyek minden parlamentben szükséges hivatali funkciókat jelenítenek meg. Ezek nélkül parlament nem működhet és vannak olyan elemei, amelyekre a mai vagy a soron következő hónapok sajátossá­gai miatt van szükség. Ez utóbbi a keve­sebb. — A magyar parlamentnek volt egy hiva­tali szervezete, az országgyűlé'si iroda. Ez két fő részre vált, s ennek egyik része a fő­titkári funkció, amely az ülésszakok előké­szítésével, a bizottsági ülések feltételeinek biztosításával foglalkozik, és hogy egyálta­lán a parlament össze tudjon ülni, ennek a szervezési, jogi feltételeit biztosítja. A má­sik szervezet feladata a parlament működé­séhez a gazdasági, műszaki feltételek meg­teremtése. — Ezek szerint az új intézmény, a főtit­kári szervezet szervezői és jogászi feladato­kat lát el. Hogyan történt ez korábban, ak­kor nem volt erre, főként a jogászi feladat­ra szükség és igény? — A világ valamennyi parlamentjének van egy hivatali szervezete, amely mindig olyan, mint a parlament. Korábban Magyar- országon a parlamentnek az volt a legfonto­sabb feladata, hogy a máshol meghozott döntéseket csak jóváhagyja, szentesítse, kü­lönösebb vita nélkül. Akkor egy olyan hiva­tali szervezetre volt szükség, amely techni­kailag megteremtette a parlament működé­sének feltételeit. Ha a parlamenti funkció­kat komolyan gyakorolják, visszaveszik azokat a jogosítványokat a kormánytól, a politikai szervezetektől, amitől a parlament, ténylegesen törvényhozó szervezet, hatékony kontrollt gyakorol a kormány fölött, érdem­ben meghatározza egy ország költségvetését, ákkor olyan hivatali szervezetre van szüksé­ge, amely ezeknek a funkcióknak gyakor­lásában segíteni tudja. A főtitkári szervezet a parlament megnövekedett szerepével függ össze, hogy a törvényalkotásban segítségei, nyújtson a képviselőknek. A törvények elő­terjesztője gyakorlatilag még ma is a kor­mány, egy felkészült szakmai apparátussal. Ha a képviselők egyénenként, vagy bizott­sági formában törvényalkotók akarnak len­ni, ahhoz megfelelő szakmai háttérre van szükségük. Különben szemben állnak egy nagyon felkészült minisztériumi szakértő stábbal, s annak egyedüli érvrendszerét hallgatják meg és kénytelenek arra hagyat­kozni. A képviselők segítségére kellenek olyan jogászok, akik megfelelő formába ön- tik az ötleteket, s ezt a főtitkári szervezet biztosítja. A másik funkciója a főtitkárnak, hogy a januári alkotmánymódosítás óta a parlament elnöke hirdeti ki a törvényeket. Persze ezt valakinek elő kell készíteni a ki­hirdetéshez, ami szintén jogászi munka. Ko­rábban az előterjesztett törvényjavaslat és a kihirdetett törvény között nem volt eltérés, hiszen vita nélkül fogadta el a parlament. Most nagyon ritka, hogy egy törvényjavas­latot a beterjesztett formában fogadjanak el. — Van még a főtitkári tisztségnek egy lát­ványos eleme is, amikor feláll, felmegy az emelvényre és valamit mond az elnöknek. Mi az a fontos közölni való, ami nem várhat a szünetig? — Semmi különösre nem kell ilyenkor gondolni — mondta mosolyogva dr. Soltész István. — A házszabályok alkalmazásában segítek ilyenkor a parlament elnökének és bármely képviselőnek, aki igényli. Ezt so­kan furcsállják, azt látják benne, hogy a hi­vatalnok befolyásolni tudja az ügymenetec. Erről szó sincs, a főtitkár nem képviselő, nem szólalhat meg a parlamenti ülésszakon. — Ügy gondolom, ez nem az országgyűlé­si főtitkár feladata, de sokakat foglalkoztat. Hogyan oldják meg és gyorsítják a szava­zást? — Valóban, ez régi gond. Most újítják fel az üléstermet, s mivel a korábbi időszakban fehér hollónak számított egy-egy ellenszava­zat, a szavazatszámláló gép hiánya nem oko­zott problémát. A mostani számlálás renge­teg időt elvesz, így elkészül az ülésterem­mel egy időben a számlálógép is. Arra vi­szont nincs lehetőség, hogy egy kiíró táblán jelezni lehessen, mire szavaztak a képvise­lők, de hogy ne vesszen el a nyíltság, így valószínűleg a gomb nyomásával egyidejű­leg kézfelemeléssel is szavaznak a képvise­lők. Ám ez a gyorsaságot nem befolyásolja. — Engedjen meg még egy személyes kér- dést. A május végi ülésszak idején mennyit aludt? — Pontosan nem tudom, de nagyon keve­set. A korábbi negyedévenkéntivel szemben most már havonta ülésezik a parlament, rendkívül sok, kiszámíthatatlan esemény jö­het közbe. Óriási törvényalkotó munkát vé­gez a parlament, sokszor a huszonnegyedik órában kell kompromisszumot kötni. Ez a szervezet erejét megfeszítve dolgozik, hogy a parlament eredményes munkát végezhes­sen. S ilyen az élet, megfordult a szerep és be­szélgetésünk végén dr. Soltész István kér­dezte az újságírót: mi újság Nyíregyházán, hogyan zajlott le az alternatív szervezetek tüntetése, majd közös ismerősökről esik szó. Aztán beszélt családjáról, feleségéről, aki bírónő, gyermekéről. — Nemsokára hazautazom a húszéves érettségi találkozónkra. Bizony elröppent az idő, ám a szép emlékek, az élmények nem halványodnak. Érdekes, emlékezetemben azok a tanárszemélyiségek maradtak meg leginkább, akik egy életre szóló élményt adtak. Színes egyéniség volt Margócsy Jó- zsefné és ugyan szigorú, követelményt tá­masztó tanár volt Banner László, ám em­berséges pedagógusként ismerhettem meg. Ez az indíttatás meghatározója életem eddi­gi részének. Sipos Béla sr--------------------------------------------------------------------------------------------------*------* II Kalel­a INaoyafország HÉTVÉGI MELLÉKLETE BECSÜLETSZÓ A z életképet, amit most felidézek, más leste el, nem én, de tanulságra jó lehet. Két kisfiú az ut­cán: „Nem csapsz be?'’ „Becs szóra?” „Esküdj!” „Kapjak matekból karót, ha megteszem!” Ki tudja, milyen ügylet, magánszerződés kívánt ilyen biztosítékot? Egy a lényeg, a becsületszó ga­ranciaértéke kevésre tak- sáltatott. Mondhatnánk, a tudás viszont felértékelő­dött, mert az egyest, mint nem kívánt rosszat, mint a cserbenhagyás büntetését idézték az esküben. Van más magyarázat is: hátha csak az egyesért járó apai szigor, egy kalandfilm el­vonása, vagy csökkentett heti zsebpénz bújkál mö­götte. Mindeme megfonto­lások sok-sok erkölcsi ta­nulsággal gazdagíthatná­nak. Ezúttal azonban ma­radjunk a becsületszónál, amelyet mint történetünk mutatja, már a gyermek is aluljegyez csereügyleteinek magánalku j ában. Gyermekkori olvasmá­nyom jut eszembe egy pöt­töm kisfiúról, akit időseb­bek őrségben felejtettek, s aki rendíthetetlen türelem­mel állt strázsát a rémsé­gekkel teli sötét parkban, mert egyszerűen nem volt képes arra, hogy megszegje adott szavát, s a leváltás előtt elhagyja őrhelyét. Aztán eszembe jut — ol­vastam róla —, hogyan idézte ezt a történetet egy tanítónő, kesernyés kom­mentárral. Megkérdezte ugyanis mai tanítványait, ők is így tettek volna-e a kisfiú helyében? Senki sem emelte vállalkozóan igenre a karját. Kelletlenül, okos- kodóan magyarázkodtak in­kább: „Mi az, hogy szavát adta? Hisz ez csak játék!” Nagy baj, hogy a gyer­meki eszmények már a gyermekekből is kiveszni látszanak. Apáik sok rossz tapasztalaton kifejlődött, il- lúziótlan földhözragadtsága megfertőzte már őket is. Csak a bolond becsületes! Hovatovább egész maga­tartás-rendszerünk kánon­ja. A becsületesség moso- lyognivaló bolondság, egy- ügyűség. Elterjedt véleke­dés. S ellentétben a vala­mikori gondolkodással, mely az együgyűségnek az egy­szerűség, a világi hívságok- ról való lemondás, a naiv, gyermeki hit értékeit is tu­lajdonította, az ártatlan­ság, a bűntelenség bizonyí­tékának tekintette, szentnek tehát, és tiszteletet érdem­lőnek, a mai hitetlenség bi­zonyítottnak látja minden „szentség” szánalmas osto­baságát. Csak játszásiból — mond­ja a gyermeknyelv. Tehát nem valóságosan, nem ko­molyan. Egyezség alapján szabályt sért, aki elfeledke­zik erről. A játékszituáció­ból ki lehet lépni: nem ér a nevem. Nem számít szó­szegésnek. Így vagyunk ezzel felnőt­tek is. Miközben gyerme­keink koravén felnőttek let­tek, mi anélkül, hogy őriz­nénk gyermeki ártatlansá­gunkat, elfelelőtlenedtünk. A szószegés bocsánatos bű­nünk. össznépi társasjáté­kainkban a csalás a virtus. Adott szavunk nemcsak nem szent, még csak nem is komoly. Elrepül. Üj játék- szabályaink szerint az írás sem kötelez többé. Nem­csak ígéretet, szerződést is szegünk. És törvényt. Egyé­nek és jogi személyek is. És az állam maga, és manap­ság már magyarázkodni se muszáj. Vagy ha mégis — hivatkozhatunk a körülmé­nyekre, amelyek mindig kéznél vannak. Az adott szó erejének gyengülése egyidős új szo­kásunkkal : sohasem mon­dunk nemet. Akkor se, ha tudván-tudjuk: a kérés nem teljesíthető. Természetesen megpróbálom, erősítgetjük készségesen. Az ígérgeté­sért nálunk senkinek sem veszik fejét. Adhatjuk írás­ban is. A papír mindent el­bír. Adott szavunk nem köt és nem kötelez. Ígéreteinknek, csalódá­sainknak történelme van. A „honfoglalni felzúdult me­részség” gyors sikereinek nyomában úgy hittük, min­dent akarhatunk. A forra­dalmárok küldetéstudata a valóság korlátaiba ütközve is tartotta magát egy ideig. Majd önigazolásba csúszott ígérvényeit egyre távolabb­ra jövendölte és ezzel hite­getett. Szó és tett megha- sonlottak és elváltak egy­mástól. Meghasonlott csa­lódottságérzés kezdett el­uralkodni rajtunk, és a tu­datos félrevezetés szándé­kával kezdtük vádolni egy­mást és a „hatalmat”. Sok ok húzódik szemé­lyes viselkedésünk torzulá­sai, a jellem erejének gyen­gülése mögött. Az állami gyámkodás gondoskodó el­veit hangoztattuk sokáig: az állam felnevel, ha szü­léink eldobnak, gondoz, ha betegek vagyunk, eltart, ha megöregszünk. Mikorra ki­derült, hogy ez tarthatatlan kötelezettség, leszoktunk a személyes kötelességérzet­ről. Egy másik ok a nehezen .ellenőrizhető ügyintézés a hierarchikus elrendezettsé- gű hivatalokban, ahol az intézkedések felelőssége egy szinttel mindig fel- jebbre tolható, vagy lej­jebb. A felelősségelhárítás rafinériái közismertek. S mert a tisztes haszon (ipar), a szorgos munka szolid csereügyletei nagy pénzt nem hoznak, tényke­déseinkben a szélhámosság is mindenkor jelen van. Lefelé licitálunk. ígéreted­nek nics teljesítményfede­zete? Alul teljesítesz, de fe­lül számlázol? Hát én is azt teszem — mással. Ördögi kör. Ki a vesztese? Közvet­lenül érzékelhetően csak az, aki rosszabb pozícióból in­dul : aláptőkéje kevesebb, vagy kevésbé kurrens mun­kát vihet piacra. Veszít persze a társadalom is, mert a jövedelmek mögött kicsi a tényleges teljesít­mény. így aztán relatíve csökken a személyes mun- kahozadék, viszont egyre vadabb játszmákba bonyo­lódik a hazárdírözó pénzsó- várság, azaz egy kicsit mindannyian. Jellemünk gyengülése harmadik oká­nak ezt tartom. És a sze­génységet, amely a romló társadalmi teljesítmény nyomában lassan minden­napi gondja a lakosság egy­negyedének. Indulatokat borzolt és lökött felszínre az új típusú egyenlőtlense- gek rendszere. Ezen aztán — zsíros tele- vényen — tenyészik és ter­jed az olcsó eszme, hogy a becsületesség rosszul jöve­delmez. Ez tény. Ám az eszme tapasztalt tényeket rögzít. Egymás ellenében akarunk boldogulni. Meg­oldatlan gazdasági problé­mák, politikai tévedések erkölcsileg is züllesztő ha­tásúak. És tévútra visznek: vádaskodás, heveskedés és elhamarkodott ítélkezések, bélyegzések vakvágányára — értelmes és megfontolt cselekvés helyett. A politi­kai és gazdasági tevékeny­ségmezőiről megtagadások és gyűlölködések mellékös­vényeire. Mindez behatol a szellemi értékek világába, kalmárkodunk, csalunk ér­zelmeinkkel is. Rögeszménk azonban itt kevésbé igazo­lódik. Ezért van, hogy köz­érzetünk nemcsak remény­telen albérletekben, három- szintes lakásainkban is kényelmetlen: valami hi­ányzik — nem tudjuk meg­nevezni — mert belőlünk (is) kiveszett, aminek hiá­nyától szenvedünk. A be­csületszó leértékelődése le­értékeli a bizalmat: s ha nem számíthatunk másra — magunkra maradunk. Ma­gunkban meg kevesek va­gyunk. Időszerű lenne azért fordítanunk tetteink kicsa­vart logikáján, személyek­nek és jogi személyeknek. „Nem jó az embernek egye­dül lenni...”: Szót kell ér­tenünk. Politikai biztosíté­kokat kell találnunk téve­dések, hibák és bűnök el­lenében. És dolgozni. Hogy a szolidaritás erkölcse új­ból erőre kaphasson. „Nem jó az embernek egyedül lenni!” Kiss Gábor Mezey István rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents