Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
IG «HH _ A Kljlvendége ___________________________ Az irodalom bűvkörében _________ Film y Kelet a Rhgyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Újmódi mesék világa Délelőtt még vizsgáztatott a tanárképző főiskolán, ahol nyugalomba vonulása után is megtartott néhány órát. Mint mondja, nem a pénz miatt — tanítással ma nem sokat lehet keresni —, hanem azért, hogy ne szakadjon el a kollégáktól, a tanítványoktól, a szakmától. Erről beszélgetünk, no ésí persze a könyvekről, amelyek százával — ám példás rendben — sorakoznak a terhűktől roskadozó polcokon. Otthonában valóságos szellemi kincsestár veszi körül Katona Bélát, de ő elhárítja az elismerést, nem büszkélkedik ritkaságokkal. — Számomra munkaeszköz a könyv. Gyerekkoromban szoktam rá az olvasásra, pedig parasztcsaládba, olyan környezetbe születtem bele, ahol a kalendáriumon és a templomi énekeskönyvön kívül más nemigen fordult meg a felnőttek kezében. Én is barátoktól, ismerősöktől kaptam az első könyveket. Elolvastam mindent, válogatás nélkül. Szerencsémre már viszonylag korán „igazi” írókkal találkoztam. A legfogékonyabb korban olvastam Kodolányit, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, Veres Pétert, Sinka Istvánt... A szülők is úgy gondolták, érdemes lenne taníttatni a gyereket, ha már holdvilágnál, petróleumlámpánál is csak a könyveket bújja. A költségesebb gimnázium helyett azonban csak polgári iskolába kerülhetett az oro- si parasztgyerek. Ezt követte a kereskedelmi, amely könyvelőnek, banktisztviselőnek és más, hasonló pályára készítette fel a diákokat. De kiváló tanárai azt is támogatták, segítették, aki történetesen az irodalom iránt mutatott érdeklődést. — Így juthattam el a debreceni egyetem bölcsészkarára. Magyar—német szakon kezdtem meg tanulmányaimat, 1946 őszén. De hamarosan elkomorult a világ, a vidéki egyetemeken megszüntették a nyugati nyelvek oktatását, nekem is Budapesten kellett befejezni tanulmányaimat. Még szerencsém is volt, mert az utánam következő három évfolyam ezt sem tehette meg — át kellett menniük más szakra. Miután elvégeztem az egyetemet, hazakerültem Nyíregyházára. Előbb a Kálvineumban tanítottam, majd a Kossuth gimnáziumban. S mivel annak idején Krúdy is a Kossuthba járt, egy fiatal tanárnak illett róla kicsit többet tudni —, így ébredt fel az érdeklődésem Krúdy iránt, alá azelőtt egyáltalán nem tartozott kedvenc íróim közé ... — S aki kicsit is kedveli az irodalmat, az tudja, hogy Katona Béla azóta is hűséges Krúdy Gyulához, öt nem kell „átértékelni”, mint nem egy írónkat, költőnket — mostanában. — Ezelőtt pár évvel még nem éreztem ennyire problematikusnak például a ’45 utáni magyar irodalmat, amit jelenleg a főiskolán tanítok. A felszabadulás után kiala- lakult egy sokáig stabil értékrend, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye. Ez az értékrend most felborult. Jó tíz évvel ezelőtt, amikor ennek a korszaknak a főiskolai jegyzetét írtam, hogy egy hozzánk közeli példát mondjak, Váci Mihály még az egyik csúcsa volt ennek az értékrendnek ... Pilinszky János esetében pedig éppen fordítva alakult a helyzet. — Kitapintható ez a változás a főiskolára kerülő fiataloknál is? S a tanár úr milyen irányba igyekszik terelgetni figyelmüket, ízlésüket? — A pedagógusok általában ragaszkodnak a tantervhez, a tankönyvhöz, a gyerekek tehát azt tudják, amit ezek szerint tudniuk kell. Megmondom őszintén, magam is érzem, hogy ebből a szempontból kicsit talán konzervatív vagyok ... Mint említettem, én a népi írókon nevelkedtem, és az a fajta irodalom volt az eszményem, amelyet ők is képviseltek: az elkötelezett, társadalmi töltésű irodalom. Nálunk az irodalom mindig vállalt bizonyos közösségi feladatokat — ennek azonban most mintha apálya lenne. Másfajta irodalom iránt érdeklődnek az emberek, és mást becsül a kritika is. Múlófélben az a korszak, amikor az íróknak, költőknek kulcsszerepük volt, mert nekik jobban hittek az emberek, mint a politikusoknak. Az emberek, ha egyáltalán érdekli őket, elsősorban gyönyörködni, szórakozni akarnak, és nem várnak megváltást a művészettől. Nem is arról van szó, hogy az irodalom elveszítette a tekintélyét —, egyszerűen átértékelődött a funkciója. Talán azért, mert ebben a bonyolult helyzetben az írók azért mégsem vállalhatják át a politikusok szerepét. Ennek ellentmondani látszik, hogy irodalmunk sok jeles képviselője nagyon is aktív szerepet tölt be a különféle szervezetekben, hogy csak a Magyar Demokrata Fórumot említsem... — Igen, így van, ami azt mutatja, hogy nem minden író szakadt el a magyar irodalom „politizáló” hagyományaitól, ám ez már mintha különválna — a legtöbben nem műveikben, hanem a közéletben politizálnak. Én azt hiszem, ilyen körülmények között az irodalomtörténésznek is át kell értékelnie saját szerepét. Inkább az esztétikumot igyekezzen a művekben feltárni. — Ez elég rezignálton hangzik ... Pedig egyébként nagyon is tevékeny életet él, a jelekből ítélve nem tekinti a nyugdíjazását elkedvetlenítő korszakhatárnak. Vagy tévednék? — Nem, valóban így van. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek megtervezni az életemet, erre az időszakra kivételesen mégis tudatosan készültem. Talán ennek köszönhető, hogy számomra a nyugdíjazás semmiféle különösebb megrázkódtatást nem okozott. Nem kerített hatalmába a fölöslegesség érzése. Sőt, néha még bosszant is, amikor az ismerősök mondják, hogy ó, neked már mindenre van időd.. . Valójában majdnem ugyanúgy időzavarral küszködök, mint a nyugdíjazásom előtt. Sose tudom utolérni magam. A vidéki értelmiségre jellemző, hogy az idők során sok minden rakódik azokra, akik szűkebb munkájukon kívül is hajlandók valamit csinálni. Nekem is van néhány olyan funkcióm, amitől nem igyekeztem rögtön a nyugdíjazáskor megszabadulni — az irócsoport vezetése, vagy az Irodalomtörténeti Társaságban vállalt feladatom. Szóval nem unatkozom. Annál kevésbé, mert nyugdíjazása előtt c tanár úr vett egy kis telket, mert — mint mondja — a jó levegőre, a mozgásra szükség van, de a háztömb körül mégsem óhajt melegítőben futkározni reggelenként... A kert gondozásában pedig sok öröme telik. Természetesen a tudományos munkával sem hagyott fel. — Befejezéséhez közeledik egy Krúdy- könyv, amely a teljes életművet átfogja, nagyon szívesen dolgoztam rajta. A másik munkám Szabolcs-Szatmár irodalmi topográfiája, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére készül. Ez abban különbözik egy hagyományos irodalmi lexikontól, hogy nem írók, hanem települések neve alkotja az egyes címszavakat. Több mint 200, a mai megyehatárokon belül található település irodalmi vonatkozásait veszem sorra, Anarcstól Zsurkig ... Tehát az olvasó minden községnél, városnál megtalálja, ki született ott, ki élt ott hosszabb-rövidebb ideig, milyen irodalmi mű született arról a településről és így tovább. Tunyogmatolcsnál megtalálható lesz például Koroda Miklós neve, ő az ötvenes-hatvanas években gyakran megfordult megyénkben, s az említett, akkor még önálló két falunak számító községről írt egy könyvet A Holt-Számos két partja címmel. Vagy szintén az ötvenes években, a személyi kultusz idején járt itt Kuczka Péter, aki tapasztalatait összegezve megírta híres Nyírségi naplóját. A könyv botránykő lett, szokatlanul bíráló hangja miatt. Cé- génydányádról Jobbágy Károly írt verset. Nos, egy-egy ilyen alkalom már elegendő ok arra, hogy a község neve bekerüljön a topográfiába. Alig marad ki valamelyik településünk, mert megyénknek óriási irodalmi hagyományai vannak. Az anyaggyűjtést tulajdonképpen befejeztem, remélem, jövőre nyomdába lehet adni a könyvet. Nem is kell mondanunk — hézagpótló munka, nélkülözhetetlen kézikönyv készül ezzel Katona Béla „műhelyében”. Könyvekkel kezdtük — könyvekkel is fejezzük be a beszélgetést. A tanár úr azokról a — közelmúltban megjelent — könyvekről beszél, amelyekhez csak most találtattunk felnőttnek ... Mint mondja, egy kicsit úgy érzi magát, akár a hanyag diák, aki a szorgalmi időszakot ellustálkodta, és most, a szünetben kénytelen a „pótvizsgára” készülni, megismerkedni a szűklátókörű irodalompolitika által számunkra eddig tilalmasnak minősített írókkal: Cronintól Koestleren, Or- wellen át Paszternákig ... Pedig minderre most kevesebb idő jut, többek között azért is, mert — ismét Katona Bélát idézem — olyan izgalmas lett az életünk, hogy ma már az újságolvasásra sem elegendő pár perc, s a rádió, a televízió híradásaival is lépést kell tartani... Gönczi Mária MIT TEHET A KRITIKUS akkor, ha azt tapasztalja, hogy bizonyos filmeknek hihetetlen magasra szökik a népszerűsége, ugyanakkor a maga — tisztességesnek hitt — mércéje szerint értéket nem képviselnek? A kérdés megkerülhetetlen, mert ez a helyzet manapság egyre gyakoribb. Az a módszer, hogy elhelyezkedik az esztétika magaslatán, s két kézzel szórja a villámokat, rég hitelét vesztette, mert így esély sincs józan kompromisszumok teremtésére, ez a magatartásforma csak ellenérzéseket szül azokban, akik az in- kriminlát filmek lelkes nézői. Lehetséges megoldás, hogy egyáltalán nem szól ezekről a filmekről, ezzel viszont kitér a vélemények ütköztetése elől, feladván annak lehetőségét, hogy a szembenálló nézeteket némileg közelítse egymáshoz. Talán célravezető módszer lehetne, ha sikerülne időlegesen azonosulni azzal a gondolkodásmóddal, amelyet a Szahara vagy a Krokodil Dundee II. átszellemült rajongói képviselnek. Fő érvük az szokott lenni: hagyjanak engem békében szórakozni, ne akarjanak gondolkodtatni a moziban, nem azért megyek oda! Ebből egyenesen következik az, hogy aki ezeket a filmeket elmarasztalja, a nézőnek a szórakozáshoz való jogát vonja kétségbe. ELJUTOTTUNK A SZÓRAKOZÁS KÉRDÉSÉIG, amelynek viszonyát a művészi alkotás keltette élményhez, sohasem sikerült megnyugtató módon megoldania az esztétikának. Ma már ezen a téren is oldottabb kategóriák léteznek, s az utonóm művészet mellett egyre inkább elfogadott a szórakoztató művészet elkülönítése is. De ide tartoznak-e a fentebb említett filmek? Egy bizonyos: nem találunk bennük egyetlen jelenetet sem, amely ne ellenkezne a társadalmi realitásokkal. Gondoljuk végig a Krokodil Dundee II. első jelenetét! A képi ötlet remek. Látjuk a halakat robbantó főhőst, s ez a róla az első részből megőrzött emlékek alapján hitelesíthető mozzanat, de ekkor „kinyit” a kamera, s látjuk, hogy mindez a New York-i öbölben történik. Már enge- delmet: mire kell a hal a derék Michaelnek? Enélkül nincs mit ennie? Avagy eny- nyire primitív, hogy képtelen felfogni azt a rendet, amelybe belekerült? S egyáltalán, honnan szerezte a robbanószert és a csónakot? Avagy a Szahara. Az arab világban játszódik, de gyanítom, hogy szegény Germanus Gyula mindahányszor forog a sírjában, amikor ez a film pereg. Aki a látványt akár földrajzilag, akár néprajzi- lag akarná behatárolni, megoldhatatlan feladatra vállalkoznék. De vigye kánya, fogadjuk el az arabot hollywoodi akcentussal, de mit kezdjünk például a sziklavár elfoglalásának jeleneteivel? Korábban azt tudtuk, hogy van éles lövedék és vaktöltény. Itt kiderül, van dramaturgiai puskagolyó is. Az tudniillik, amely akkor talál célba, ha a cselekmény éppen úgy követeli. Az teljesen mellékes, milyen messziről, milyen helyzetből dördül el a fegyver. Az már csak apróság, hogy szegény Paul Hogan — ha jól a szemébe húzza a kalapját — 45-nek se látszik, mégis el kell hinnünk, hogy a rendkívül szép és fiatal Linda Koslowski ennek ellenére rajong érte. HA EZEKNEK A TÖRTÉNETEKNEK A VALÓSAG- HFIELE gyakorlatilag a nullával egyenlő, miért gyakorolhatnak mégis olyan széles körben hatást a nézők sokaságára? Egyetlen magyarázat lehetséges! Azt a műfajt, amelyben mindenféle esemény megtörténhet anélkül, hogy kétségbe kellene vonnunk valódiságukat, és teljesen természetesnek tekintjük a legvalószínűtlenebb mozzanatokat is, mesének nevezzük. A mese pedig minden időben népszerű volt. Vannak történelmi korszakok, amelyek különösképp kedveznek a mesék születésének. Ügy tűnik, mintha most újra ilyen időket élnénk. Az ókori istenmesék, a középkori gonosz királyok és ördögök után, most a motorizált lövöldözők korszaka érkezett el a mesék világában. Ez a műfaj azonban — jó és hitvány darabjaiban egyaránt — a 14 éven aluliaknak szól. A Szahara és a Krokodil Dundee II. rajongói között viszont sokan vannak, akik kinőttek ebből a korosztályból. De akkor miért ragaszkodnak mégis a mesékhez? Hamar Péter Könyvespolcunk Ami nagyon táj Gondolatok egy József Áttila-kötet ürügyén Csak örülni lehet annak, hogy Cserépfalvi Imre, a Nagyon fáj című kötet kiadója magánkiadásban ismét megjelentette a költő utolsó vers- gyűjteményét. 1936 karácsonyán József Attila gyerekes örömmel szemlélte könyve finom papírját, szép betűit. Szinte hihetetlen, hogy egész nap hiába ült könyvei mögött, nem akadt egyetlen vevő sem, akinek dedikálhatta volna. Pedig milyen nagy verseknek örülhetett volna a kortárs olvasó! A harminchat alkotás között olyanok vannak, mint A város peremén, Levegőt!, A Dunánál, Gyermekké tettél, Judit, Nagyon fáj, Kései sirató. Az 1935— 36-ban keletkezett művek József Attila válságos állapotáról is tudósítanak. Nemcsak az jelzi ezt a kötetben, hogy az első versek (A bűn; Én nem tudtam) a bűn és bűn- hődés összefüggéseit elemzik, hanem az is, hogy erőteljesen jelen van az élettel leszámoló, végrendelkező attitűd (Nagyon fáj; Kész a leltár). Ügy tűnik fel, hogy a költő a Vágó Márta szerelem kudarcát nem tudta kiheverni. József Jolán így emlékezik: „Soha ilyen boldognak nem láttam Attilát, mint ebben az időben. Minden gondolata Márta volt, a messze távolban élő menyasszony. Kora hajnalban talpon volt, friss kedvvel indult hivatalába. Hosszú leveleket írtak egymásnak, a posta nem volt elég gyors számukra, repülőpostával küldték a leveleket ... Aztán egyszer csak Márta levelei rövidebbek lettek, ritkábban érkeztek. Attila kétségbeesetten leste a postát, és amikor a levelek végleg elmaradtak, nem bírta elviselni a rászakadt valóságot.” A szakítás után a költő kórházba kerül neuraszténia gravisszal. A betegség a Judittal töltött évek második felében teljesen elhatalmasodik, „s ettől kezdve a szerelem is a betegség szolgálatában áll, és kiváltóik már elvesztik valóságos arcukat: ördöggé és angyallá válnak.” (Gyertyán Ervin) Így születnek meg a Gyömrői Edithez, majd a Kozmucza Flórához írott versek. Az előbbinek a visszafojtott, majd partjait nem találó gyűlöletben, az utóbbinak a reneszánsz szerelmi áhítatot újraélő szerelmi vallomásokban lesz része. Gyömrői Edit a költő analitikusnője. Tapasztalatlan volt, vakon hitt frissen szerzett tudományában, nem tudta elkerülni a beteg—orvos kapcsolatból származó csapdákat. A költő számára a fiatal, kellemes orvosnő létigazolássá vált, egyetlen eséllyé, az élet értelmévé (Gyermekké tettél). Edit ebben a kapcsolatban úgy járt el, ahogy kellett. Számára a költő csupán beteg volt. A köteteimmé emelt vers (Nagyon fáj) megrendítő leszámolás az élettel, kivételes drámai rajzát adja a létből fokozatosan kioldódó költőzseninek. Indulatait Edit váltja ki, de nem ellene irányulnak. „A szerelembe — mondják — / belehal, aki él. I De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér" — írta a költő Freud nyolcvanadik születésnapjára. A szerelem nem bírja el a létigazolás terhét. Egy vers erejéig felbukkan a kötetben az Óda forrásvidéke is. A nagy szerelmi vallomás ihletőjét (Dr. Szöllős Henrikné Marton Márta) idézi Az a szép, régi asszony című vers: „Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, I akiben elzárkózott a tünde lágy kedvesség, / aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, / vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban, / aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni”. A társadalomfilozófiai ösz- szegzés versei a kötetben A város peremén, A Dunánál. Az egyikben szűkebb, a másikban tágabb érvénnyel szólal meg az ember és a társadalom bonyolult viszonya. A Kései sirató az anyakonfliktus, a szeretethiány tragikus mélységű verse, ösz- szefoglalása a mamához fűződő ambivalens érzésnek. „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom!” — írja József Attila a kötet utolsó versében (Kiáltozás). A balatonszárszói tragédia volt a válasz erre a kérésre. Nagy István Attila
