Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

1989, június 3. 5 Nekem a könyv mindennapi kenyerem Beszélgetés Szítba Mária tanárnővel az olvasás élményéről £ Gazdasági és politikai problémáink miatt mintha kevesebb figyelem jutna a könyvekre, kevesebb idő jut olvasás­ra, mintha az író-olvasó találkozók és az egyéb rendezvények száma is évről évre csökkenne. Szitha Máriának, az irodalom tanárának, könyvgyűjtőnek, a szenvedélyes olvasónak, illetve a most megjelenő egyik megyei kiadvány társ­szerzőjének véleménye szerint vajon szükség van-e még például a könyv­hétre? — Feltétlenül. Mint ahogy az emberek életében szükség van ünnepekre, a könyv­nek is meg kell, hogy legyen a maga ünne­pe. Ezt nem a könyv igényli, hanem mi, az olvasók, hiszen a könyv annyi szállal kötődik az emberhez, ami által szellemileg és ér­zelmileg sokkal gazdagabbak leszünk. a A statisztikák viszont nem ilyen opti- ^ raisták. A felnőtt lakosság 40 százaléka nem olvas, a rendszeres, tazaz a havonta legalább egy könyvet kézbe vevő olva­sók száma évről évre csökken, ez a leg­utóbbi felmérések szerint 17 százalék. Egy másik adat szerint minden hetedik ember olyan családban él, ahol a hét­éven felüli családtagok közül senki sem olvas. — Nézze, az olvasás sohasem volt a széles tömegek szenvedélye. Még ennek a század­nak az elején is sokan nem tudtak nálunk olvasni, nem beszélve a korábbi századok­ról, amikor még a nemesek sem ismerték a betűket. A könyveket viszont általában mindig és mindenki nagyra becsülte. A kul­túra létrejötte és jelene mégiscsak a köny- x'ekhez kapcsolódik. a Az egykori statisztikák alapján pedig v az 50-es években olyan szépen indult minden. Mindenki bizakodó volt. Nem­csak azt hittük, hogy az acél országa leszünk, hanem a kiművelt emberfőké, az olvasóké is. A 60-as években úgy látták a jövőt, hogy az iskolai végzett­ség természetszerűen, jótékonyan befo­lyásolja az olvasási szokásokat, és mi­vel növekedett a magasabb iskolát vég­zettek száma, úgy vélték, hogy az ez­redfordulóra a társadalom mintegy nyolcvan százaléka lesz olvasó. Nos, most úgy látszik, iha így haladunk, nem nyolcvan, hanem csak nyolc százaléka lesz olvasó az évezred végére. A körül­mények ismertek, a pénzkeresésre for­dított idő rohamosan nő, a televízió és videofilmek nézése miatt alig jut idő olvasásra. On, aki 42 évig volt gimná­ziumi tanár, hogy látja ezt? — Az, amit elmond, mind igaz. De hang­súlyozni kellene az otthon és az iskola sze­repét is. Az olvasás megszerettetését már gyermekkorban kell kezdeni, a nevelés mi­kéntje sem elhanyagolható kérdés. Köny- nyebb a dolga a tanárnak, ha a gyerek ott­honról hozta magával ol'vasásigényét. Mikor kicsi voltam, még rádió sem volt, de ha lett is volna, az anyám bizonyára akkor is oda­ült volna az ágyam mellé, mint ahogy tette és mesélt volna esténként. Egy anyának kell, hogy legyen erre ideje, hiszen így az­tán önmagától nevelődik rá a gyermek az írott szó varázsának igénylésére, az olvasásra. Nem is beszélve az összetartozás melegsé­géről, a személyes kapcsolat élményéről. A Igen, de ha nincs idő közös esti mesé- w re, mert sietünk, fáradtak vagyunk, millió dolgunk van, akkor mégiscsak jobb a tévé esti meséje, mint semmi. — Persze, de ez nemigen pótolhatja az anya, vagy az apa elmondott, közösen meg­élt meséit. Elképesztő dolgokat hallok. Sok gyermek naponta négy-öt órát ül a tévé előtt, csak azért, mert egyedül van, a szü­leinek nem jut idő a vele való foglalkozás­ra. Egyszerűen igényli a gyermek a beszé­det, az emberek közelségét. így valami pót­szert kap a tévén keresztül, ami ilyen in­tenzíven káros. Idegileg és másképpen. Nincs kedve és ideje a gyermeknek tanulni, olvasni. Másrészt viszont sok gyermek nem . is tud rendesen olvasni, meg sem tanul. Aki pedig nem tud olvasni, élvezettel sohasem vesz kezébe könyvet. Mint mondtam, ne­kem többszörösen is szerencsém volt, hiszen az otthon elmondott mesék által a szüleim már felfokozták az érdeklődést az olvasás iránt, másrészt az iskolában is olyan re­mek tanáraim voltak, mint például Magyar László, aki később operaénekes lett, vagy Ferenczi István. Ök a város elismert polgá­rai voltak. A Manapság sok bírálat éri az iskolai ta­nítást is. Még a középiskola sem nevel olvasóvá, nem is beszélve az általános iskoláról. — Nagy része volt ebben az iskolai okta­táspolitikának. Hogy mást ne mondjak, pél­dául olyan írókat emeltek óriássá a tan­könyvele, akik az irodalmi mércét sem ütöt­ték meg. Az igazi jeles írókat és költőket egysikúan mutatták be a könyvek, a sze­melvények nem feleltek meg a tanuló ko­rának és érdeklődésének, így elvették a di­ákok kedvét az olvasástól. Vegyük József Attila példáját. Egyoldalúan munkásköltö- nek állították be, és ez a sematikus ábrázo­lás igen káros volt. így költő, egy író sok­kal sokszínűbb személyiség, mint ahogy a tankönyvekből kiderül. Persze az igazi ma­gyartanár akkor is tanított mást is, mint ami a könyvekben volt. Igyekeztem én is minél több ilgazi irodalmat becsempészni, mert bizonyos szemelvények is igen gyat­rák voltak. A tanárnak kicsit pszichológus­nak kell lennie, hogy megszerettesse az ol­vasást, vagy bármit a diákokkal. Azt hi­szem, hogy ez talán sokszor sikerült nekem, nagyon sok tanítványom lett magyarta­nár ... £ Nem gondolja, hogy a felnőtt olvasók v kedvét is kedvezőtlenül befolyásolta olykor a hivatásos irodalompolitika? Az úgynevezett szocialista realizmust di­csőítő kritikák többnyire nem voltak megfelelő irodalmi útjelzők, s ma sincs színvonalas kritikai irodalom, amely a megjelenő könyvek dzsungelében fo­gódzót jelentene. — De, természetesen így van. A kritiká­nak elsősorban az olvasókhoz kellene szól­nia. A Térjünk vissza egy kicsit a televízió- w hoz, mert mégiscsak az veszi el legin­kább az emberek szórakozásra szánt szabad idejét. A könyvek olvasására alapozott kultúra, a Gutenberg-galaxis végéről beszélnek. Vannak, akik azt vallják, hogy a film, a tévé végleg ki­szorítja a könyveket. — Nem hiszem, hogy így lenne, bár van­nak erre utaló jelek. De úgy gondolom, egy bizonyos idő utón az érték, a rend helyre­állítódik. Minden a maga helyére kerül. Vannak olyan dolgok, amelyeket söhasem ismerhetünk meg könyvek nélkül. Másrészt egy tévéműsor, legyen az akár egy huszon­öt részes irodalmi adaptáció, sohasem tud­ja azt közvetíteni, amit a könyv. Mert egy jó író, vagy költő meg is tudja jeleníteni azt, amit mond. Az olvasás közben a fantá­zia szabadabban szárnyal, a képzeletre is szükség van. Sokszor csalódom, ha egy ked­ves regényhősömet viszontlátom egy-egy filmben, ahol olyannak kell őt látnom, ami­lyennek a rendező láttatni akarja. A tör­ténetet, amelyet olvasók, én színezem ki, a tévéfilmben viszont megköt a rendező kép­zelete. a Változnak az olvasási szokások is. Csök- ^ ken az igény a szépirodalom iránt, kü­lönösen a klasszikus írókat olvassák egyre kevesebben. Jókait leszámítva például a múlt század íróitól alig ol­vasnak. Az emberek nem szívesen vesz­nek kézbe olyan könyveket, amelyek komoly szellemi erőfeszítést igényelnek. A lektűrök, a szórakoztató olvasmányok iránt nagyobb az igény. Kevésbé sze­retik az olvasók manapság a nevelni szándékozó könyveket is... — Érthető, ha az agyonhajszolt emberek nem olvasnak például Daniét, vagy akár egy mai bonyolult, modern regényt. Jó, ha egyáltalán kézbevesznek valamit az olvasók. Komoly társadalmi problémánk, hogy nem jut idő' kultúrára. Egyébként nem szégyel­lem, én is szívesen olvasok például krimit, ha fáradt vagyok. Szilvásit és Berkesit is olvastam, hiszen tudnom kellett róluk, ha a diákok ilyesmikkel hozakodnak elő. Hogy ítéletet mondhassak. — A történelmi regények iránt is na­gyobb mostanában az érdeklődés, hiszen csak ilyen könyvekből ismerhetjük meg, honnan, hová tartunk. Csak ilyen könyvek­ből ismerhetjük meg az emberiség, egy nem­zet, egy város, vagy egy család múltját. Nem segíthet a film sein, hiszen az csak néhány évtizedes találmány. Az emberekben pedig mindig is megvolt az érdeklődés, hogy hon­nan jöttek, ki volt a dédapjuk, nagyapjuk. Nem lehet közömbös számunkra, hogy kik voltak azok, akiknek a munkája eredmé­nyeképpen épült ez a város. Gyökerek nél­kül nem lehet élni, nem lehet jövőt építeni. Talán ennek tulajdonítható, hogy a memoá­rok is divatosak lettek. £ Bár nem ismerem az ide vonatkozó sta­tisztikát, mégis úgy gondolom, hogy ma­napság a versek kevésbé olvasottak. Vi­tathatatlan, a költészet funkciója is megváltozott. Nem kedvez a költészet­nek, hogy a könyvkiadás egyre inkább üzleti szellemű. Pedig igazuk van azok­nak, akik azt állítják, hogy az olvasni tudás legmagasabb foka a versek olva­sása, mivel „a költészet olvasását foly­tonosan újra kell tanulni, hiszen min­den új és eredeti mű megújítja az iro­dalom nyelvét, s minden eredeti költői alkotással új költői nyelv születik.” Ho­gyan vélekedik erről? Jut-e ideje, és kedve versolvasásra is? — Rendszeresen olvasok verseket. Ha túl fáradt az ember, nem kezd el olvasni egy 401’ oldalos könyvet. De egy vers segít abban, hogy néhány perc alatt egy más vi­lágba kerüljek. Néha feltétlenül szükséges ily módon kitömi abból a világból, amely­ben él az ember. Persze olyankor nem Toldit kell olvasni, olyan verseket inkább, amely­ben fájdalom vagy öröm tükröződik, ami éppen megfelel az ember pillanatnyi han­gulatának. Nekem a könyv egyébként min­dennapi kenyerem, a kenyér pedig mindenki számára nélkülözhetetlen. 0 Manapság elveszi az ember idejét a sok újság, a gomba módra szaporodó sok új folyóirat, amelyet mindig kíván­csian vesz kézbe az olvasó. Ha kihagy esetleg egy számot, úgy érzi, fontos ese­ményekből marad ki. Hogyan éli meg ezt egy tanárnő, egy irodalmár? — Bizony az olvasók nagy gondja ez, hiszen a Hitel, a Reform, a Kapu, de még a napi­lapok is rengeteg érdekes dolgot közölnek. Azt beláttam, hogy még nekem, a nyugdí­jasnak sincs elég időm arra, hogy mind­egyiket elolvassam, az árakról nem is be­szélve . .. 0 Valóban, jut ma egy nyugdíjasnak pénz könyvekre? — Nagyon kevés, most a könyvhéten is csak a legszükségesebbet veszem meg, egyet- kettőt. Ott van viszont a könyvtár, ahol bár­ki beszerezheti az olvasnivalóját. Tehát nem lehet indok az, hogy nem jut már rá pénz. £ Apropó, látta-e már a könyvheti újdon­ságokat. Milyennek találja a választé­kot? — Nagyon kevés a verseskötet, és igen sok a már említett memoárirodalom, a szo­ciográfia, a riport. Igaz, szükség van a tény­feltáró irodalomra, de nem biztos, hogy ezek irodalmilag időtállók lesznek. Keveslem mindenképpen a kortárs prózát. 0 Örömmel fedeztük fel a megyei kiad­ványok egyikében a szerzők között az ön nevét is. A Szellemi elődeink II. kö­tetében Méreyné Juhász Margitról, a két világháború között alkotó tanár­ról és költőről irt. — Talán azért is írtam róla jó szívvel, mert mint mondtam, gyökerek nélkül nem élhetünk. Fontos tudnunk, kik voltak az elődeink. ^ Köszönöm a beszélgetést. Bodnár István jogos barátom megvallott lelki megha- sonlása, amiről legutóbbi találkozásunk alkalmával szolt. ,Néhány sorban meg­próbálok valamit mondani arról, ami igazában minden ember legbensőbb ügye, személyes és csak rátartozó szám­vetése. Mégis úgy gondolom, egyúttal közügy is, megvannak az egyes embe­ren túlmutató következményei is. Bel­ső etikáról, vívódásokról, rossz álmok­ról beszélt. Egy kollektív bűntudat „ráeső" részéről, ami olyan mulasztás, vagy bűn terheivel nehezedik rá, amit igazában el sem követett. De ettől még a bűntudat létezik. Mint az MSZMP tagjára — melynek saraiba a gazdasá­gi felvirágzás ,éveiben lépett be — egy­re elviselhetetlenebb lelki terhek ne­hezednek. Ügy mondta, ö is tehet róla, hogy hagyta magát „elkábítani’’, az igazság megengedett mértéke és ada­golási módja szerint, az „elvárásoknak" megfelelően csak szalonképes formában mondott véleményt a legsúlyosabb tár­sadalmi kérdésekről. S íme — mondja most az MSZMP, s az ország egy felhalmozott anyagi, tár­sadalmi, etikai csődtömeg szélén üldö­gél és egymásra mutogat mindenki. Bi­zonytalanság, félelem üli meg a lelke­ket, mert a békés átalakulás intézmé­nyes és az emberekben felépíthető ga­ranciái igen nehezen, vagy egyáltalán nem akarnak létrejönni. Olyan kötél­húzás tanúi vagyunk a politikai küz­dőtéren, amelynek kötelét nem türe­lemből, bölcsességből, hanem indula­tokból fonták. 'Ezért bármikor elsza­kadhat. Ezekről a kérdésekről beszél­gettünk akkor, de leginkább a már em­lített bűntudatról. Még a bibliai motí­vum is 'ßzoba került az apák vétkéről, amelyet a fiák „örökölnek", s amely­nek igazságosságáról ugyancsak meg­oszlanak a vélemények ... A történelmi igazságtétel napvilágra került fájdalmas dokumentumai rendí­tették meg a legjobban. A koncepciós perek a negyvenes éveik végétől, az öt­venes évek bűnei, vagy 1956 és az azt követő megtorlások. Mi indokolta a pa­rasztok százainak, ezreinek lelki meg- nyomorítását? — és így tovább ... Ki és miért nem figyelt oda, amikor a sú­lyos dollármilliárdakat felvették az or­szág nevében, s most mindenkinek fi­zetni kell a viszofnylagas jólétért. Mit tehetett \ezek ellen, ezek megvál­toztatásáért az „egyszerű" MSZMP-tag? Gyakorlatilag semmit, hagyta, hogy egy szűkebb párthivatalnak-réteg cseleked­jék, s meghatározza: miről, hogyan sza­bad gondolkodni... Nem akarom én kisebbíteni az egyes ember — esetünkben az MSZMP egyes tagjainak — vélt, vagy valós felelőssé­gét. Véleményem szerint az egészséges gondolkodású ember — aki nem akar mindenáron az önkínzás, önmarcango- lás csapdájába esni — csak a valóban elkövetett tettekért (érezhet felelősséget. Amit helyette, az ő nevében követtek el, azért semmiképpen. Ezért nem a felmentés, hanem a tárgyilagosság mondatja ívelem: csak azokat a lelki terheket vállaljuk és cipeljük, amelyek valóban hozzánk kapcsolódnak. Sajnos viszont abban sok az igazság: olyan MSZMP-tagak is jócskán élnek közöttünk, akiket nem gyötör semmi­féle bűntudat. Nem érzik, hogy az ő egyéni tevékenységük is hozzájárult, hogy idáig fajultak a dolgok. Természe­tesen elsősorban azökra a volt vezető beosztású emberekre gondolok, akik közül nem egy a saját sebeit nyalogat­ja, s talán inkább drukkol az ellenzék­nek, mint a saját pártjának, amely őt — úgy érzi — félreállította. Ez sem idegen az embertől, s ahogy ismerősöm fogalmazott, egy csipetnyi bűntudatot jó lenne átcsöpögtetni ezekbe az embe­rekbe. Legalább nekik is legyenek rossz álmaik, éjszakáik ... Ügy tűnik, együtt kell élnünk a bűn­tudattal, amely lehet bénító, kiábrán­dultságot hozó de lehet tisztító is A receptjét ki-ki­nek egyedül kell megtalálnia. Bí­zom benne, hogy végül is megtalál­juk a belső meg­békélést, mégha időbe is telik és még nagyon az út elején is vagyunk. De bármennyire közhelyszerűen hangzik: az úton végig kell men­nünk. II Kelet a Iragjororszáí] HÉTVÉGI MELLÉKLETE Páll Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents