Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. június 3. Kelet-Magyarország 3 SZM liríll ItTTEKET IS! Nyílt válasz a nyíregyházi tüntetés szervezőink Az 1989. május 27-i nyíregyházi tüntetésen átadott petíciójukra, — a testületi állásfoglalást megelőzően — a tanácsi vezetés véleményéről a következőkben tájékoztatom a FIDESZ, az MDF és az SZDSZ képviselőit. Tanácsi testületünk négy éve dolgozik jelenlegi ösz- szetételében, tisztségviselői pedig alig három éve látják el a feladatokat. Többségük korábban vezetői posztot nem töltött be, ennek ellenére magunkénak tudjuk azokat a korábbi eredményeket, melyek kétséget kizárólag jelen vannak a város fejlődésében, s amelyekben benne van a vállalatok, intézmények felelős hozzájárulása, lakosságunk nagy erőfeszítése. E városfejlesztési tevékenység nyomán vált lehetővé, hogy egy homokra nőtt kisvárosból alig 30 év alatt 120 ezer lakosú, intézményekkel ellátott nagyváros lett. A városi tanácson — állításaikkal ellentétben — titkos és bizalmas adatokról nem tudunk. Szervezetük képviselőit — mint ahogy minden nyíregyházi állampolgárt, — a személyiségi jogokat nem sértő valamennyi kérdésben bármikor tájékoztatjuk. A korábbi gyakorlatnak megfelelően készek vagyunk a város bármely jelentős —, vagy kevésbé jelentős rétegét képviselő szervezetnek, a város minden lakosának számol adni arról, mi történt a jelenlegi testület irányítása alatt az elmúlt években, hogy a város önmagához és más. hasonló nagyságrendű településhez viszonyítva miben haladt előre, mely területeken és miért nem tudott többet elérni. A sajtón kívül is szívesen adunk tájékoztatást a foglalkoztatás, a vállalkozás szervezése, a külföldi tőke bevonása, az infrastruktúra fejlesztése, a tehetséggondozás kérdésében kezdeményezett — és remélhetőleg az egész város javát szolgáló — újabb tárgyalásainkról, intézkedéseinkről. A városkörzetekhez, egyesületekhez, az Önök képviselőivel való korábbi találkozásunkhoz hasonlóan ismételten készek vagyunk a közös sorsunkat érintő és formálódó eszmecserékre, teendőink közös meghatározására. Engedjék meg. hogy ugyanakkor leszögezzem a következőket: 1. Sem én, sem munkatársaim magatartásunkkal nem szolgáltunk rá sértő megjegyzéseikre. Sem hajbókolok. sem vadásztatok, sem könyöradományra várók nem vagyunk és koldulással sem foglalkozunk. „Csupán pályázatok írásával, azok elnyerésével és az érvényes pénzügyi lehetőségek maximális kihasználásával, sokszor jelentős kockázatvállalással és vállalkozó szemléletű magatartással igyekszünk a lakosság és a testület által kitűzött célokat elérni, a város pénzügyi bevételeit növelni. 2. Egyetértünk az Önök által megfogalmazott — a megye elmaradottságának felszámolását célzó — követelésekkel. Ezek közül a legfontosabbnak tartjuk az agrárolló csökkentését, a gazdaságtalanul működő vállalatok veszteségeinek a lakosságra áremeléssel történő áthárításának elfogadhatatlanságát, a tulajdonviszonyok rendezését, a szektorsemlegesség érvényesítését, a bér- és jövedelemelmaradásunk országos színvonalat megközelítő felzárkóztatását, az esélyegyenlőség feltételeinek biztosítását. 3. Az Önök kéréseit-követeléseit minden fórumon az alábbi, fontosnak ítélt feladatokkal bővítjük: Fiatalok első lakáshoz juttatása; valóságos és törvényben meghatározott, pénzügyi feltételekkel alátámasztott önkormányzatok kialakítása; a művelődés-és szociálpolitika helyi önkormányzati szabályozása; a város gazdaságának fejlesztése, munkahelyek teremtése érdekében a sokszor kezdeményezett különleges övezet és az ezzel járó speciális szabályozó rendszer (területi adókedvezmény) biztosítása; a legégetőbb infrastrukturális fejlesztések meggyorsítása; központi — vállalati — finanszírozás kikényszerítése (nyíregyházi új telefon- központ mielőbbi megvalósítása, MÁV-pályaudvar rekonstrukciója, az M3-as autópályának a szovjet határig való kiépítése). Tisztában vagyunk azzal, hogy a feladatok meghaladják a városi tanács lehetőségeit, s hogy Nyíregyháza minden lakójának minden eddiginél szorosabb összefogására van szükség. Reméljük, hogy e célok megvalósításáért a városépítés kevésbé látványos munkájában is számíthatunk a FIDESZ, az MDF és az SZDSZ szervezeteinek együtt- és közreműködésére. Csabai Lászlóné Nyíregyháza tanácselnöke Elmondják a fiatalok Milyen a jó tanár? Ügy érzem, az iskolában mindig is a gyereknek kellett a rövidebbet húznia: neki sohasem lehetett igaza. Pedig, ha valaki igazán kiváncsi lenne arra, milyen a ma iskolája, akkor először a fiatalokhoz kellene fordulnia. Álljon most itt néhány diákgondolat arról: milyen végül is a jó tanár. Ember legyen Garai Csilla végzős tanuló a 110-es ipari szakmunkás- képző intézetben: — A jó tanár? — Nem tudom, milyen lehet, én még alig találkoztam ilyennel. Azazhogy általános iskolában igen, ugyanis a 4-esbe jártam. Ott akkor sok jó ember volt, ám ők már nyugdíjba mentek. A középiskolában viszont nemigen volt szerencsém. Egyébként szerintem a szakmunkásképzőben a közismereti tárgyakat csak taníthatják, szakmából pedig nem pontosan azt kapjuk, ami majd a gyakorlatban kell. Mellesleg úgy gondolom, hogy a tanárnak legyen a fiatalokkal emberi viszonya. Ez nagyop fontos. No meg az, hogy tiszteljék diákjai. Ehhez persze az kell, hogy előbb ember legyen, csak azután pedagógus. Nem a hatalom képviselőjeként lépjen fel. Ne legyen szakbarbár. Legyen véleménye a világról. Elsődleges, úgy vélem, hogy akarja formálni a gyerekeket. Ne kényszerűségből álljon a katedrára. Én egyébként nem hiszek ma már abban, hogy valaki azért megy egyetemre—főiskolára, mert mindenképpen tanítani akar. Ez már a múlté .. . Érdekesen... Pacsai Imre, a Krúdy gimnázium 3. osztályos tanulója: — Milyen a jó tanár? Hm. Azt hiszem, több tényező határozza meg. Például: legyen szakmailag tájékozott. Ne mondja fel magyarázat gyanánt szóról szóra a tankönyv szövegét. Legyenek érdekesek az órái. A jó tanár szerintem nem laza és nem szigorú: megtalálja az arányokat. Képes a kapcsolat- teremtésre. Előnyös, ha van humorérzéke. Nem azt értékeli, ki hogyan magol. Nem tesz különbséget az emberek között: nem „pikkel” senkire. Kovács Erzsébet elsőéves misézem Stohaneket, mert Imi ás. Kétkezi munkával strapálja magát és szemlátomást mélyül a gödör. Kérdezem mi lesz az, futóárok, verem vagy mi a szösz? Stohanek hallgat. Két napja ezt teszi, ugyanis akkor hallotta a rádióban, hogy miközben zajlik a nagy politika, miközben tarajos hullámokat vet a pártok vitája? aközben hallgat a tömeg. A tömeg az nagy és súlya van, ellenben a szomszéd se nem nagy, se nem súlyos. Tegnap is rászóltam: — Szomszéd, nézzen már a tükörbe! Alig üti meg a 160 centimétert és soványabb egy girhes lónál. Hát lehet tömeg egy ilyen ember? Mondjon már valamit! — Nem mondok semmit, mert a látszat csal. Azért, mert egy kissé mélynövésű- vágyók és nem terheli a csontvázamat holmi felesleges hájréteg, azért a tömeg az én vagyok. Hallgatok. Mert mit is' mondhatnék. Tapsoljak például, mert leállították a bős—nagymarosi vízlépcső építését? Avagy sírjak, mert leállították a bős—nagymarosi vízlépcső A látszat csal építését? Tapsol helyettem más, zokog helyettem más. En a tömeg, csak hallgatok, mert tudom, hogy Bős— Nagymarosért így is úgy is fizetni fogunk ... Nézem Stohaneket, mert hány. Ami homokot eddig a gödörből kiásott, most visz- szahányja. Nem értem, miért csinálja. Hangot adok nemtetszésemnek: kedves közvetlenséggel kijelentem: — Maga huzatot kapott. Miután Stohanek a gödrét betemette, megtaposta, a földet ledöngölte, ráült és felnézett rám. Nézett sajnálkozva, aztán megszólalt: — Hallgat a tömeg, de nem tétlenkedik. Maga most azt hiszi, hogy megkergültem. Nem, szomszéd. Én momentán csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen mélyen vagyunk. A FIDESZ egyik szószólója szerint mélyebben vagyunk a béka fenekénél. Van itt a telkemen egy ásóbéka. Megnéztem, milyen mélyen van, mekkora, már a gödör, amibe beleestünk. Egy méter húsz centi. Ez az én békám jó mélyen tartja már a hátsóját. Ilyen mélyre azért még nem süllyedtünk. — Ezt most kérdezi, vagy állítja? — Én nem kérdezek, én állítok, én hallgatok. Én csak a békára voltam kíváncsi és nem a csatabárdot akartam kiásni és nem is a történelmi múltunkban ástam mélyre. Engem nem érdekel az új agrárpolitika és az sem, hogy 56-ban kit miért. — Stohanek, maga hallgat és közben fecseg és vastagon politizál. Ez az utóbbi néhány szó betette az ajtót. A szomszéd szinte megkukult. Órák óta néz rám, súlyos hallgatással és kezdtem azt hinni, hogy valóban ő a „hallgatag tömeg.” Pedig milyen sovány és könnyű az istenadta. Ha nem kapaszkodna az ásónyélbe, elfújná a dombról a szél. A pluralizmus mind nagyobb szele. Seres Ernő hallgató a tanárképző főiskolán: — Én az orosztanáraimra emlékszem legszívesebben. A gimnáziumban sokat beszélgettünk oroszul az óráinkon; örömmel készültünk a foglalkozásokra. Szerintem egy tantárgy szerete- te sokban függ a tanár személyétől. Azt is mondhatnám, a pedagógus meghatározó az ember életében. A jó tanárt az jellemzi, hogy tiszteli bennem a diákot, elismeri, hogy én is ember vagyak. Itt a főiskolán sajnos nincs elég idő arra, hogy megismerjük tanárainkat, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. A jó főiskolai oktató lehetőséget ad arra, hogy beszélgessünk vele, miközben bennünk partnert lát. Közel enged magához. Szerintem a felsőoktátásban dolgozóknak először pedagógusnak kell lenniük: legyen egyéniségük, legyen atmoszférájuk, legyenek szakmailag jól képzettek. Tudjak tőlük tanulni: el Garai Csilla Kovács Erzsébet tudjam sajátítani azt, hogyan kell az emberekkel bánni. Persze, ha a tanár azt ^karja, hogy megismerjék, több lehetőséget kellene biztosítani ahhoz, hogy együtt legyen a hallgatóival. Újból rangot Gégény Mónika, a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola érettségi előtt álló diákja: — A jó tanár tisztában van az általa tanítandó anyaggal; nem a könyvből olvassa fel a leckét. Nem hangulatember, kiegyensúlyozott. Reális szemléletű, barátságos, nem „felsőbbrendű”: elismeri, hogy valahol egy szinten állunk, hiszen mindannyian emberek vagyunk. A jó pedagógus tiszteletben tartja a diák személyiségét. Mindenkinek van saját egyénisége, ami tisztelni való. Az ideális nevelő nem lekezelő: bizalommal fordul a gyerekekhez. Az hajtja, hogy szeretné megosztani a tudását másokkal. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: ember szerető lény. Mindig, mindenütt az motiválja, hogy a rábízottakat jobbra, szebbre nevelje. Olyasmit olvastam valahol, hogy régen rang volt tanárnak lenni. Ma nem az. Pedig egy embernek büszkének kellene lenni amiatt, hogy taníthat. Régen bensőségesebb lehetett. Hajdan falusi tanítónak lenni: küldetés volt. Manapság az emberek nem érdeklődnek már úgy egymás iránt, ahogy kéne. Elhidegül- tünk egymástól. Pedig a tanártól nem lenne szabad félni. Tisztelni kellene: tisztelni a tudásáért. S tisztelni azért, mert ember. K. Za. A pedagógus munkája: alkutás K erek három évtizede tanít ugyanazon a helyen — a nyír- gyulaji általános iskolában — Matolcsi Miklós, aki június 2- án vette át a Parlamentben a Kiváló Pedagógus kitüntetést. — Nyírbátori vagyok, 1959-ben 'kerültünk a feleségemmel Nyírgyulajba. Bár lett volna rá alkalmam, sosem akartam elmenni a faluból, ahol engem mindig megbecsültek. Az sem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam a pályát. Nekünk ez az életünk. A feleségem mindig alsósokat tanított, akiknek aztán a felső tagozatban én tanítottam a biológiát és a földrajzot... Mostanában sajnos egyre kevesebbet beszélnek a pedagóguspálya szépségeiről. Pedig kimondhatatlan érzés, például mikor egy gyerek, akinek ismerem apját-anyját, tudom, milyen körülmények között élnek — egyszeresük hibátlanul leolvassa nekem Amerika határait... Csodálatos látni a munkám eredményét egy eleven emberben. Matolcsi Miklós úgy tapasztalja, mindennek ellenére nagyon sok az elszánt pedagógus, aki hozzá hasonlóan szereti ezt a pályát, amelyért pedig egyre több áldozatot ■kell vállalni. De elvárhatjuk-e, hogy vállalják ezeket az áldozatokat a fiatalok — akiknek még ezután kell családot alapítani, fedelet keríteni a fejük fölé? — A 60-as évek végén, a 70-es évek elején még a pedagógus is meg tudott élni a fizetéséből. Mi a feleségemmel havonta két- háromezer forintot tettünk a takarékba. Most már évek óta nincs takarékbetétkönyvünk. .. A fiamat is emiatt akartam lebeszélni, hogy pedagógus legyen. Nem sikerült, most harmadéves a főiskolán. Kérdi a múltkor, hogy milyen fizetéssel fog ő kezdeni. Mondom, 5200 forinttal. Elcsodálkozott rajta, hogy lehet majd abból megélni?! Hát sehogy. .. A magyar államnál pazarlóbb a földön nincs — drága pénzen kiképzi a pedagógust, aztán arra kényszeríti, hogy minél kevesebbet foglalkozzon a tanult szakmájával, nézzen valami mellékkereset után. Ha két pedagógus ma szóba élegyedik, akkor nem a tanítványaikról, az iskolai gondokról vagy örömökről beszélgetnek, hanem hogy jó helyen mérték-e ki a földet, mivel kellene bevetni, mikor lesz fuvaros, mennyiért veszi az uborkát a felvásárló... Mert más- • képp nem tudnának megélni. Én egyenesen csodálom a magyar pedagógust, hogy menynyi mindent elbír. Elviselte — mert nem tehetett mást — azt a sok kudarcot is, amely az utóbbi években az oktatást érte, s amelyért a társadalom az iskolát teszi felelőssé. Joggal, hiszen a szülőnek teljesen igaza van, amikor az iskolára bízza, tanítsa meg a gyereket mindarra, amire szüksége van — ez nem lehet a család feladata. Az iskolát, a pedagógusokat viszont olyan helyzetbe kell hozni, hogy teljesíthessék ezt a feladatot. — A pedagógus munkáját én a lelkem mélyéig alkotásnak tartom. De ehhez nyugalomra, időre, gazdasági háttérre van szükség — ha ez megvan, akkor teljes joggal lehet követelni a pedagógustól! Akkor számon lehet rajta kérni a naprakész tájékozottságot, az önképzést, az önállóságot, akkor rá lehet bízni, milyen mélységben, milyen módszerrel tanítsa az anyagot. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez az önállóság persze sosem lehet parttalan, lennie kell egy keretnek, mert az elképzelhetetlen és elfo- gladhataüan, hogy a pedagógusra legyen bízva, tanítja-e mondjuk Afrikát vagy Petőfi Sándort... Visszatérve a pedagógus munkájának feltételeihez: tavaly óta vezető szak- tanácsadó vagyok földrajzból, sok helyen megfordulok, sóik emberrel beszélgetek. És egyre jobban bánt, hogy nem tudok segíteni a fiatalokon. Ügy érzem, lassan nincs erkölcsi alapom, hogy például a szakmai tájékozódásról érdeklődjem. Hiszen igaza van a fiatal pedagógusnak, amikor azt mondja, neki a legfőbb gondja, hogy miből él meg a jövő hónapban a családjával... Ez nem mehet így sokáig, nem szabad visszaélni azzal, hogy még mindig vannak, akik pedagógusok szeretnének lenni... G. M. Géfény Mónika Pacsai Imre
